Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Hogyan maradt fenn a vallás?

Hogyan maradt fenn a vallás?

Hogyan maradt fenn a vallás?

MIRE a náci Németország 1941 júniusában lerohanta Oroszországot, a szovjet állam már majdhogynem megsemmisítette az orosz ortodox egyházat. Ám a náci támadás után a szovjet kormány kezdte másképp nézni a dolgokat a vallás tekintetében. Mi indította erre?

Richard Overy, aki a londoni King’s College-on (Királyi Egyetemen) az újkori történelem professzora, így magyarázza ezt a Russia’s War​—Blood Upon the Snow című könyvében: „Szergij metropolita, az egyház feje azzal a kéréssel fordult a hívekhez éppen a német támadás napján, hogy tegyenek meg mindent a győzelem érdekében. Nem kevesebb, mint huszonhárom levelet tett közzé a rá következő két év alatt, melyekben arra kérte a híveit, hogy harcoljanak azért az ateista államért, amelyben élnek.” Overy hozzáteszi, hogy ennek eredményeként Sztálin megint csak engedte, hogy a vallás virágozzon.

Végül 1943-ban Sztálin beleegyezett, hogy az ortodox egyház elismert legyen, amikor Szergijt kinevezte az egyház új pátriárkájának. „Az egyházi tekintélyek úgy reagáltak erre, hogy pénzt gyűjtöttek a hívektől egy szovjet felfegyverzett hadoszlop számára — jegyezte meg Overy. — A papok és püspökök arra buzdították a híveiket, hogy hozzák összhangba hitüket az Istenbe és Sztálinba vetett hittel.”

Az orosz történelemnek erről az időszakáról Szergej Ivanyenko orosz vallástudós azt írta, hogy az orosz ortodox egyház hivatalos kiadványa, a Zsurnal Moszkovszkoj Patriarhiji (A moszkvai patriarkátus folyóirata) úgy dicsőítette Sztálint, mint minden idők és minden nemzet legnagyobb vezetőjét és tanítóját, akit Isten küldött, hogy mentse meg az országot az elnyomástól, a földbirtokosoktól és a kapitalistáktól. Ivanyenko szerint az egyház arra kérte a híveket, hogy utolsó csepp vérükig harcoljanak azért, hogy a SZU-t megvédjék az ellenségeitől, és hogy mindenüket áldozzák a kommunizmus kiépítésére.

„A KGB rendkívül nagyra értékelte”

Az ortodox egyház még azt követően is hasznos volt a kommunisták számára, hogy 1945-ben véget ért a II. világháború. A Harrison Salisbury szerkesztésében megjelent, The Soviet Union: The Fifty Years című könyv kifejtette, hogy miért mondhatjuk, hogy ez így volt: „A háború befejeztével az egyház vezetői csatlakoztak Sztálin hidegháborús külpolitikai törekvéseihez.”

A nemrég megjelent The Sword and the Shield című könyv ír arról, hogy az egyházi vezetők miként szolgálták a szovjet érdekeket. Kifejti, hogy Alekszij pátriárka, aki 1945-ben lett Szergij utódjaként pátriárka, „csatlakozott a Békevilágtanácshoz, vagyis az 1949-ben alapított szovjet fedőszervhez”. A könyv azt is megjegyzi még, hogy Alekszijt és Nyikolaj metropolitát „a KGB rendkívül nagyra értékelte mint olyan ügynökeit, akik által befolyásos lehet”.

Figyelemre méltó módon 1955-ben Alekszij pátriárka kijelentette: „Az orosz ortodox egyház támogatja kormányunk teljesen békés külpolitikáját, de nem azért, mert állítólag az egyházban nincs szabadság, hanem azért, mert a szovjet politika igazságos, és összhangban van az egyház által hirdetett keresztény célokkal.”

A londoni The Guardian című újság 2000. január 22-i számában idézték az eltérő véleményt valló ortodox pap, Gjorgej Edelshtein szavait, aki így nyilatkozott: „Minden püspököt nagy gonddal választottak ki, hogy olyanok legyenek, akik együttműködnek a szovjet kormánnyal. Mindannyian a KGB ügynökei voltak. Köztudott, hogy Alekszij pátriárka a KGB tagja volt, Drozdov fedőnévvel. A püspökök ma is ugyanazt a politikát vallják, mint amit húsz vagy harminc évvel ezelőtt.”

A szovjet állam jobbkeze

Az ortodox egyház és a szovjet állam közti kapcsolatról a Life című folyóirat 1959. szeptember 14-i száma megjegyezte: „Sztálin némi engedményt tett a vallás javára, amiért az egyház úgy kezelte őt, mint egy cárt. Az ortodox egyház együttműködését egy különleges minisztérium biztosítja, és a kommunisták azóta is a szovjet állam eszközeként használják az egyházat.”

