Állatok „beszéde” a vadonban
Állatok „beszéde” a vadonban
AZ ÉBREDJETEK! KENYAI ÍRÓJÁTÓL
A KOMMUNIKÁCIÓ képessége kétségkívül az egyik legnagyobb ajándék, melyet az emberiség kapott. Ezáltal létfontosságú ismeretet közlünk egymással élőszóban, vagy testbeszéd, például taglejtések által. Olyannyira fontos a beszéd, hogy a szólásszabadságról állandó viták folynak az egész földön. Néhányan ezért azt feltételezik, hogy a kommunikáció egyedül az emberek kiváltsága.
Kutatások mégis azt mutatják, hogy az állatok információcseréje oly bonyolult módokon történik, hogy az gyakran zavarba ejti az embereket. Igen, az állatok „beszélnek”, nem szavakkal, hanem látható jeleken keresztül, mint amilyen a farkcsóválás, a fülrándítás vagy a szárnyverdesés. A kommunikáció más formái magukban foglalhatják a hang használatát, ilyen az ugatás, ordítás, morgás vagy a madárdal. A „nyelvek” némelyike magától értetődő az embereknek, míg mások kiderítéséhez alaposabb tudományos kutatásra van szükség.
Ragadozók!
Július közepe van. A Tanzániában elterülő Serengeti Nemzeti Parkban fehérszakállú gnúk ezrei haladnak északra a Masai Mara Vadvédelmi Terület felé Kenyába, hogy zöldebb legelőket találjanak. Paták zajától visszhangzik a síkság, amint lezajlik ez az évenként ismétlődő vándorlás. Útjuk során azonban veszélyek leselkednek rájuk. Úton-útfélen ragadozók vannak: oroszlánok, gepárdok, hiénák és leopárdok. A gnúk a krokodiloktól hemzsegő Mara-folyón való átkelést is megkockáztatják. De hogyan tartják maguktól távol a ragadozókat?
A gnú, hogy összezavarja az ellenséget, rövid távolságra gyorsan elfut, azután szembefordul a támadójával, miközben egész idő alatt ide-oda lóbálja a fejét. A lábaival mulatságosan kalimpál; a mutatvány meglehetősen komikus. Nincs az a harcedzett ragadozó, amelyik látva ezt a bizarr táncot, döbbenetében meg ne torpanna. Ha a támadó továbbra is közelít, a gnú megismétli az előadást. Ez annyira összezavarja az alkalmatlankodót, hogy a táncmutatvány után a hajtóvadászat akár el is maradhat. A gnú esetlen táncával kétes hírnevet érdemelt ki magának: ő a síkságok bohóca.
A gnúk kisebb unokatestvérei, az impalák hatalmas szökkenéseikről közismertek. Sok ember számára ezek a magas ugrások mindössze a kecsességet és a
gyorsaságot jelképezik. Ha azonban az impalát háborgatják, ezt a magasugró technikát alkalmazza, hogy a támadó minél nehezebben tudja őt megragadni a lábánál fogva. Szökkenéseivel, melyek a kilencméteres hosszúságot is elérik, egyértelmű üzenetet közvetít a támadója felé: „Kövess, ha bírsz.” Kevés ragadozó hajlandó ezt megtenni csak azért, hogy leterítse a készségesnek egyáltalán nem mondható impalát.Ebédidő
A természetben sok ragadozónak fejlesztenie kell az ügyességét, hogy jó vadásszá váljon. A fiatal állatoknak minden igyekezetükkel figyelniük kell, amint szüleik bemutatják a zsákmány megszerzésének fogásait. Az egyik afrikai vadrezervátumban megfigyelték, hogy egy Sába nevű gepárd hogyan ad életbe vágóan fontos leckét a kölykeinek. Miután több mint egy órán át cserkészett egy legelésző Thomson-gazellát, hatalmas ugrással elkapta a szerencsétlen antilopot, és fojtogatni kezdte — de nem ölte meg. Pár pillanattal később Sába ledobta a teljesen elkábult állatot a kölykei elé, akik vonakodtak rávetni magukat a zsákmányra. Aztán a gepárdkölykök megértették, hogy miért vitt oda nekik az anyjuk egy élő állatot. Meg akarta tanítani nekik, hogy miként kell megölni a gazellát. Minden egyes alkalommal, amikor a „zsákmány” megpróbált lábra állni és elfutni, a felajzott kölykök leterítették a földre. A kimerült gazella feladta az életéért folytatott küzdelmet. Sába egy bizonyos távolságból elismeréssel figyelte őket.
