JÓZSEF sóvárogva néz kelet felé. Bárcsak elszökhetne ebből a karavánból! Valahol a dombok mögött ott van az otthona, Hebron. Az apja, Jákob az este közeledtével biztosan behúzódott már az otthonába, és fogalma sincs róla, mi történt vele. De most nem lehetnek együtt. József arra gondol, hogy talán sohasem látja többé ezt a kedves, ráncoktól barázdált arcot. A kereskedők az ifjún tartják a szemüket, miközben a tevéiket noszogatják a délre vivő, kitaposott úton. József most már az ő tulajdonuk, és nem akarják elveszíteni. Értékes portéka lett, akárcsak az illatos gyanták és olajok, amelyeket busás haszonnal remélnek továbbadni a távoli Egyiptomban.

József nemigen több 17 évesnél. Miközben futó pillantást vet a nyugati égboltra, ahol a napkorong már-már a Nagy-tengerbe vész, azon töpreng, hogyan fordulhatott ekkorát a sorsa. Hihetetlen, hogy a testvérei kis híján megölték, aztán meg eladták rabszolgának. A könnyeivel küszködik. El sem tudja képzelni, mi lesz vele.

De hogyan került ilyen kétségbeejtő helyzetbe? És mit tanulhatunk ennek a fiúnak a hitéből, akit a saját családtagjai gyötörtek és megtagadtak?

József egy népes családból származott. Ám a családja korántsem volt békés és boldog. Amit a Bibliában olvashatunk róla, az ékesen bizonyítja, hogy hová vezethet a többnejűség. Isten mindaddig eltűrte ezt a szokást a népe körében, míg a Fia le nem szögezte, hogy Isten már csak az egynejűséget fogadja el, ahogyan kezdetben (Máté 19:4–6). Jákobnak legalább 14 gyermeke született négy nőtől: a két feleségétől, Leától és Ráheltől, valamint azok szolgálóitól, Zilpától és Bilhától. Jákob mindig is a szépséges Ráhelt szerette. Soha nem vonzódott annyira Leához, Ráhel nővéréhez, akit azért vett el, mert rászedték. A két asszony között elkeseredett versengés folyt, és a féltékenykedés a gyerekekre is átragadt (1Mózes 29:16–35; 30:1, 8, 19, 20; 37:35).

Ráhel sokáig meddő volt, és amikor végre mégis életet adott Józsefnek, Jákob az időskorára  született fiúval kivételes figyelemmel bánt. Például amikor Jákob gyilkos indulatú bátyja, Ézsau feléjük tartott, Jákob úgy intézte, hogy Ráhel és a kis József a legbiztonságosabb helyen, az egész háznép mögött menjen. Az az izgalmas nap biztosan mély nyomot hagyott Józsefben. Amikor aznap reggel meglátta, hogy idős, de még jó erőben lévő apja sántítva jár, igencsak elcsodálkozhatott. Hát még amikor megtudta, hogy Jákob egy hatalmas angyallal birkózott az éjszaka! De miért tett ilyet? Mert szerette volna megkapni Jehova Isten áldását. Isten jutalmul Izraelre változtatta a nevét. Később egy egész népet neveztek el róla! (1Mózes 32:22–31). József idővel megértette, hogy Izrael fiaitól fognak származni ennek a nemzetnek a törzsei.

József még igen fiatal volt, amikor tragédia történt a családjában: szeretett édesanyja belehalt a szülésbe, miközben világra hozta az öccsét, Benjámint. Az apjukat nagyon megviselte a gyász. Képzeljük el, amint Jákob gyengéden letörli József könnyeit, és ugyanazzal a reménységgel vigasztalja, amely annak idején a nagyapjának, Ábrahámnak is erőt adott. Milyen megnyugtató lehetett Józsefnek arra gondolnia, hogy Jehova egy napon életre kelti az édesanyját! Bizonyára még jobban megszerette az élők Istenét, aki ennyire nagylelkű (Lukács 20:38; Héberek 11:17–19). A felesége elvesztése után Jákob féltő szeretettel vette körül a Ráheltől született két fiát (1Mózes 35:18–20; 37:3; 44:27–29).

Sok gyereket elrontanak a kivételezéssel, de József tanult a szülei jó tulajdonságaiból, és erős hitet, valamint szilárd erkölcsi érzéket fejlesztett ki. Tizenhét éves korában éppen a nyájat őrizte a bátyjaival, amikor valami helytelenségen kapta őket. Kísértést érezhetett volna arra, hogy titokban tartsa a dolgot, hogy ezzel behízelegje magát náluk, de ő azt tette, ami helyes. Elmondta az apjának, amit látott (1Mózes 37:2). Bátorságával alighanem még inkább kivívta az apja tiszteletét és szeretetét. Milyen ragyogó példát mutatott a keresztény fiataloknak! Ha egy fiatal legszívesebben eltitkolná a testvére vagy a barátja súlyos bűnét, okosabban teszi, ha Józsefhez hasonlóan elmondja a dolgot azoknak, akik tudnak neki segíteni (3Mózes 5:1).

