A SZEGÉNY özvegyasszony alig akar hinni a szemének. Egyetlen gyermeke újra él, pedig nemrég még szomorúan tartotta karjában élettelen testét. Most viszont boldogan öleli magához a mosolygó kisfiút. „Íme, él a te fiad!” – szól hozzá a vendége.

Mindez mintegy 3000 évvel ezelőtt történt. Erről a megindító jelenetről a Királyok első könyvének 17. fejezetében olvashatunk. A vendég Isten prófétája, Illés. Az édesanya nincs megnevezve, csak annyit tudunk róla, hogy Sareptában élt. A fia feltámasztása életének egyik legmeghatározóbb eseménye volt, olyan mértékben erősítette meg a hitét, mint semmi más. Igazán tanulságos megvizsgálni a történetét. Lássuk hát!

A gonosz Aháb király uralmának az idején járunk. Jehova úgy dönt, hogy sokáig nem lesz eső Izraelben. Miután Illés bejelenti, hogy aszály lesz, Isten elrejti őt Aháb elől, és csodát tesz vele: hollók visznek neki kenyeret és húst. Majd Jehova ezt mondja a prófétájának: „Kelj fel, menj el a Szidónhoz tartozó Sareptába, és lakj ott! Íme, megparancsolom ott egy özvegyasszonynak, hogy lásson el élelemmel” (1Kir 17:1–9).

Amint Illés Sareptába ér, meglát egy fát szedegető özvegyet. Talán ezt gondolja magában: „Ő lenne az? Hogy fog gondoskodni rólam, hisz annyira szegénynek látszik?” Még ha felmerülnek is benne ilyen kétségek, megszólítja az asszonyt: „Kérlek, hozz nekem egy korty vizet egy edényben, hadd igyak!” Amikor az asszony elindul a vízért, Illés utánaszól: „Kérlek, hozz nekem egy falat kenyeret [is]” (1Kir 17:10, 11). Az özvegy vizet még csak-csak tud hozni az idegennek, de kenyere nincsen.

 Ezt mondja Illésnek: „Él Jehova, a te Istened, hogy nincsen kenyerem, csak egy maroknyi lisztem a nagy korsóban, és egy kevéske olajam a kis korsóban; íme, szedek egy kis fát, bemegyek, készítek valamit magamnak és a fiamnak, aztán megesszük és meghalunk” (1Kir 17:12). Időzzünk el egy kicsit a párbeszédükön!

Az asszony észrevette, hogy Illés istenfélő izraelita, ugyanis ezt mondta neki: „Él Jehova, a te Istened”. Valószínűleg volt némi ismerete Izrael Istenéről, ám nem nevezte őt a saját istenének. Sarepta városában lakott, mely a Biblia szerint a föníciai Szidónhoz tartozott, vagyis feltehetően Szidón fennhatósága alatt állt. Sarepta lakói nagy valószínűséggel Baált imádták, Jehova azonban látta, hogy ez az asszony más, mint a körülötte élők.

Noha a város lakói bálványimádók voltak, a sareptai özvegy tettei azt mutatták, hogy hisz Izrael Istenében. Jehova az ő érdekét is szem előtt tartotta, amikor Illést Sareptába küldte. Mit tanulhatunk ebből?

A Baál-imádó Sareptában nem volt mindenki velejéig romlott, és Jehova tudta ezt. Az ő figyelmét nem kerülik el azok a jó szívállapotú emberek, akik még nem szolgálják őt, ezért küldte Illést az özvegyhez. Valóban igaz, hogy „minden nemzetben elfogadható előtte, aki féli őt, és igazságosságot cselekszik” (Csel 10:35).

Biztosan élnek olyan emberek a területeden, akik a sareptai özvegyhez hasonlóan a hamis vallás híveivel vannak körülvéve, de valami jobbra vágynak. Lehet, hogy csak keveset tudnak Jehováról, vagy egyáltalán nem ismerik őt, ezért segítségre van szükségük, hogy a tiszta imádatot választhassák. Szorgalmasan kutatsz az ilyen emberek után, és megteszed értük, amit csak lehet?

Ahogy már említettük, az asszony azt mondja Illésnek, hogy csak egy étkezésre elegendő kenyeret tud sütni magának és a fiának, aztán az éhhalál vár rájuk. A próféta mégis ezt kéri tőle: „Ne félj. Menj be, tégy a szavad szerint. Csakhogy abból, ami ott van, előbb nekem készíts egy kis kerek kenyeret, és hozd ki nekem. Magadnak és a fiadnak azután készíthetsz valamit. Mert ezt mondja Jehova, Izrael Istene: »A nagy liszteskorsó nem ürül ki, és a kis olajoskorsó sem apad ki addig a napig, amelyen Jehova záport ad a föld színére«” (1Kir 17:11–14).

Néhányan talán ezt mondták volna Illésnek: „Adjam neked az utolsó falatomat? Nem mondhatod komolyan!” Ám a szegény özvegy nem így gondolkodott. Noha alig tudott valamit Jehováról, bízott Illésben, és megtette, amit kért. A hite arra indította, hogy ebben a próbateljes helyzetben bölcs döntést hozzon.