Matthew Spinka, az orosz egyházi ügyek elismert szaktekintélye megerősítette az állam és az egyház közti szoros kapcsolat létezését a The Church in Soviet Russia című, 1956-ban megjelent könyvében. „A jelenlegi pátriárka, Alekszej . . . szándékosan úgy alakította a dolgokat, hogy egyháza a kormány eszközévé váljon” — írta. Való igaz, hogy az ortodox egyház végeredményben azért maradt fenn, mert az állam jobbkeze lett. „És ez annyira nagy baj?” — kérdezhetné valaki. Nos, nézzük meg, hogyan tekinti Isten és Krisztus ezt a helyzetet.

Jézus Krisztus ezt mondta az igaz tanítványairól: „nem vagytok része a világnak, hanem kiválasztottalak titeket a világból.” Valamint Isten Szava nyíltan ezt a kérdést teszi fel: „Házasságtörők, nem tudjátok, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel?” (János 15:19; Jakab 4:4). Tehát az alapján, amit a Biblia kijelent, az egyház vallási szajhává tette magát, akivel „paráznaságot követtek el a föld királyai”. Ezáltal mutatta ki, hogy része annak, amit a Biblia „Nagy Babilonnak” nevez, ami nem más, mint „a szajháknak és a föld utálatosságainak anyja” (Jelenések 17:1–6).

Hogyan maradtak fenn a Tanúk?

Jézus Krisztus feltárta, hogy ezzel ellentétben miről lesznek ismertek az ő igaz követői. Ezt mondta: „Arról fogja tudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet van köztetek” (János 13:35). Ez a szeretet volt az egyik legfőbb dolog, ami segített a Tanúknak fennmaradni a volt Szovjetunióban. A The Sword and the Shield című könyv következő beszámolója megerősíti ezt. „A jehovisták minden létező módon segítenek a hívőtársaiknak a [munka]táborokban, vagy amikor az ország határain belül más helyre száműzik őket, hiszen ellátják egymást pénzzel, táplálékkal és ruhával.”

Az a „táplálék”, amelyről a hadifogolytáborokban lévőknek gondoskodtak, magában foglalta a szellemi táplálékot, vagyis a Bibliát és a bibliai irodalmat. A Biblia ’Isten kijelentéseit’ tartalmazza, melyekre Jézus szavai szerint szükségünk van a szellemiségünk fenntartásához (Máté 4:4). A kiadványokat rendkívüli kockázatok árán csempészték be a táborokba, tudva azt, hogy ha rajtakapják őket, akkor súlyos büntetés vár rájuk.

A lett származású Helene Celmina, aki Oroszországban a potmai büntetőtáborban raboskodott 1962 és 1966 között, ezt írta a Women in Soviet Prisons című könyvében: „Számos Jehova Tanúját tízévi kemény kényszermunkára ítélnek pusztán azért, mert Az Őrtorony folyóiratból néhány példányt találnak az otthonában. Mivel az embereket ezen irományok birtoklásáért tartóztatják le, érthető, hogy a tábor vezetősége felettébb nyugtalankodik és kétségbeesettnek látszik amiatt, hogy a táborban van ilyen irodalom.”

Nem vitás, hogy a keresztényi szeretet bizonyítéka volt az, hogy személyes szabadságukat és biztonságukat kockáztatták a szellemi segítségért! De amellett, hogy ennek nagy jelentősége volt a Tanúk fennmaradásában, volt valami, aminek még nagyobb szerepe volt. „Senki sem tudta felfogni — jegyezte meg Helene Celmina —, hogy egy ilyen helyre, amelyet szögesdróttal zártak körül, és ahol az emberek csak korlátozott mértékben léphettek kapcsolatba egymással, hogyan kerülhetett be tiltott irodalom.” Lehetetlennek tűnt, hiszen mindenkit alaposan átvizsgáltak, aki csak belépett a börtön területére. „Olyan volt, mintha éjszaka angyalok repültek volna át a tábor felett, és ők dobták volna le a kiadványokat” — írta ez az írónő.

Szó, ami szó, Isten csakugyan megígérte, hogy nem fogja elhagyni, vagyis cserbenhagyni a népét. Így hát a volt Szovjetunióban élő Jehova Tanúi készek elismerni azt, amit a bibliai zsoltáríró: „Ímé, Isten segítőm nékem” (Zsoltárok 54:6; Józsué 1:5). Igen, Isten segítségének fontos szerepe volt abban, hogy a Tanúk fennmaradjanak a volt Szovjetunióban!

Hogyan változott meg a helyzet?

