„Összehívták a szanhedrint”

A FŐPAP és a zsidók elöljárói tanácstalanok voltak. Hogyan vethetnének véget a Jézus Krisztus körüli láznak? Jézust sikerült kivégeztetniük, de a tanítványai betöltik Jeruzsálemet a feltámadásáról szóló hírekkel. Hogyan lehetne elhallgattatni őket? A főpap és a segítői „összehívták a szanhedrint”, a zsidó nép legfelsőbb bíróságát, hogy döntsenek az ügyben (Cselekedetek 5:21).

Akkoriban a római kormányzó, Poncius Pilátus volt a legfelsőbb hatalom Izraelben. De milyen kapcsolat volt a szanhedrin és Pilátus között? Meddig terjedt a hatásköre az egyiknek és a másiknak? Kikből állt a szanhedrin? Hogyan működött?

A szanhedrin megalakulása

A szanhedrinnek fordított görög szó betű szerint azt jelenti, hogy ’leülni valakivel’. Ez egy általános kifejezés volt a gyűlésre. A zsidó hagyományban rendszerint egy vallási jogi testületre vagy törvényszékre vonatkozott.

A Talmud írói, akik Jeruzsálem romba döntése után, azaz az i. sz. 70 utáni évszázadokban dolgoztak a Talmudon, nagyon régóta fennálló testületnek tüntették fel a szanhedrint. Úgy képzelték, hogy mindig is tanult emberek alkották, akik a zsidó törvényeket ültek össze megvitatni, és hogy Mózes idejében alakult meg, amikor Mózes összehívott 70 vént, hogy segítsenek neki vezetni Izraelt (4Mózes 11:16, 17).  A történészek ezt elvetik. Ők azt mondják, hogy a perzsa uralom előtt nemigen létezett Izraelben olyan testület, amely hasonlított volna az első századi szanhedrinre. A történészek továbbá úgy tartják, hogy a testület mint tudós társaság, amiről a talmudisták beszélnek, az i. sz. II. és III. századi rabbik testületeire jobban ráillik, mint az I. századi szanhedrinre. Akkor hát mikor alakult meg a szanhedrin?

A Bibliából kiderül, hogy a zsidóknak, akik i. e. 537-ben visszatértek a babiloni száműzetésből Júdába, nemzeti szintű közigazgatási rendszerük volt. Nehémiás és Ezsdrás fejedelmekről, vénekről, előkelőkről és helytartókról beszél. Talán ez volt a későbbi szanhedrin kezdete (Ezsdrás 10:8; Nehémiás 5:7).

A Héber Iratok elkészülése és Máté evangéliumának a megírása között eltelt idő nyugtalan időszak volt a zsidók történelmében. I. e. 332-ben Júdea Nagy Sándor uralma alá került. A halála után birodalmának görög királyságai közül kettő vette át Júdea felett a hatalmat: először a Ptolemaioszok, azután a szeleukidák. Az i. e. 198-ban elkezdődött szeleukida fennhatóságról készült feljegyzések tesznek először említést egy zsidó szenátusról. Ennek a tanácstestületnek valószínűleg csak korlátozott volt a hatalma, de legalább a látszata megvolt a zsidók számára annak, hogy önmagukat kormányozhatják.

I. e. 167-ben a szeleukida IV. Antiokhosz (Epiphanész) király megpróbálta rákényszeríteni a zsidókra a görög kultúrát. Megszentségtelenítette a jeruzsálemi templomot úgy, hogy feláldozott az oltáron egy disznót Zeusznak. Ez felkelést váltott ki, melynek során a Makkabeusok lerázták magukról a szeleukida uralmat, és felállították a Hasmóneus-dinasztiát. * Ezzel egy időben az írástudók és a farizeusok — a felkelést támogató tömegek vezetői — államigazgatási hatalomhoz jutottak a papi osztály hatalmának rovására.

Kibontakozóban volt a Görög Iratokból ismert szanhedrin, vagyis a nemzeti közigazgatási tanács és a zsidó törvények értelmezésére hozott legfelsőbb jogi testület.

Hatalmi egyensúly

Az első századra Júdea már Rómához tartozott, de a zsidóknak volt valamennyi szabadságuk. A rómaiak mindig jókora önrendelkezési jogot biztosítottak a fennhatóságuk alá tartozó nemzeteknek. Így a római tisztviselők nem avatkoztak bele a helyi bíróságok feladataiba, és elkerülték a kulturális különbözőségek miatti esetleges problémákat. Az volt a céljuk, hogy béke legyen, és elnyerjék a tartománybeliek lojalitását azzal, hogy meghagyják nekik a szokásaikat, és tulajdonképpen engedik, hogy saját magukat kormányozzák. Azonkívül, hogy kinevezték vagy leváltották a főpapot — a szanhedrin fejét —, valamint kivetették az adót, a rómaiak csak akkor avatkoztak be a zsidók ügyeibe, ha a saját szuverenitásuk és  érdekeik ezt megkívánták. Ahogyan az Jézus peréből is kiderül, Róma úgy tűnik, nem adta ki a kezéből a hatalmat a halálbüntetés kiszabására (János 18:31).

