A családtól, a barátoktól és a hittársaktól kapott vigasz értékes segítség.

Egy barát kedves, szeretetteljes szavai egy nyugtató balzsamhoz hasonlóan gyógyírt jelenthetnek számunkra, és felüdíthetnek bennünket (Péld 16:24; 18:24; 25:11). Az igaz keresztények azonban nem csak azzal törődnek, hogy saját maguk vigaszra leljenek. Igyekeznek „megvigasztalni mindenféle nyomorúságban levőket azon vigasztalás által, amellyel [őket vigasztalja] az Isten” (2Kor 1:4; Luk 6:31). Antonio, aki kerületfelvigyázó Mexikóban, személyesen tapasztalta ezt.

Amikor megállapították, hogy limfómában, vagyis a vérrák egyik típusában szenved, úrrá lett rajta az aggodalom. Ennek ellenére igyekezett felülkerekedni a rossz érzésein. Hogyan tette ezt? Megpróbált Királyság-énekeket felidézni és elénekelni, hogy a szövegüket hallva elmélkedni tudjon rajtuk. A hangos imádkozás és a bibliaolvasás szintén nagy vigaszt nyújtott neki.

De Antonio elismeri, hogy az egyik legnagyobb segítséget a hittársai jelentették. Ezt mondja: „Amikor a feleségem és én lesújtva éreztük magunkat, megkértük az egyik rokonunkat, aki gyülekezeti vénként szolgál, hogy jöjjön át hozzánk, és imádkozzon velünk. Ez megvigasztalt és megnyugtatott minket. Sőt, a családunk és a szellemi testvéreink támogatásának köszönhetően viszonylag rövid időn belül felül tudtunk kerekedni a rossz érzéseinken.” Antonio nagyon hálás volt, hogy ilyen szeretetteljes és törődő barátai vannak.

A megígért szent szellem egy további segítség a nehézségek idején. Péter apostol azt mondta, hogy Isten szent szelleme ajándék (Csel 2:38). Ez egyértelműen bebizonyosodott i. sz. 33 pünkösdjén, amikor sokan felkenettek szent szellemmel. De valójában mindannyian megkaphatjuk ezt az ajándékot, a szent szellemet. Kérjünk hát bőségesen belőle, hiszen a szent szellem kifogyhatatlan (Ézs 40:28–31).

Pál apostolnak sok nehézséget kellett kiállnia, és időnként még a halálhoz is közel került (2Kor 1:8–10). Ennek ellenére nem rettegett betegesen a haláltól. Megvigasztalta annak tudata, hogy Isten támogatja őt. Ezt írta: „Áldott legyen Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak Istene és Atyja, a gyöngéd irgalmasságok Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal bennünket minden nyomorúságunkban” (2Kor 1:3, 4). Pál nem esett önsajnálatba. Ehelyett a próbái segítettek neki abban, hogy együtt érző legyen, és így jobban meg tudjon vigasztalni másokat a nehézségek idején.

Antonio a felépülése után folytatni tudta az utazómunkát. Bár korábban is törődött a hittársaival, ezt követően még több erőfeszítést tett a feleségével együtt, hogy meglátogassa a betegeket, és buzdítsa őket. Például egyszer, amikor meglátogatott egy testvért, aki súlyos betegséggel küzdött, megtudta, hogy nem akar járni az összejövetelekre. „Ez nem azért volt, mert nem szerette Jehovát vagy a testvéreket – magyarázza Antonio –, hanem mert a betegsége annyira megviselte őt, hogy feleslegesnek érezte magát.”

Antonio, hogy buzdítsa a beteg testvért, megkérte nemrég egy társas összejövetelen, hogy imádkozzon. Bár a testvér nem érezte magát alkalmasnak erre, beleegyezett. Antonio ezt meséli: „Nagyon szép imát mondott, és utána olyan volt, mintha kicserélték volna. Újra hasznosnak érezte magát.”

Mindannyian átéltünk már kisebb-nagyobb mértékben valamilyen szenvedést. De ahogy Pál mondta, ez segíthet nekünk abban, hogy meg tudjunk vigasztalni másokat a nehézségek idején. Ezért vegyük észre, ha a hittársaink szenvednek, és utánozzuk Istenünket, Jehovát azáltal, hogy vigaszt nyújtunk nekik.