Jehova nem hagyta cserben az asszonyt, megsokszorozta a kevéske lisztjét és olaját, ahogy azt Illés megígérte. Így az aszály végéig elegendő táplálék jutott neki, a fiának, és Illésnek is. „A nagy liszteskorsó nem ürült ki, és a kis olajoskorsó sem apadt ki, Jehova szava szerint, amelyet Illés által  mondott” (1Kir 17:16; 18:1). Ha az asszony másképp dönt, a liszt és az olaj tényleg csak egy utolsó étkezésre lett volna elég. De mivel hitt és bízott Jehovában, először Illésnek sütött kenyeret.

Láthatjuk, hogy Isten megáldja azokat, akik hisznek benne. Ha próbára van téve a feddhetetlenségünk, de bízunk Jehovában, ő segíteni fog nekünk. Gondoskodik rólunk, védelmez minket, és barátként mellénk áll a nehéz helyzetekben (2Móz 3:13–15).

A Sioni Őrtorony 1898-ban a következő tanulságot vonta le az asszony történetéből: „Az özvegy azért találtatott méltónak az Úr prófétájának segítségére, mert a hite engedelmességre indította. Ha nem lett volna hite, Isten talál helyette más özvegyet. Ekképpen van ez mivelünk is. Életünk útján az Úr olykor próbára teszi hitünket. Ha hittel cselekszünk, megjutalmaz bennünket, ha viszont nem, elveszítjük a kegyét.”

Ha próbákkal nézünk szembe, kutassunk a Szentírásban és a bibliai kiadványokban, hogy útmutatást kapjunk Istentől. Még ha nehéz is megtennünk, amit kér, engedelmeskedjünk neki. Jehova áldása nem marad el, ha megfogadjuk ezt a bölcs tanácsot: „Bízzál Jehovában teljes szívedből, és a magad értelmére ne támaszkodj. Minden utadban vedd figyelembe őt, és akkor ő fogja egyengetni ösvényeidet” (Péld 3:5, 6).

Idővel a szegény özvegy hite újabb próba alá kerül. A Biblia így számol be erről: „És történt ezek után, hogy az asszonynak, a ház gazdasszonyának a fia megbetegedett, és a betegsége annyira súlyossá vált, hogy már nem is lélegzett.” Az özvegy szeretné megtudni, miért halt meg a fia, ezért elkeseredetten ezt mondja Illésnek: „Mi közöm hozzád, ó, igaz Isten embere? Bizony azért jöttél hozzám, hogy emlékezetbe idézd vétkemet, és megöld a fiamat” (1Kir 17:17, 18). Miért fakad ki ilyen keserűen?

Talán furdalja a lelkiismerete egy korábban elkövetett bűne miatt? Úgy érzi, Isten így áll rajta bosszút, és azt gondolja, Illés azért jött, hogy közölje vele a gyermeke halálának okát? A Bibliában erre hiába keresünk választ, egyvalami azonban bizonyos: a szegény özvegy nem vádolja Istent igazságtalansággal.

Illést bizonyára megrendíti a kisfiú halála, és az is, hogy az asszony őt teszi felelőssé ezért a szörnyű tragédiáért. Karjába veszi a fiú élettelen testét, felviszi a tetőszobába, és így kiált fel: „Ó, Jehova Istenem! Hát az asszonyra is bajt hozol, akinél jövevényként lakom, megölve a fiát?” A prófétát nagyon bántja, hogy szégyen érheti Isten nevét, ha ez a kedves és vendégszerető asszony tovább szenved. Ezért így könyörög: „Ó, Jehova Istenem! Kérlek, add, hogy térjen vissza e gyermekbe a lelke!” (1Kir 17:20, 21).

Jehova meghallgatta Illést, és látta, hogy a sareptai özvegynek van hite, és hogy mindvégig gondoskodott a prófétájáról. Valószínűleg azért hagyta, hogy a kisfiú megbetegedjen és meghaljon, mert tudta, hogy a feltámasztása – a Bibliában feljegyzett első feltámadás – számtalan nemzedéknek fog reményt adni. Válaszul Illés imájára, feltámasztja a kisfiút. Képzelhetjük, milyen nagy örömet szereznek az anyának Illés szavai: „Íme, él a te fiad!” Az asszony ezután így szól Illéshez: „Most már tudom, hogy Isten embere vagy, és igaz a te szádban Jehova szava” (1Kir 17:22–24).

A Királyok első könyvének 17. fejezete semmi többet nem tár fel az asszonyról. Ám Jézus később kedvezően beszélt róla, ebből pedig arra következtethetünk, hogy Jehova hűséges szolgájaként halt meg (Luk 4:25, 26). Mi mindent tanulhatunk a történetéből Istenről? Jehova megáldja azokat, akik kedvesen bánnak a szolgáival (Máté 25:34–40). Még kilátástalannak tűnő helyzetekben is gondoskodik azokról, akik hűségesek hozzá (Máté 6:25–34). Az is biztos, hogy vágyik arra, hogy feltámassza a halottakat, és képes is rá (Csel 24:15). Így hát alapos okunk van arra, hogy ne felejtsük el a sareptai özvegy példáját.