1942 elején, röviddel azután, hogy az Egyesült Államok belépett a II. világháborúba, ötödéves voltam, és csupán néhány hónap választott el az építészmérnöki diplomától. Két másik fiúval laktam egy lakásban. Az egyikük felvetette, hogy beszéljek azzal a férfival, aki a földszinten lakó fiúkhoz jár. Így ismerkedtem meg John O. Brehmerrel, becenevén Johnnyval, aki Jehova Tanúja volt. Úgy tűnt, nincs olyan kérdés, amelyre ne tudna válaszolni a Bibliából. Ez annyira lenyűgözött, hogy rendszeres bibliatanulmányozásba fogtam vele, később pedig elkísértem az evangéliumhirdető munkába, amikor csak tudtam rá időt szakítani.

Johnny apja, Otto egy walnuti bank igazgatója volt, amikor Jehova Tanúja lett, de lemondott a posztjáról, hogy teljes időben szolgálhassa Istent. Az ő és a családja jó példája arra ösztönzött, hogy meghozzak egy döntést, mely az egész életemet meghatározta.

Egy nap az egyetem dékánja azt mondta, hogy romlanak a jegyeim, és nem adhatnak diplomát a korábbi eredményeim alapján. Emlékszem, milyen buzgón imádkoztam Jehova Istenhez vezetésért. Nem sokkal ezután hívatott az egyik professzor. Valahol egy mérnököt kerestek, és ő a nevemben azt válaszolta a táviratra, hogy elfogadom az állást. Megköszöntem neki, de elmondtam, hogy eltökélt szándékom, hogy Jehova szolgálatát teszem a hivatásommá. 1942. június 17-én megkeresztelkedtem, és szinte azonnal kineveztek úttörőnek, azaz teljes idejű evangéliumhirdetőnek.

Még ugyanabban az évben behívó parancsot kaptam, és el kellett magyaráznom a sorozóbizottságnak, hogy a lelkiismeretem nem engedi, hogy részt vegyek a háborúban. Bemutattam az egyetemi professzoraim írásbeli nyilatkozatát a jellememről és az építészmérnöki szaktudásomról. Ennek ellenére 10 000 dollár pénzbírsággal és ötéves szabadságvesztéssel sújtottak. A Kansas államban levő leavenworth-i börtönbe kerültem.

Több mint 230 fiatal Jehova Tanújával együtt a börtönhöz tartozó farmon kellett dolgoznom őrök felügyelete alatt. Közülük többen is tudtak róla, hogy politikailag semlegesek vagyunk, és szimpatizáltak a nézeteinkkel.

 Néhány őr támogatott minket, hogy a börtönben is meg tudjuk tartani a bibliai témájú összejöveteleinket, és segítettek, hogy hozzájussunk a kiadványainkhoz. Sőt, a börtönigazgató előfizetett a Vigasz folyóiratra, melynek ma Ébredjetek! a címe.

Az ötéves büntetésemből hármat kellett letöltenem. 1946. február 16-án, pár hónappal a II. világháború vége után szabadultam. Nyomban újrakezdtem a teljes idejű szolgálatot. Azt a megbízást kaptam, hogy térjek vissza Leavenworth-be. Elsőre megrémültem a gondolattól, mivel a város lakói ellenségesen viselkedtek Jehova Tanúival. Rendkívül nehéz volt állást találnom, lakást pedig még nehezebb.

Egyszer, amikor házról házra felkerestem az embereket, hogy a Bibliáról beszélgessek velük, egy férfi, aki börtönőr volt a büntetésem ideje alatt, rám ordított: „Tűnjön innen!” Mikor megláttam, hogy baseballütő van a kezében, ijedtemben sarkon fordultam. Egy másik háznál egy nő arra kért, hogy várjak egy percet, majd becsapta az ajtót. Kisvártatva kinyílt az emeleti ablak, és kaptam egy jó adag koszos mosogatóvizet a nyakamba. De azért nem volt eredménytelen a munkám. Idővel megtudtam, hogy néhányan, akik elfogadtak tőlem bibliai témájú kiadványokat, Jehova Tanúi lettek.

1943-ban egy új, misszionáriusképző iskola nyitotta meg a kapuit New York állam északi részén, mely később az Őrtorony Gileád Bibliaiskola nevet kapta. Engem is meghívtak a képzésre. 1948. február 8-án végeztem a tizedik osztályban. A diplomaosztó után Aranypartra küldtek, melyet ma Ghánaként ismerünk.

