Csillagok nyomában

AZ ÉBREDJETEK! HAWAII ÍRÓJÁTÓL

ÉVSZÁZADOKKAL azelőtt, hogy Kolumbusz Kristóf hajójával átszelte az Atlanti-óceánt, polinéziai utazók több ezer kilométert hajóztak a Csendes-óceánon fakenukkal, és bejárták a polinéziai háromszög szigeteit. Hogyan fedezték fel az ókori polinéziaiak azt a temérdek szigetcsoportot, amely ezen az óriási területen található? Vajon véletlenül csak rájuk találtak?

Ha a polinéziaiaknak határozott tervük volt a célállomásról, hogyan tudták navigálni a kenujukat, hiszen a nyugati felfedezőkkel ellentétben, akik térképeket, iránytűt és más eszközöket használtak, nekik nem voltak ilyen eszközeik?

A válasz nem csupán arra derít fényt, hogy milyen leleményesek a polinéziai navigációs módszerek, hanem emellett elmélyíti az értékelésünket földünk és világegyetemünk rendezettsége és felépítése iránt.

Két régi elmélet

Nem minden tudós és szakember hajlandó elfogadni azt az elgondolást, hogy a polinéziaiak tervszerűen tudtak hajózni egyik szigetről a másikra. Thor Heyerdahl norvég utazó elmélete szerint a polinéziaiak eredetileg Dél-Amerikából valók, és úgy jutottak el a csendes-óceáni szigetekre, hogy az uralkodó tengeráramlásokkal, valamint a szél által sodródtak.

Heyerdahl ki akarta próbálni elméletét, ezért öt skandináviaiból álló legénységével Peru nyugati partjainál vízre szállt egy balsafa tutajon. Kihajózott a Csendes-óceánra, míg a tutaj nyugati irányba nem vitte egy tengeráramlással. Százegy napi hajózás és 7000 kilométer megtétele után Heyerdahl és legénysége a Tuamotu-szigetekhez tartozó Raroia-atollnál ért partot. Heyerdahl ezzel drámai módon bemutatta, hogy lehetséges, hogy a polinéziaiak az uralkodó tengeráramlások sodrásával érkeztek Dél-Amerikából. Heyerdahl „bemutatója” azonban nem minden tudóst győzött meg.

Az egyik ilyen szkeptikus Andrew Sharp, egy új-zélandi történész volt. Az Ancient Voyagers in Polynesia című könyvében, melyet 1963-ban írt, számos régészeti és nyelvi leletre hivatkozik bizonyítékként a történészek és szakemberek körében hagyományosabbnak mondható felfogás mellett, miszerint a polinéziaiak eredetileg nyugatról érkeztek. Számításaiból viszont kihagy minden olyan nézetet, amely nagy utazóknak tekinti a polinéziaiakat.

Bár Andrew Sharp nem zárta ki annak lehetőségét, hogy rövid utakon tudtak navigálni ezek az utazók, ám azt állította, hogy a polinéziaiaknak semmiképpen sem lehetett határozott elképzelésük arról, hogy hová tartanak, ha az út ötszáz kilométernél hosszabb volt. Úgy vélte, hogy ha egy hosszabb út alkalmával kilyukadtak is egy szigetnél, az merő véletlenségből történhetett.

 Kísérleti utak

Az új-zélandi dr. David Lewis azt gondolván, hogy Heyerdahl és Sharp nem tulajdonított kellő jelentőséget az ókori polinéziaiak utazói és navigálóképességének, úgy döntött, hogy bemutatja az ókori navigációs módszerek valódiságát. Egy modern katamaránon iránytű nélkül, pusztán a csillagokra, a napra és az óceán dagadó hullámaira hagyatkozva 1965-ben sikeresen elhajózott Tahitiből Új-Zélandra, 3000 kilométert téve meg a vízen! David Lewis útja felkeltette az emberek érdeklődését a hagyományos navigációs módszerek és az ókori vándorutak iránt. Az egyik személy, aki felfigyelt erre a tettre, Ben Finney volt.

Ben Finney, aki a Hawaii Egyetem antropológusprofesszora, éveken keresztül tanulmányozta az ókori polinéziai kenuk formáját és építési módját. A Polinéziai Utazási Társaságnál dolgozó néhány munkatársával épített egy húszméteres, kéttörzsű kenut, melynek a Hokule‛a nevet adták, ami hawaii szó, és azt jelenti, hogy ’örömcsillag’. Bár a Hokule‛a nem hagyományos anyagokból, például koafából (Acacia koa) készült, hanem szintetikus anyagokból, a felépítésében, külsejében és teljesítményében az ókori kenuk hű mása volt.