De mások is tanulhatnak valamit József családjának az életéből. Bár az igaz keresztényeknél szóba sem kerül a többnejűség, sok mozaikcsalád van közöttük, ahol a családtagok talán nem vér szerinti rokonai egymásnak. A tanulság számukra az, hogy a kivételezés békétlenséget szül a családban. Az ilyen családokban a bölcs szülők minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a vér szerinti és a nevelt gyermekeiket  is biztosítsák a szeretetükről, és arról, hogy mindegyiküknek megvannak a maguk erősségei, és valamennyien hozzájárulhatnak a család boldogságához (Róma 2:11).

Jákob valószínűleg nagyra értékelte, hogy József bátran kiállt az igazság mellett, ezért abban a megtiszteltetésben részesítette, hogy csináltatott neki egy különleges ruhát (1Mózes 37:3). Ez feltehetően egy hosszú, elegáns köntös volt, amely a karokat és a lábakat is takarta. Olyan lehetett, amilyet az előkelők vagy a fejedelmek viseltek.

Jákob biztosan jót akart, és Józsefnek nagyon jóleshetett, hogy az apja így tiszteli és szereti. Ám ez a ruha sok baj okozója lett. Először is, pásztorfiúként József kemény fizikai munkát végzett. Gondoljunk bele, hogy milyen lehetett ebben a pompás öltözékben botorkálni a magas fűben, sziklára mászni, vagy kiszabadítani egy bárányt a bozótból. És ami még rosszabb, vajon hogyan fognak viszonyulni hozzá a testvérei, ha meglátják, hogy az apjuk így kivételezik vele?

A Bibliában ezt olvashatjuk: „Amikor bátyjai látták, hogy az apjuk minden testvérénél jobban szereti őt, meggyűlölték, és nem tudtak békésen szólni hozzá” (1Mózes 37:4). * Talán érthető, hogy féltékenyek lettek, de az már ostobaság volt a részükről, hogy hagyták, hogy eluralkodjon rajtuk ez a veszedelmes érzés (Példabeszédek 14:30; 27:4). Veled is volt már olyan, hogy elöntött az irigység, amikor valaki más kapta meg azt a figyelmet vagy megbecsülést, amelyre te vágytál? Ha igen, akkor gondolj József bátyjaira. A féltékenységük olyasmire vitte rá őket, amit később nagyon megbántak. A példájuk arra emlékezteti a keresztényeket, hogy sokkal bölcsebb együtt örvendezni az örvendezőkkel (Róma 12:15).

József nyilván tisztában volt vele, hogy a bátyjai gyűlölik. Vajon elrejtette a szép ruháját, hogy ne lássák? Nem lett volna csoda, ha így tesz. De Jákob a szeretete zálogául adta ezt a ruhát. Mivel József méltó akart lenni az apja bizalmára, hűségesen viselte a ruhát. A példájából sokat tanulhatunk. Noha égi Atyánk soha nem részrehajló, van, amikor különleges figyelemben részesíti egy-egy hűséges szolgáját. Ezenkívül arra kéri őket, hogy legyenek másak, mint a többi ember ebben a romlott és erkölcstelen világban. Az igaz keresztényeket a viselkedésük megkülönbözteti a környezetükben élőktől, akárcsak  Józsefet a szép ruhája. A magaviseletük sokszor féltékenységre és gyűlölködésre ingerel másokat (1Péter 4:4). Az lenne a megoldás, hogy eltitkolják, hogy Isten szolgái? Semmiképpen, ahogy József sem rejtegette a ruháját (Lukács 11:33).

Kis idő múltán Józsefnek két különös álma volt. Az elsőben magát látta, és a testvéreit, és mindegyikük kezében egy gabonakéve volt. Aztán a testvérei kévéi körbevették az övét, és meghajoltak előtte. A második álomban a nap, a hold és tizenegy csillag hajolt meg József előtt (1Mózes 37:6, 7, 9). Mit tegyen? Megtartsa magának ezeket a valóságosnak tűnő, de furcsa álmokat?

Az álmok Jehova Istentől származtak. Későbbi eseményeket ábrázoltak, és Isten elvárta Józseftől, hogy adja át, amit általuk üzenni kíván. Bizonyos értelemben azt kellett tennie, mint később a prófétáknak, akik közölték Isten üzeneteit és ítéleteit a nyakas népével.

