KÖRÜLBELÜL tíz évvel ezelőtt a harmincas éveiben járó Gregorio és a felesége, Marilou teljes időben dolgoztak, és úttörőszolgálatot végeztek Manilában. Noha ez nem volt könnyű, kitartóan állták a sarat. Majd Marilout előléptették a bankban. Ezt meséli: „Mindketten jól kerestünk, és mindenünk megvolt.” Olyan jól ment a soruk, hogy elhatározták, saját házat építenek. Azt tervezték, hogy álmaik házát Manilától 19 kilométerre keletre, egy nagyon jó környéken építtetik meg. Megállapodtak egy építőipari céggel, és vállalták, hogy tíz éven belül havi részletekben törlesztik a költségeket.

Marilou ezt mondja: „Az új munkám rengeteg időt és erőt vett el, ennek pedig az lett a következménye, hogy alábbhagyott a lelkesedésem a teokratikus tevékenységek iránt. Úgy éreztem, hogy meglopom Jehovát. Nem tudtam annyi időt szentelni a szolgálatnak, mint korábban.” Gregorio és Marilou nem érezték így jól magukat, ezért egy nap  leültek, hogy megbeszéljék, merre halad az életük. Gregorio ezt meséli: „Szerettünk volna változtatni, de nem tudtuk, mit tegyünk. Arról beszélgettünk, hogyan vehetnénk ki még nagyobb mértékben a részünket Jehova szolgálatából, főleg, hogy nincs gyermekünk. Jehovához fordultunk útmutatásért.”

Akkoriban több előadás is arra buzdította a testvéreket, hogy olyan területen szolgáljanak, ahol segítségre van szükség. Gregorio ezt mondja: „Úgy éreztük, Jehova az előadásokkal válaszol az imáinkra.” Marilou és Gregorio imádkoztak Jehovához, hogy erősítse meg a hitüket, és legyen bátorságuk meghozni a helyes döntést. Az egyik nagy akadály a ház volt. Mivel háromévi részletet már kifizettek, nem volt könnyű döntésre jutniuk. Marilou így emlékszik vissza: „Tudtuk, hogy ha felbontjuk a szerződést, elveszítjük, amit addig befizettünk, és az nem volt kevés. Ám felismertük, hogy a kérdés igazából az, mi a fontosabb nekünk: Jehova akarata vagy a saját vágyaink.” Gregoriónak és Marilou-nak sokat segítettek Pál apostol szavai, aki ezt mondta: „mindent kárba veszni hagytam”. Ezért felbontották a szerződést, kiléptek a munkahelyükről, eladták a javaik nagy részét, és egy eldugott kis faluba költöztek a Palawan szigeten, amely Manilától mintegy 480 kilométerre, délre található (Fil 3:8).

Gregorio és Marilou már a költözés előtt igyekezett egyszerűsíteni az életén. Ám csak azután tudatosodott bennük, mennyire más lesz az életük, miután megérkeztek a szigetre. „Meg sem tudtam szólalni! – meséli Marilou. – Nem volt áram, sem semmi, ami komfortossá teszi az életet. Míg korábban csak bekapcsoltuk a rizsfőzőt, most fát kell vágni, és tüzet rakni. Hiányoztak a városi élet előnyei, a bevásárlóközpontok, az éttermek.” A házaspár újra és újra arra emlékeztette magát, miért költözött a szigetre, így kis idő múlva megszokta új életét. Marilou ezt mondja: „Most már tudok gyönyörködni a természet szépségében, például a ragyogó csillagokban. De legfőképp azért vagyok boldog, mert látom, mennyire örülnek az emberek a jó hírnek. Itt rájöttünk, mi a titka a megelégedettségnek” (Fil 4:12).

Gregorio így emlékszik vissza: „Csak négy Tanú volt itt, amikor ideköltöztünk. Nagyon örültek, hogy minden héten tartottam nyilvános előadást, és gitáron kísértem a Királyság-énekeket.” Egy év sem kellett hozzá, és a picinyke csoport 24 hírnökből álló gyülekezetté nőtte ki magát. „El sem tudom mondani, milyen jólesik a szeretet, amellyel körülvesznek minket” – mondja Gregorio. Több mint hat  év távlatából ez fogalmazódik meg bennük: „Nincs ahhoz fogható öröm, mint látni, hogy egyre többen csatlakoznak a gyülekezethez. Még soha nem éreztük ennyire tartalmasnak az életünket.”

A Fülöp-szigeteken közel 3000 testvér és testvérnő költözött olyan területre, ahol kevés hírnök van. Körülbelül 500-an közülük egyedülálló testvérnők. Ismerkedjünk meg például Karennel!

Karen a Cagayan tartományban lévő Baggao városában nőtt fel, és most a húszas évei közepén jár. Már tizenévesen szeretett volna többet tenni a szolgálatban. Így beszél erről: „Mivel nagyon kevés idő van hátra, és mindenféle embernek hallania kell a Királyságról, szerettem volna olyan helyen segíteni, ahol hírnökökre van szükség.” Ám a családjából néhányan inkább a továbbtanulásra ösztönözték. Karen Jehovához imádkozott útmutatásért, és olyanokkal is beszélt, akik elszigetelt területeken prédikálnak. Tizennyolc évesen egy nehezen megközelíthető helyre költözött, 64 kilométerre az otthonától.