A Hokule‛a először 1976. május 1-jén indult útnak Hawaii Maui nevű szigetéről, és Tahiti felé tartott. Mivel már nincs tudomásunk arról, hogy a polinéziaiak miként tájékozódtak és navigáltak a csillagok által, ezért a navigálás szakemberét Hawaiin kívül kellett keresni. Így esett a választás Mau Piailugra, egy mikronéziai mesternavigátorra, hogy legyen a Hokule‛a irányítója az első úton. A Hokule‛a harmincegy nap alatt tette meg Tahitiig a több ezer kilométeres utat.

A sikeres út hatására egész Polinéziában felelevenítették az ősi kultúrát, és érdeklődni kezdtek az ókori navigálási és kenuépítési módszerek iránt. A következő években hasonló utakat tettek meg emberek a polinéziai háromszög szigetei között, például Hawaii, Új-Zéland (vagy más néven Aotearoa), Rarotonga (Cook-szigetek) és a Húsvét-szigetek (más néven Rapa Nui) között. Nem egy ilyen utat Nainoa Thompson vezetett, aki hawaii születésű navigátor, és Mau Piailugtól tanulta a mesterséget.

Ókori navigálási módszerek

De mégis hogyan tudtak sikeresen tájékozódni a polinéziaiak több ezer kilométeres utakon, ha nem volt felszerelésük? Dennis Kawaharada, a Polinéziai Utazási Társaság munkatársa szerint elsősorban a napra hagyatkoztak. Napközben a nap felkelésének és lenyugvásának pontos helye jelezte az irányt. Éjszaka a navigátor azokat a pontokat használja fel a kenu útjának meghatározásához, ahol a csillagok feljönnek és lemennek.

Ha éppen abban az irányban, amerre a kenu tart, nincsenek feljövő vagy lenyugvó csillagok, más csillagokat is figyelembe tud venni tájékozódási pontként. Emellett még a hold és az öt látható bolygó is segítség az irány tartásában.

Délben és felhős éjszakákon, amikor a csillagok nem láthatók, a navigátor a szél és az óceán dagadó hullámai által (ezeknek a nap felkelésének és lenyugvásának helyéhez viszonyított helyzete által) tudja meghatározni, hogy merre menjen a kenu. Dennis Kawaharada szerint „a dagadó hullámok olyan hullámok, melyeket szelek vagy viharok keltenek és sodornak tova, vagy a vihar megszűnése után maradnak meg”.

Ezért a dagadó hullám mintája megbízhatóbb tájékozódási pont, mint a közönséges hullám, melyet különböző helyi szelek idéznek elő. Mivel a dagadó hullámok egyenesen haladnak előre, a navigátor a kívánt irányba tudja vezetni a kenut. Abból tudja megállapítani, hogy a kenu a megfelelő irányba halad-e, hogy miként mozog a kenu az óceán dagadó hullámaihoz érve, vagy azokkal szembetalálkozva.

A bizonyítékok arra engednek következtetni, hogy az ókori polinéziaiak képesek voltak az égitestek és a természeti erők által irányítani a kenujukat több ezer kilométeres útjaikon. De bármilyen leleményesek voltak is ezek a navigátorok, egyik módszerük sem vált volna be, ha nem lettek volna olyan kiszámíthatóak az általuk támpontokként felhasznált természeti jelenségek, mint mondjuk az, hogy a csillagok hol jönnek fel, és hol nyugszanak le.

 Több mint 2700 évvel ezelőtt Ézsaiás próféta a nagy Teremtőnek, Jehova Istennek tulajdonította az égen látható rendezettséget, amikor ezt írta: „Emeljétek föl a magasba szemeiteket, és lássátok meg, ki teremté azokat? Ő, a ki kihozza seregöket szám szerint, mindnyáját nevén szólítja; nagy hatalma és erőssége miatt egyetlen híjok sincsen” (Ézsaiás 40:26; Zsoltárok 19:2).

A zsoltáríró annak megírására is ihletést kapott, hogy Isten „elrendeli a csillagok számát, és mindnyájokat nevéről nevezi” (Zsoltárok 147:4). A polinéziaiak felismerték a fölöttük kiterjedő ég csillagainak rendezettségét, és jó hasznukat vették a Csendes-óceánon végzett nagy felfedezőútjaikon. Vajon ez nem azt a gondolatot támasztja alá, hogy világegyetemünk egy Teremtő műve, aki rendkívül intelligens, és akinek a tetteire a szervezettség jellemző?

[Térkép/képek a 23. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Fidzsi-szigetek

A POLINÉZIAI HÁROMSZÖG

Hawaii

Szamoa-szigetek

Tonga

Új-Zéland

Cook-szigetek

Tahiti

Marquesas-zátonyok

Tuamotu-szigetek

Tubuaï-szigetek

Húsvét-szigetek

[Kép]

A kéttörzsű „Hawai‘iloa” kenu 1993-ban épült hagyományosabb anyagokból, mint „testvére”, a „Hokule‘a”

[Forrásjelzés]

Hawai‘iloa a 21. és 23. oldalon: © Monte Costa