József tapintatosan kezdte a mondanivalóját: „Kérlek titeket, hallgassátok meg az álmot, melyet álmodtam.” A bátyjai megértették az első álom jelentését, és az egyáltalán nem volt ínyükre. Ezt mondták rá: „Talán bizony király leszel felettünk? Vagy talán bizony uralkodni fogsz rajtunk?” A beszámoló még hozzáteszi, hogy „újabb okot találtak arra, hogy gyűlöljék őt az álmaiért és a beszédéért”. Amikor a második álmát is elmondta az apjának és a testvéreinek, annak sem örültek. „Az apja. . . megdorgálta, ezt mondva: »Mit jelentsen ez az álom, melyet álmodtál? Talán bizony én, a te anyád és bátyáid megyünk, és a földig hajlunk előtted?«” De azért Jákob még morfondírozott a dolgon. Lehet, hogy Jehovától voltak az álmok? (1Mózes 37:6, 8, 10, 11).

József nem az első és nem is az utolsó olyan szolgája volt Jehovának, akinek népszerűtlen üzenetet kellett átadnia, amiért még üldözték is. Jézus volt közöttük a legkiemelkedőbb példa, és ő ezt mondta a követőinek: „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (János 15:20). A keresztények sokat tanulhatnak az ifjú József hitéből és bátorságából, bármilyen korúak is.

Nem sokkal ezután Jákob megkérte valamire Józsefet. Az idősebb fiai Sikem közelében őrizték a nyájat fenn északon, ahol nemrég ellenségeket szereztek. Természetes, hogy Jákob aggódott értük, ezért elküldte Józsefet, hogy nézze meg, épségben vannak-e. Mit érezhetett József? Tudta, hogy a bátyjai teljes szívükből gyűlölik. Mit szólnak majd, ha üzenetet visz nekik az apjuktól? Ennek ellenére vállalta a feladatot, és útnak indult (1Mózes 34:25–30; 37:12–14).

Négy-öt napig is eltarthatott, mire gyalog odaért Sikembe, amely mintegy 80 kilométerre északra volt Hebrontól. Sikemben aztán megtudta, hogy a bátyjai továbbmentek Dótánba, amely még északabbra volt, 22 kilométerre onnan. Amikor végre Dótán közelébe ért, a testvérei már távolról meglátták. Azon nyomban előtört belőlük a rosszindulat. „Ezt mondták hát egymás között: »Nézzétek csak! Itt jön az álomlátó! Most pedig gyertek, öljük meg, és dobjuk be az egyik vizesverembe, és mondjuk azt, hogy egy vérengző vadállat falta fel. Akkor majd meglátjuk, mi lesz az álmaiból.«” De aztán Rúben rábeszélte őket, hogy élve dobják Józsefet egy verembe, hátha később ki tudja szabadítani (1Mózes 37:19–22).

József mit sem sejtve ment feléjük, remélve, hogy békésen fogadják. Ehelyett rávetették magukat, letépték róla a ruháját, egy kiszáradt vizesveremhez vonszolták, és belelökték. Amikor József felocsúdott, megpróbált lábra állni, de nem tudott kimászni. A verem száján át csak egy darabkát látott az égből, és a bátyjai elhalkuló hangját hallotta. Hiába kiabált nekik könyörögve, rá sem hederítettek. Letelepedtek a közelben enni. Amikor Rúben nem  volt velük, ismét felvetették, hogy meg kellene ölni az öccsüket, de Júdának sikerült rábeszélnie őket, hogy inkább adják el az arra elhaladó kereskedőknek. Dótán az Egyiptom felé vivő kereskedelmi útvonal közelében feküdt, és kisvártatva ismáelita és midiánita kereskedők karavánja tűnt fel. Mielőtt Rúben visszatért, már túl is voltak az adásvételen. Húsz sekelért eladták az öccsüket rabszolgának (1Mózes 37:23–28; 42:21). *

Elérkeztünk tehát a bevezetőben említett jelenethez. József Egyiptom felé tartott, és úgy tűnt, mindenét elveszítette. Kiszakadt a megszokott környezetéből. Évekig semmit sem tudott a családjáról: sem arról, hogy Rúben mennyire kétségbeesett, amikor visszatérve már nem találta őt; sem arról, hogy Jákobnak mekkora fájdalmat okozott, amikor elhitették vele, hogy szeretett fia, József halott; sem idős nagyapja, Izsák hogylétéről, sem pedig az öccséről, Benjáminról, akit annyira szeretett, és aki nagyon hiányzott neki. De vajon tényleg semmije sem maradt? (1Mózes 37:29–35).

Volt valamije, amit a testvérei nem tudtak elvenni tőle: a hite. Jól ismerte Istenét, Jehovát, és ettől nem foszthatta meg sem a családja elvesztése, sem az Egyiptomig tartó hosszú, viszontagságos utazás, sem az a megaláztatás, hogy eladták rabszolgaként egy tehetős egyiptomi férfinak, Potifárnak (1Mózes 37:36). A nehézségek csak megedzették a hitét és azt az elhatározását, hogy ragaszkodik Istenéhez. Későbbi cikkekben látni fogjuk, hogy a hitének köszönhetően milyen jól fel tudta őt használni Jehova, és hogyan tudott segíteni a bajba jutott családján is. József hite csakugyan követésre méltó!