Tehát szinte minden zsidó belüggyel a szanhedrin foglalkozott. Voltak hivatalszolgái, akik a letartóztatásokat végezték (János 7:32). Az alsóbb bíróságok Róma beavatkozása nélkül tárgyalták a kisebb bűnügyeket és a polgári pereket. Amikor az alsóbb bíróságok nem tudtak döntésre jutni, átadták az ügyet a szanhedrinnek, ahol a döntések végérvényesek voltak.

A szanhedrinnek fenn kellett tartania a békét, és támogatnia kellett Róma uralmát, ha meg akarta őrizni a hatalmát. De ha Róma politikai vétségre gyanakodott, közbelépett, és saját belátása szerint járt el. Ilyen ügy volt Pál apostol letartóztatása is (Cselekedetek 21:31–40).

Tagság

A szanhedrinnek 71 tagja volt: a főpap és 70 főember a nemzetből. A római időkben papi nemesekből (főként szadduceusokból), laikus arisztokratákból és olyan tanult írástudókból állt, akik a farizeusok pártjához tartoztak. A bíróságot a papi arisztokrácia és az azt támogató előkelő laikusok uralták. * A szadduceusok konzervatívak voltak, ellenben a farizeusok liberálisak, és túlnyomó többségükben közemberek, akiknek nagy befolyásuk volt az emberek körében. A történész Josephus szerint a szadduceusok vonakodva teljesítették a farizeusok követeléseit. Pál kihasználta a két csoport közt dúló versengést és a hitnézetbeli különbségeket, amikor megvédte magát a szanhedrin előtt (Cselekedetek 23:6–9).

A szanhedrin arisztokrata összetétele miatt a tagság valószínűleg végleges volt, és a megüresedett pozíciókra mindig a jelenlegi tagok választottak meg valakit. A Misna szerint az új tagok lehettek „papok, léviták és olyan izraeliták, akiknek a lányait hozzá lehetett adni paphoz”, tehát olyan zsidók, akik dokumentummal igazolni tudták a családjuk leszármazási vonalának tisztaságát. Mivel az országban minden bírói testület a legfelsőbb bíróság ellenőrzése alatt állt, logikusnak tűnik, hogy akik nevet szereztek maguknak az alsóbb bíróságokon, azok helyet kaptak a szanhedrinben.

Hatáskör és tekintély

A zsidók nagyon tisztelték a szanhedrint, és az alsóbb bíróságok bíróinak halálbüntetés terhe mellett el kellett fogadniuk a döntéseit. A szanhedrin kiváltképp a papok alkalmasságával, valamint a Jeruzsálemmel, annak templomával és a templomban folyó imádattal kapcsolatos ügyekkel foglalkozott. Polgári jogi hatásköre szigorúan véve csak Júdeára terjedt ki. De mivel a szanhedrint tartották a döntő hatalomnak a Törvény értelmezésében, a világ minden részén erkölcsi befolyást gyakorolt a zsidó közösségekre. Például a főpap és a tanácsa arra utasították a damaszkuszi zsinagógák vezetőit, hogy működjenek együtt Krisztus követőinek a letartóztatásában (Cselekedetek 9:1, 2; 22:4, 5; 26:12). Ezenkívül az ünnepekkor Jeruzsálembe látogató zsidók alighanem hírét vitték a szanhedrin kijelentéseinek.

A Misna szerint a szanhedrinnek kizárólagos bíráskodási joga volt a nemzetet érintő ügyekben, a döntéseivel ellenszegülő bírók esetében és a hamis prófétákkal szemben. Jézus és István istenkáromlás vádjával állt a bíróság előtt, Péter és János a nemzet felforgatójaként, Pál pedig a templom megszentségtelenítőjeként (Márk 14:64; Cselekedetek 4:15–17; 6:11; 23:1; 24:6).