Jehova Tanúit a Szovjetunióban 1991. március 27-én törvényesen elismerték mint szervezetet, amikor jóváhagyólag aláírtak egy alapszabályt, melyben a következő kijelentés is benne foglaltatik: „A vallásszervezet célja annak a vallásos munkának a végzése, mellyel ismertté teszik Jehova Isten nevét és azokat a szeretetteljes tetteit, melyeket a Jézus Krisztus által kormányzott égi Királysága által az emberiségért tesz.”

Ennek a vallásos munkának a végzésére az alapszabályban felsorolt módok között szerepel az is, hogy nyilvánosan prédikálnak; meglátogatják az embereket az otthonaikban; azokat, akik meghallgatják őket, a Biblia igazságaira tanítják; ingyenes bibliatanulmányozásokat vezetnek bibliatanulmányozási kiadványok segítségével; valamint Bibliákat terjesztenek.

Azóta, hogy az alapszabályt aláírták — ami már több mint tíz éve történt —, a Szovjetunió felbomlott, és a vallás helyzete lényegesen megváltozott a 15 volt szovjet köztársaságban. Mit mondhatunk a vallás jövőjéről akár erre az országra, akár a világ más részeire vonatkozóan?

[Kiemelt rész a 11. oldalon]

Az egyház együttműködött a szovjet állammal

Edmund Stevens a Russia Is No Riddle című, 1945-ben megjelent könyvében ezt írta: „Az egyház gondosan ügyelt arra, hogy ne éljen vissza támogatója jóságával. Az egyház előtt teljesen világossá vált, hogy az irányában tanúsított jóindulatért az állam azt várja tőle, hogy teljes mértékben támogassa az uralkodási rendszert, valamint hogy csak bizonyos kereteken belül mozogjon.”

Stevens így folytatja: „Az évszázados hagyományként fennálló államvallás mélyen az ortodox egyházban gyökerezett, s ezért az egyház könnyen belebújt az új szerepbe, ami abból állt, hogy szorosan együttműködött a szovjet kormánnyal.”

A Keston Intézet alapos kutatásokat végzett azzal az együttműködéssel kapcsolatban, amely II. Alekszij, az orosz ortodox egyház jelenlegi pátriárkája és a szovjet kormány között állt fenn a múltban. Az erről készült beszámoló ezt a következtetést vonta le: „Az Alekszij és a kormány közti együttműködésben semmi különös nem volt; az összes hivatalosan elismert vallás — többek között a katolikus, a baptista, az adventista, az iszlám és a buddhista vallás — majdnem mindegyik magas rangú vezetője KGB-ügynök volt. Sőt az arról szóló éves beszámolóban, hogyan lett Alekszij a KGB ügynöke, még számos más ügynök is meg van említve, mint például az észt evangélikus egyház egyes tagjai.”

[Kiemelt rész a 12. oldalon]

Hogyan léptek kapcsolatba azokkal, akik a táborokban voltak?

Viktors Kalnins lett származású újságíró tízéves büntetésének (1962—1972) nagy részét a mordvinföldi táborokban töltötte, Moszkvától körülbelül 400 kilométerre. Amikor 1979 márciusában az Ébredjetek! egyik írója interjút készített vele, megkérdezte tőle:

— A fogva tartott Tanúknak van tudomásuk arról, hogy mi történik a szervezetükben az Egyesült Államokban vagy más országokban?

— Igen, van — válaszolta Kalnins —, méghozzá azokból a kiadványokból, amelyeket kapnak . . . Még nekem is megmutatták a folyóirataikat. Soha nem tudtam, hol rejtegetik a kiadványokat, mert ezt egyébként is időről időre változtatgatták. De azt mindenki tudta, hogy a kiadványok bent vannak a táborban . . . Az őrök és Jehova Tanúi olyanok voltak, mint Tom és Jerry: az egyik próbálta rejtegetni a kiadványokat, a másik próbálta megtalálni azokat.

— Önnek is próbáltak beszélni a hitükről Jehova Tanúi? — hangzott a következő kérdés.

— Hát persze! Igen közismert a hitnézetük. Mindent tudunk Armageddonról . . . És sokat beszéltek arról is, hogy nem lesz többé betegség — válaszolta Kalnins.

[Kép

A mordvin táborokban élő Tanúk bátran megosztották a Biblia igazságait másokkal

[Kép a 8–9. oldalon]

A Vovcsuk házaspárt 1950-ben a szibériai Irkutszkba deportálták. Még ma is hűséges keresztények

[Kép a 10. oldalon]

Mivel az egyház a II. világháború idején támogatta a szovjet kormányt, ezért Sztálin ideiglenesen engedte, hogy a vallás virágozzon

[Forrásjelzés]

U.S. Army photo

[Kép a 10. oldalon]

Alekszij pátriárka (1945—1970) kijelentette, hogy a szovjet politika összhangban van az egyház által hirdetett keresztény célokkal

[Forrásjelzés]

Central State Archive regarding the film/photo/phono documents of Saint-Petersburg