Spanyolország keleti partján, Alicantéban nőttem fel. A családi hátterem nagyon zűrös volt, így hát fiatalon többnyire az utcán csavarogtam. A házunktól nem messze volt egy gumiszerviz. Az egyik alkalmazottal, José Maríával összebarátkoztam. Nagyon kedves volt hozzám, tőle kaptam meg azt a törődést, amit a családomtól hiába vártam. Nehéz időszakokban úgy bánt velem, mintha a testvérem volna. Nagyon jó barátom lett, noha 20 évvel idősebb nálam.

José María tanulmányozni kezdte a Bibliát Jehova Tanúival. Őszintén szerette Isten Szavát, és gyakran beszélt nekem a Biblia tanításairól. Tiszteletből meghallgattam, de nem igazán érdekelt, amit mondott. Tizenéves voltam, és teljesen más foglalkoztatott. Ám ez hamarosan megváltozott.

Nem szeretek beszélni a balesetemről. A lényeg az, hogy ostoba és vakmerő voltam. Egyetlen nap alatt gyökeresen megváltozott az életem. Az egyik pillanatban még életerős fiatal voltam, a másikban pedig már magatehetetlenül feküdtem egy kórházi ágyon. Nagyon nehéz volt elfogadnom a helyzetemet. Folyton azt kérdeztem magamtól, mi értelme így élnem.

José María meglátogatott, és azonnal megszervezte, hogy Jehova Tanúi a helyi gyülekezetből felkeressenek a kórházban. Ezek a rendszeres látogatások megérintették a szívemet. Amint kikerültem az intenzív osztályról, elkezdtem tanulmányozni a Bibliát. Megértettem, miért szenvednek és halnak meg az emberek, és miért engedi meg Isten, hogy rossz dolgok történjenek. Isten ígéretét is megismertem, miszerint az egész földön tökéletes emberek fognak élni, és senki sem mondja majd: „Beteg vagyok” (Ézsaiás 33:24). Életemben először volt miben reménykednem.

Miután kiengedtek a kórházból, gyorsan haladtam a tanulmányozással. Egy speciális kerekes szék segítségével részt tudtam venni Jehova Tanúi néhány összejövetelén, és a prédikálásban is. 1988. november 5-én, 20 évesen keresztelkedtem meg egy speciális fürdőkádban. Jehova Isten segített, hogy pozitívan lássam az életemet. De hogyan mutassam ki a hálámat?

Elhatároztam, hogy nem engedem, hogy az állapotom akadályozzon Jehova szolgálatában. A tőlem telhető legtöbbet szerettem volna adni neki, és előre akartam haladni (1Timóteusz 4:15). Először nem volt egyszerű, mert a családomnak nagyon nem tetszett az új hitem. Ám a hittársaim úgy vettek körbe, mintha a családom lennének. Gondoskodtak arról, hogy sose hiányozzak az összejövetelekről, és hogy tevékeny lehessek a prédikálásban.

Később azonban egyértelművé vált, hogy 24 órás, szakszerű ellátásra van szükségem. Hosszú keresgélés után végül Valenciában, Alicantétól 160 kilométerre, északra találtam egy megfelelő helyet, ahol fogyatékkal élőkről gondoskodnak. Ez lett az otthonom.

Bár ágyhoz vagyok kötve, elhatároztam, hogy továbbra is szolgálom Jehovát. A rokkantsági járadékomból és más támogatásokból be tudtam szerezni egy számítógépet, melyet az ágyam mellett helyeztek el. Egy mobiltelefont is vettem. Az egyik gondozó minden reggel bekapcsolja a számítógépemet és a mobiltelefonomat. A számítógépemet egy joystickkal működtetem, melyet az állammal mozgatok. Egy speciális pálcát a számban tartva tudok gépelni, és telefonszámokat beütni a telefonomba.

Miben segítenek ezek az eszközök? Például, használni tudom a jw.org honlapot és az Őrtorony ONLINE KÖNYVTÁRAT. Igazán hálás vagyok értük! Szinte mindennap órákat töltök azzal, hogy Biblián alapuló kiadványokat tanulmányozok, és sokat kutatok, hogy még többet megtudjak Istenről és nagyszerű tulajdonságairól. Ha egyedül érzem magam, vagy lehangolt vagyok, mindig találok valamit a honlapon, ami felvidít.

A számítógép segítségével az összejöveteleket is hallgathatom, valamint közreműködhetek rajtuk, például hozzászólok, imádkozok, előadásokat tartok, sőt még az Őrtorony-tanulmányozáson is felolvasok, ha engem bíznak meg vele. Bár személyesen nem vagyok ott, érzem, hogy tényleg része vagyok a gyülekezetnek.

A prédikálásból is teljesen ki tudom venni a részem a telefon és a számítógép segítségével. Igaz, házról házra nem tudok prédikálni, ahogy a legtöbb Jehova Tanúja teszi, de ez nem veszi el a kedvem. Ezeken az eszközökön keresztül beszélni tudok másoknak a hitemről. Mivel nagyon élvezem ezeket a beszélgetéseket, a gyülekezeti vének megkértek rá, hogy szervezzem meg a gyülekezetünk  telefonos tanúskodását. Ezek az alkalmak különösen sokat segítenek azoknak a hittársaimnak, akik szintén képtelenek elhagyni az otthonukat.

Ám nem csak a technikai eszközök körül forog az életem. Mindennap érkeznek hozzám látogatók. Van, hogy ezek a drága barátaim elhozzák az ismerőseiket és rokonaikat, akik érdeklődnek a Biblia igazsága iránt. Gyakran megkérnek, hogy én vezessem a bibliai beszélgetéseket velük. Családok is meg szoktak látogatni, és engem is bevonnak a családi imádatukba. Különösen szeretem, amikor a kisgyerekek az ágyam mellett ülve arról mesélnek, miért szeretik Jehovát.

Boldog vagyok, hogy ilyen sok barátom meglátogat, még messziről is. Mindig nagy a nyüzsgés a szobámban. Ez a figyelmesség és szeretet meglepi a gondozókat. Mindennap megköszönöm Jehovának, hogy egy ilyen nagyszerű családhoz tartozhatok.

Amikor megkérdezik, hogy vagyok, egyszerűen azt válaszolom, hogy „amíg élek, nem adom fel”. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki küzd. A körülményektől és nehézségektől függetlenül a keresztényeknek meg kell harcolniuk „a hit kiváló harcát” (1Timóteusz 6:12). Mi segít, hogy ennyi év után se adjam fel? Mindennap imádkozok Jehovához, és hálát adok neki, hogy értelmet adott az életemnek. Próbálom magamat a lehető legnagyobb mértékben lefoglalni Isten szolgálatával, és a reménységemet tartom szem előtt.

Gyakran gondolok az új világra, és arra, hogy milyen lesz újra ugrálni és futni. Van, hogy azzal viccelődünk José Maríával, aki gyermekbénulásban szenved, hogy majd együtt lefutjuk a maratont. Ha megkérdezem, melyikünk fog nyerni, csak ennyit válaszol: „Mindegy, ki nyer, az a lényeg, hogy a paradicsomban futunk.”

Nem könnyű elfogadni a korlátaimat. Tizenévesen butaságot csináltam, és ezért nagy árat fizettem. De igazán hálás vagyok, hogy Jehova nem hagyott magamra. Rengeteg mindent kaptam tőle: hatalmas családot, életkedvet, reménységet és örömet, ami abból fakad, hogy segíthetek másoknak. Ha egy mondatban kellene összefoglalnom az érzéseimet, azt mondanám, hogy többet kaptam Jehovától, mint amit megérdemlek.