Ítélkezés Jézus és a tanítványai ügyében

A sabbatok és a szent napok kivételével a szanhedrin mindennap ülésezett a reggeli áldozattól az esti felajánlásig. A tárgyalások kizárólag  nappal folytak. Mivel a halálbüntetést csak a tárgyalás másnapján mondták ki, ezeket az ügyeket sabbat vagy egy ünnep előestéjén nem tárgyalhatták. A tanúk figyelmét szigorúan felhívták az ártatlan vér ontásának súlyosságára. Ennek fényében az, hogy Jézus ügyét éjszaka tárgyalták, és éjszaka mondtak felette ítéletet Kajafás otthonában egy ünnep előestéjén, törvénytelen volt. Ami még rosszabb, maguk a bírók kerestek hamis tanúkat, és meggyőzték Pilátust arról, hogy rendelje el Jézus kivégzését (Máté 26:57–59; János 11:47–53; 19:31).

A Talmud szerint ha a bíróknak halálos vétség elkövetőjével volt dolguk, hosszan üléseztek, és megpróbálták menteni a vádlottat. De Istvánnak, csakúgy, mint előtte Jézusnak, nem így zajlott le a tárgyalása. A szanhedrin előtt mondott védőbeszéde hallatán a tömeg megkövezte. Ha a rómaiak nem léptek volna közbe, nagyon valószínű, hogy Pál apostol is így végezte volna. Annál is inkább, mivel a szanhedrin bírói összeesküvést szőttek ellene, hogy megölik (Cselekedetek 6:12; 7:58; 23:6–15).

A bíróságnak legalább néhány tagja azért etikus embernek tűnt. Talán az a fiatal zsidó elöljáró is a szanhedrin tagja volt, aki beszélt Jézussal. Bár a férfi számára az anyagi javai akadályt jelentettek, biztos hogy voltak jó tulajdonságai, mert Jézus meghívta, hogy legyen a követője (Máté 19:16–22; Lukács 18:18, 22).

Nikodémusz, „a zsidók egyik elöljárója” talán amiatt látogatta meg Jézust az éj leple alatt, mert félt attól, hogy mit fog gondolni a többi bíró. Ugyanakkor a védelmére kelt a szanhedrin előtt, mert megkérdezte: „Vajon megítéli-e a törvényünk az embert, hacsak előbb meg nem hallgatta, és meg nem tudta, hogy mit tesz?” Később „egy göngyöleg mirhát és aloét” adott, hogy előkészíthessék Jézus testét a temetésre (János 3:1, 2; 7:51, 52; 19:39).

Az Arimateából való József, szintén a szanhedrin tagja, bátran elkérte Pilátustól Jézus testét, és saját, új sírhelyébe fektette. József „várta az Isten királyságát”, de a zsidóktól való félelme miatt nem merte Jézus tanítványaként azonosítani magát. De mentségére szolgál, hogy nem szavazott a szanhedrinnel összhangban a Jézus élete elleni mesterkedésre (Márk 15:43–46; Máté 27:57–60; Lukács 23:50–53; János 19:38).

Gamáliel, a szanhedrin tagja, bölcsen azt tanácsolta társbíróinak, hogy hagyják békén Jézus tanítványait. „Különben még esetleg olyanoknak találtattok — mondta nekik —, akik a valóságban Isten ellen harcolnak” (Cselekedetek 5:34–39). Miért nem ismerte fel a legfelsőbb bíróság, hogy Jézust és a tanítványait Isten támogatja? Ahelyett, hogy elismerte volna Jézus csodáit, a szanhedrin így érvelt: „Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelt tesz. Ha így hagyjuk őt, mindnyájan hinni fognak benne, és eljönnek a rómaiak, és elveszik helyünket is, nemzetünket is” (János 11:47, 48). A hatalomvágy eltorzította a zsidó legfelsőbb bíróság ítéletét. Akkor sem örültek a vallási vezetők, amikor Jézus tanítványai meggyógyították az embereket, inkább „féltékenység töltötte el őket” (Cselekedetek 5:17). Bírókként istenfélőnek és igazságosnak kellett volna lenniük, ehelyett a legtöbbjük korrupt és becstelen volt (2Mózes 18:21; 5Mózes 16:18–20).

Isten ítélete

Mivel Izrael nem engedelmeskedett Isten Törvényének és elvetette a Messiást, végül Jehova is elvetette választott népét. I. sz. 70-ben a rómaiak romba döntötték Jeruzsálemet és a templomot, véget vetettek az egész zsidó rendszernek, és idővel magának a szanhedrinnek is.

A Jehova által kinevezett Bíró, Jézus Krisztus majd eldönti, hogy érdemes-e az első századi szanhedrin bármely tagja is a feltámadásra, és hogy melyikük vétkezett a szent szellem ellen (Márk 3:29; János 5:22). Biztosak lehetünk benne, hogy Jézus tökéletes igazságossággal fog döntést hozni az ügyben (Ézsaiás 11:3–5).

[Lábjegyzetek]