Kezdetben az volt a feladatom, hogy beszéljek a Bibliáról a kormánytisztviselőknek és az európaiaknak. A hétvégeken Jehova Tanúi egyik gyülekezetének a tagjaival tevékenykedtem, és segítettem nekik házról házra tanúskodni. Elszigetelt helyeken élő Tanúkat is felkerestem, és képeztem őket a szolgálatban. Ezenkívül utazófelvigyázóként szolgáltam a közeli Elefántcsontparton.

Mindeközben megtanultam alkalmazkodni az afrikai körülményekhez: sárkunyhóban laktam, kézzel ettem, és a szabadban végeztem a dolgom, mint annak idején az izraeliták a pusztában (5Mózes 23:12–14). Így a misszionáriustársaimmal együtt jó hírnévre tettem szert. Néhány helyi tisztviselő felesége tanulmányozni kezdte velünk a Bibliát. Amikor az ellenségeink bajt kevertek, és  elérték, hogy visszavonják a vízumunkat, a tisztviselők feleségei rábeszélték a férjüket, hogy változtassanak a döntésen.

Sok más, Afrikában szolgáló misszionáriushoz hasonlóan végül én is elkaptam a maláriát. A hidegrázástól és a magas láztól félrebeszéltem. Volt, hogy a kezemmel kellett tartanom a számat, hogy ne reszkessen. A szolgálat azonban továbbra is örömet és megelégedést nyújtott.

Az Afrikában töltött első négy évem során leveleztem Eva Hallquisttal, akit még akkor ismertem meg, amikor az Egyesült Államokban éltem. Megtudtam, hogy a Gileád Iskola 21. osztályának elvégzése után 1953. július 19-én kapja meg a diplomáját, Jehova Tanúi nemzetközi kongresszusán, a New York-i Yankee Stadionban. Hogy én is ott lehessek, megbeszéltem egy hajóskapitánnyal, hogy dolgozom a hajóján, ha elvisz az Egyesült Államokba.

Az út 22 napig tartott, és több heves vihart is átéltünk. Végül sikerült találkoznom Evával Jehova Tanúi brooklyni főhivatalában. Ott egy épület tetején, ahol New York bámulatba ejtő sziluettje tárult elénk, megkértem a kezét. Később ő is Aranypartra jött, hogy együtt folytassuk a szolgálatunkat.

Néhány év múlva édesanyám megírta az egyik levelében, hogy édesapám rákos beteg és haldoklik. Szabadságot kértünk, és az Egyesült Államokba utaztunk. Édesapám állapota rohamosan romlott, és nemsokára meghalt.

Ismét közel négy éve voltunk Ghánában, amikor megtudtuk, hogy édesanyám nagyon legyengült. Néhány barátunk azt javasolta, hogy menjünk haza és ápoljuk. Ez volt a legnehezebb döntés, amelyet meg kellett hoznunk. Miután 15 évig szolgáltam misszionáriusként – ebből 11 évig Evával –, visszatértünk az Egyesült Államokba.

Az évek során felváltva ápoltuk édesanyámat, és amikor az állapota megengedte, elvittük az összejövetelre. 1976. január 17-én, 86 éves korában hunyt el. Ám kilenc évvel később még nagyobb csapás ért. Evánál rákot állapítottak meg. Mindent megtettünk, amit lehetett, de végül a betegség győzött, és Eva 1985. június 4-én, 70 évesen meghalt.

1988-ban meghívtak a ghánai fiókhivatal újonnan épült részeinek az átadási ünnepségére. Igazán feledhetetlen alkalom volt. Amikor 40 évvel azelőtt megérkeztem Ghánába a Gileádról, mindössze néhány száz Jehova Tanúja tevékenykedett az országban. 1988-ra már több mint 34 000-en voltak, ma pedig már közel 114 000-en!

Két évvel később, 1990. augusztus 6-án feleségül vettem Eva barátnőjét, Betty Millert. Azóta közös célunk, hogy buzgón szolgáljuk Jehovát. Nagyon várjuk azt a napot, amelyen újra találkozhatunk a nagyszüleinkkel, a szüleinkkel és Evával, amikor feltámadnak a földi paradicsomban (Cselekedetek 24:15).

Könny szökik a szemembe, ha arra a nagy megtiszteltetésre gondolok, hogy Jehova több mint 70 éve felhasznál a szolgálatában. Gyakran hálát adok neki, amiért arra indított, hogy őt tegyem az első helyre az életemben. Bár most már jócskán túl vagyok a 90-en, Jehova, a világegyetem legtehetségesebb építészmérnöke még mindig ad erőt és bátorságot, hogy a szolgálata köré építsem a mindennapjaimat.