Néhány állatnak az a módszere, hogy élelemszerzés közben akkora zajt csap, amekkorát csak tud. Egy csapat foltos hiéna például kurrog, morog és vihog, miközben a zsákmányt űzi. Ha megölték az áldozatot, hírhedt „nevetésükkel” a többi hiénát is meghívják a lakomára. De nem mindig maguk szerzik a zsákmányt. A vadonban a legelvetemültebb kalózok közé tartoznak: minden elképzelhető módon azon vannak, hogy más ragadozókat zaklassanak, és megkaparintsák a prédájukat. Bizony, arról ismertek, hogy még oroszlánokat is elűznek az élelmüktől! De hogyan teszik ezt? Lármás állatok, és igyekeznek felhergelni magukat, hogy ezzel zavarják a táplálkozó oroszlánokat. Ha az oroszlánok nem vesznek tudomást róluk, a hiénák még izgatottabbá és merészebbé válnak. A nagymacskák, mivel megzavarták a békéjüket, gyakran otthagyják a tetemet, és odébbállnak a területről.
A méhek táplálékszerzése bonyolult szertartás. Kiterjedt tudományos tanulmányok kimutatták, hogy a háziméh táncával tájékoztatja a kaptárban levő méheket a talált élelem helyéről, fajtájáról, sőt még a minőségéről is. A méh a
táplálékból származó mintákat, például a nektárt vagy a virágport elszállítja a testén a többieknek a kaptárba. Nyolcas alakot rajzoló táncával nemcsak arra képes, hogy társait a táplálékforráshoz irányítsa, de még azt is megmutatja, hogy mekkora távolságot kell megtenniük az élelemig. Úgyhogy legyél résen! Lehet, hogy az a méhecske, mely ott repked körülötted, éppen néhány fontos információt gyűjt rólad, hogy tudassa az otthoniakkal. Még az is lehet, hogy illatos parfümödet az ebédjével fogja összetéveszteni!A kapcsolattartás
Kevés hang oly magával ragadó, mint az oroszlán üvöltése egy csendes éjszakán. Ezt a fajta kommunikációt különféleképpen magyarázzák. A hím fenséges ordítása figyelmeztetés; ezáltal közli mindenkivel, hogy a területén tartózkodik, és hogy oda csak a saját felelősségedre léphetsz be. De mivel az oroszlán társas lény, azért is ordít, hogy kapcsolatot tartson fenn a falka többi tagjával. Ilyenkor általában halkabban, kevésbé bőszen üvölt. Egy éjszaka megfigyelték, hogy egy oroszlán 15 percenként hallatott egy üvöltést, mígnem a vele rokonságban levő fajtársa egy bizonyos távolságból válaszolt. A „beszélgetést” mintegy 15 percen át folytatták, mire végül találkoztak. Ekkor az üvöltés abbamaradt.
Az ilyen érintkezéseknek nemcsak a jó kapcsolat fenntartásában van szerepük, hanem védelmet is jelentenek az időjárás viszontagságai ellen. A házityúk különféle hangokat ad ki, melyek megannyi üzenetet közvetítenek a csibék felé. A legelhatárolhatóbb Máté 23:37).
mégis az a hosszú, mély, kotyogó hang, melyet este hallat, jelezve, hogy hazatér az ólba lepihenni. A csibék odafigyelnek anyjuk hívó hangjára, és innen-onnan összesereglenek a kotlós szárnyai alá, hogy éjszakára nyugovóra térjenek (A társkeresés
Előfordult már, hogy félbehagytad azt, amit éppen csináltál, azért, hogy meghallgasd az énekesmadarak dalát? Nem kápráztatott el az a képességük, ahogyan énekelnek? De tudtad, hogy a legkevésbé téged akarnak szórakoztatni ezzel? Dalaikkal fontos üzeneteket közvetítenek. Igaz, éneküknek időnként területjelző szerepük van, elsősorban azonban arra használják, hogy magukhoz édesgessék a szóba jöhető házastársakat. A The New Book of Knowledge című könyv szerint amint a hím és a tojó egymásra talál, „az éneklés időtartama 90 százalékkal csökken”.
Néha azonban egy szép dallamnál több követeltetik meg ahhoz, hogy az egyik madár megnyerje a másikat. Némelyik tojó elvárja, hogy megfizessék a „menyasszonyárat”, mielőtt hagyja magát meghódítani. Így a hím szövőmadárnak be kell mutatnia fészeképítő tudományát, mielőtt további lépéseket tehetne az udvarlás terén. Más fajoknál a hímeknek a rátermettségüket kell bizonyítaniuk, vagyis azt, hogy tudnak-e majd a családról gondoskodni. Ezt azáltal teszik meg, hogy a szó szoros értelmében etetik a tojót.
Az állatok által használt szövevényes kommunikációs formáknak nemcsak az a céljuk, hogy az állatok kielégítsék a fizikai szükségletüket, hanem elősegítik a békét, és azt, hogy a vadonban minél kevesebb összetűzés legyen. Az állatok kommunikációjával kapcsolatos további kutatások lehetővé teszik majd, hogy még jobban megértsük az állatok „beszédét”. De még ha nem tudjuk is teljes mértékben felfogni, akkor is dicsőséget szerez Jehova Istennek, aki megalkotta.
