Ha elveszítjük valamelyik szerettünket, teljesen természetes, hogy könnyeket hullatunk, mert nagyon fáj a hiánya. Jézus szerette Lázárt, mégsem a halála miatt sírt. Ahogy az a szövegkörnyezetből kiderül, azért fakadt könnyekre, mert együtt érzett Lázár barátaival és hozzátartozóival (Ján 11:36).

Amikor Jézusnak hírül vitték, hogy Lázár beteg, nem sietett hozzá, hogy meggyógyítsa. A beszámolóban ezt olvassuk: „Amikor [Jézus] meghallotta, hogy [Lázár] beteg . . . azon a helyen maradt még két napig, ahol volt” (Ján 11:6). Miért tett így? Jó oka volt rá, amint az a következő szavaiból kiderül: „Ez a betegség nem a halál végett van, hanem az Isten dicsőségére, hogy az Isten Fia megdicsőüljön általa” (Ján 11:4). Miért mondta azt Jézus, hogy „a betegség nem a halál végett van”? Mert az volt a szándéka, hogy Lázár halálával dicsőséget szerezzen Istennek. Hogyan? Úgy, hogy csodát tesz, életre kelti drága barátját.

Amikor a tanítványaival Lázár haláláról beszélt, a halált az alváshoz hasonlította. Ezért mondta azt, hogy „odamegyek, hogy felébresszem [Lázárt] az álomból” (Ján 11:11). Lázár feltámasztása olyan volt neki, mint amikor a szülők felébresztik alvó gyermeküket. Így hát Jézust nem maga Lázár halála rendítette meg.

De akkor mégis miért fakadt könnyekre? Lássuk, mit tudunk meg a szövegkörnyezetből! Amikor Jézus találkozott Lázár testvérével, Máriával, és látta, hogy ő és mások is sírnak, „szellemétől indíttatva felsóhajtott, és nyugtalanná vált”. Fájdalmuk láttán összeszorult a szíve. Ez volt az oka annak, hogy „könnyekre fakadt”. Mélységesen elszomorította, mennyire gyötrődnek szeretett barátai (Ján 11:33, 35).

Ennek a beszámolónak több tanulsága is van. Megtudjuk belőle, hogy Jézus képes lesz visszaadni szeretteink életét és egészségét az eljövendő új világban. Azt is láthatjuk, mennyire együtt érez azokkal, akik elveszítették a hozzátartozójukat Ádám bűne miatt. Minket pedig arra ösztönöz, hogy érezzük át a gyászolók fájdalmát.

Jézus tudta, hogy fel fogja támasztani Lázárt, mégis könnyekre fakadt, mert nagyon szerette a barátait, és osztozott a fájdalmukban. A részvétünk minket is arra indíthat, hogy együtt sírjunk a sírókkal (Róma 12:15). A könnyeink nem azt mutatják, hogy nem hiszünk a feltámadásban. Mennyire szép példát adott Jézus azzal, hogy őszintén együtt érzett a barátaival!