Ez a kis gyülekezet egy hegyvidéki területen prédikál a Csendes-óceán partjai mentén. Karen ezt meséli: „Három napig tartott, mire ideértünk Baggaóból, hegyen, völgyön át gyalogoltunk, és több mint 30-szor kellett folyókon átkelnünk.” A szolgálatról pedig ezt mondja: „Van olyan tanulmányozó, aki hatórányi gyalogútra lakik, ezért ott alszom nála, és másnap megint hat órát gyalogolok, mire hazaérek.” Megéri mindez a sok fáradságot? „Sokszor sajognak a lábaim – mondja Karen széles mosollyal az arcán –, de 18 bibliatanulmányozást vezetek! Őszintén elmondhatom, hogy megízleltem Jehova jóságát” (Zsolt 34:8).

Sukhi egyedülálló, és a 40-es évei elején jár. Miért költözött az Egyesült Államokból a Fülöp-szigetekre? 2011-ben a körzetkongresszuson interjút készítettek egy házaspárral, akik a javaik nagy részét eladták, hogy Mexikóban tudjanak szolgálni. Sukhi ezt mondja: „Az interjú után olyan célok fogalmazódtak meg bennem, melyekre korábban nem gondoltam.” Sukhi indiai származású, így amikor megtudta, hogy a Fülöp-szigeteken még sok pandzsábi ember nem hallott a jó hírről, elhatározta, hogy odaköltözik. Akadt Sukhinak valamilyen nehézsége?

„Nem is gondoltam, milyen nehéz lesz eldönteni, hogy mit tartsak meg, és mit adjak el – meséli. – Ráadásul miután 13 évig a saját lakásomban éltem, a családomhoz költöztem, és az összes  holmimat dobozokban tartottam. Nem volt könnyű, de jól felkészített az egyszerű életre.” Mi történt azután, hogy Sukhi a Fülöp-szigetekre költözött? „Kimondhatatlanul irtózom a csúszó-mászóktól, és egy ideig rettentő honvágyam volt. Itt tanultam meg igazán, mit jelent Jehovára támaszkodni.” Megérte ennyi erőfeszítést tenni? Sukhi mosolyogva így válaszol: „Jehova arra kér, hogy tegyük próbára, vajon megáld-e bennünket. Amikor egy házigazda azt kérdezi, mikor megyek vissza, mert még sok kérdése van, tapasztalom, mennyire igazak ezek a szavak. Örömet és megelégedettséget ad, hogy segíthetek azoknak, akik szeretnék megismerni Jehovát” (Mal 3:10). Sukhi hozzáteszi: „A döntés volt a legnehezebb része az egésznek. Hihetetlen volt átélni, hogy miután elhatároztam magam, Jehova minden egyébről gondoskodott.”

Sime házas, és a 30-as évei végén jár. A Fülöp-szigetekről egy jól fizető állásért egy közel-keleti országba költözött. A körzetfelvigyázó buzdítására és egy előadás hatására, melyet a Vezető Testület egyik tagja tartott, arra érzett indíttatást, hogy Jehova szolgálatát tegye az első helyre. „Félelem fogott el, ha arra gondoltam, mi lesz, ha otthagyom a munkámat” – ismeri el Sime. Ennek ellenére kilépett a munkahelyéről, és visszaköltözött a Fülöp-szigetekre. Sime és a felesége, Haidee az ország déli részén található Davao del Sur tartományban szolgálnak, ahol a testvéreknek hatalmas a területük. Sime ezt mondja: „Olyan jó, hogy le tudtam győzni a félelmemet, és Jehova szolgálatát tettem az első helyre. Semmi sem ad nagyobb örömet annál, mint az, ha a legjobbat adjuk Jehovának.”

Ramilo és a felesége, Juliet úttörők, és a 30-as éveik elején járnak. Amikor megtudták, hogy tőlük mindössze 30 kilométerre egy gyülekezetnek támogatásra van szüksége, felajánlották a segítségüket. Így hát, akár esik, akár fúj, hetente többször is útra kelnek a motorjukkal, hogy részt vegyenek az összejöveteleken és a prédikálómunkában. Noha a hepehupás utakon zötykölődni, és a függőhidakon átkelni nem leányálom, boldogok, hogy többet tehetnek a szolgálatban. Ramilo ezt mondja: „A feleségem és én összesen 11 bibliatanulmányozást vezetünk. Bár áldozatokat kell hoznunk, végtelenül boldogok vagyunk, hogy segíthetünk ott, ahol erre nagy szükség van” (1Kor 15:58).

Szeretnél többet tudni arról, hogyan szolgálhatsz az országodban vagy külföldön olyan területen, ahol segítségre van szükség? Ha igen, beszélj a körzetfelvigyázóval, és olvasd el az „Át tudnál jönni Makedóniába?” című cikket a Királyság-szolgálatunk 2011. augusztusi számában.