[Kiemelt rész/képek a 18–19. oldalon]
Elefántbeszéd
Egy füllesztő délután a Kenyában található óriási Amboseli Nemzeti Parkban nagy csorda elefánt pihen látszólag teljes nyugalomban a területén. A levegő azonban az elefántok „beszédével” van tele: alacsony frekvenciájú, morajszerű hangokat magas frekvenciájú trombitálások, harsogások, fújtatások, vakkantások és horkantások kísérnek. A hangok némelyike olyan alacsony frekvencián mozog, hogy az emberi fül nem képes érzékelni, mégis annyira erőteljes, hogy az elefántok több kilométerről is meghallják.
Az állatok viselkedésében jártas szakértőket továbbra is zavarba ejtik azok a bonyolult módok, ahogyan az elefántok fontos üzeneteket közvetítenek egymásnak. Joyce Poole több mint 20 évet töltött azzal, hogy tanulmányozza az afrikai elefántok kommunikációjáról alkotott elképzeléseket. Azt a következtetést vonta le, hogy ezek az óriási teremtmények — melyek kívánatos agyaraikról ismertek — olyan érzéseknek adják bizonyítékát, melyek csak nagyon kevés állatnál figyelhetők meg. „Amikor az ember megfigyeli az elefántok rendkívüli viselkedését, miközben a családjukhoz tartozókat vagy közeli társaikat üdvözlik . . . , vagy amikor megszületik egy új családtag . . . , nehéz nem arra gondolni, hogy mennyire mély érzésekkel teszik ezt, melyeket leginkább olyan szavakkal lehetne leírni, mint öröm, boldogság, szeretet, baráti érzések, elragadtatás, élvezet, gyönyörűség, szánalom, megkönnyebbülés és tisztelet”— mondja Poole.
Ha elkülönítik őket, és hosszú idő elteltével újra találkoznak, féktelenül zajongva üdvözlik a másikat: feltartott fejjel, csapkodó fülekkel szaladnak egymás felé. Némelykor még az ormányukat is beleteszik a másik elefánt szájába. Úgy tűnik, hogy ez az üdvözlés olyan mélységes örömmel hatja át az elefántokat, mintha csak azt mondanák: „Jaj, úgy örülök, hogy megint láthatlak!” Az effajta kötelékek újra megerősítik közöttük a kötődést, mely nélkülözhetetlen az életben maradásukhoz.
Valószínű, hogy az elefántoknak humorérzékük is van. Poole leírja, hogy megfigyelt elefántokat, melyeknek felfelé görbült a szájuk sarka, amit ő a mosolyhoz hasonlított, s eközben oly módon ingatták a fejüket, mintha valamin mulatnának. Az egyik alkalommal játékot kezdeményezett, melybe az állatok is bekapcsolódtak, és 15 percen keresztül a lehető legbolondosabban viselkedtek. Két évvel később a résztvevők közül néhányan mintha Poole-ra „mosolyogtak” volna, talán emlékeztek arra, hogy ő is benne volt a játékban. Nemcsak így szórakoztatják egymást az elefántok, hanem azzal is, hogy hangokat utánoznak. Egy kutatási program során Poole olyan zajokat hallott, amely eltért az elefántok szokásos hangjától. Az elemzés azt sugallta, hogy az elefántok a közelben elhaladó teherautók hangját utánozták. És mindezt nyilvánvalóan a mulatság kedvéért tették. Olyan, mintha az elefántok minden lehetőséget megragadnának, csak hogy mókázhassanak.
Sokat hallani arról, hogy az elefántok hogyan mutatják ki a gyászukat, amikor szerencsétlenség történik valamelyik családtagjukkal. Egy alkalommal Poole megfigyelte, hogy egy nőstény három napig állt őrt halva született kicsinye felett. Így írja le a látványt: „Arckifejezése [hasonló volt] egy olyan emberéhez, akit bánat sújt, és mélyen lehangolt: fejét lehajtotta, a fülei lefelé lógtak, szájának a sarka pedig legörbült.”
Azok az emberek, akik az elefántcsont miatt megölik az állatokat, nem gondolkoznak el azon, milyen „lelki trauma” éri azokat az árvákat, amelyek végignézik édesanyjuk meggyilkolását. Ezek a borjak első néhány napjukat az árván maradt állatoknak fenntartott helyen töltik, hogy megbirkózzanak a „bánatukkal”. Az egyik állatgondozó arról számolt be, hogy reggelente hallotta ezeknek a kis állatoknak a „sikoltását”. Az utóhatások még néhány évvel a szülő halálát követően is megfigyelhetőek. Poole szerint az elefántok rájöhetnek arra, hogy az ember tehet a szenvedésükről. Nagyon várjuk már azt az időt, amikor az emberek és az állatok békében fognak élni egymással (Ézsaiás 11:6–9).
[Kép a 16–17. oldalon]
Fokföldi szulák, amint üdvözlik egymást
[Kép a 17. oldalon]
Egy gnú bemutatja bizarr táncát, hogy összezavarja az ellenséget
[Kép a 17. oldalon]
Egy hiéna, miközben hírhedt „nevetését” hallatja
[Forrásjelzés]
© Joe McDonald
[Kép a 18. oldalon]
A háziméh tánca