Ukrajna

Jézus a kiváló földbe vetett magról szóló szemléltetésében azokra utalt, akik mély értékelést fejlesztenek ki Isten Szava iránt. Ezek az emberek „gyümölcsöt teremnek kitartással”, melyet úgy érnek el, hogy a nehézségek és szenvedések ellenére hűségesen folytatják Isten üzenetének a hirdetését (Luk 8:11, 13, 15). Nem sok olyan hely van a földön, ahol ez jobban megmutatkozna, mint Ukrajnában, ahol a több mint 50 évig tartó betiltás és kíméletlen üldözés ellenére Jehova Tanúi kitartottak és gyarapodtak.

A 2001-es szolgálati évben ez az ország 120 028 fős hírnökcsúcsot ért el. Közülük több mint 56 000-en az elmúlt öt évben ismerték meg a Biblia igazságát. Az utóbbi két évben a testvérek több mint 50 millió folyóiratot terjesztettek el — ez megegyezik az ország lakosainak számával. A fiókhivatal minden hónapban átlagosan ezer levelet kap érdeklődő személyektől, akik még több felvilágosítást szeretnének kapni. Mindez elképzelhetetlen lett volna a közelmúltban. Micsoda győzelme ez a tiszta imádatnak!

Mielőtt fellapoznánk Ukrajna történelmét, fedezzük fel magát az országot. Azon a jelképes földön kívül, amiről Jézus beszélt, Ukrajnának szó szerint is kiváló termőföldje van. Az országnak csaknem a felét kitűnő termékenységű, fekete mezőségi talaj borítja, melyet az ukránok csernozjomnak  neveznek (jelentése: ’fekete föld’). Ez a talaj a mérsékelt övi éghajlattal együtt Ukrajnát a világ egyik legtermékenyebb mezőgazdasági területévé teszi — cukorrépát, búzát, árpát, kukoricát és más terményeket termesztenek. Ukrajna már ősidők óta Európa „éléskamrájaként” ismeretes.

Kelet—nyugati irányban körülbelül 1300 kilométer, észak—déli irányban pedig 900 kilométer a kiterjedése, s így Ukrajna területe csak egy picivel nagyobb, mint Franciaországé. Ahogyan az a 123. oldalon lévő térképen is látható, az ország Kelet-Európában helyezkedik el, a Fekete-tengertől északra. Ukrajna északi részét erdők díszítik. Délen bőven termő síkságok terülnek el, melyektől még délebbre a gyönyörű Krími-hegység húzódik. Nyugaton az előhegységek után jönnek a Kárpátok meredek hegyoldalai, ahol hiúzok, barnamedvék és európai bölények tanyáznak.

Ukrajnában körülbelül 50 millióan élnek. Az itt élők szerény, vendégszerető és keményen dolgozó emberek. Sokan ukránul is, és oroszul is beszélnek. Ha meghívnak vendégségbe, valószínűleg borsccsal (céklalevessel) és varenykyvel (főtt gombóccal) fognak megkínálni. Egy kellemes étkezés után talán népdalokkal fognak kedveskedni neked, hiszen sok ukrán szeret énekelni, és valamilyen hangszeren játszani.

Az ukrán emberek már számos vallási hitnézettel találkoztak. A tizedik században a keleti ortodox vallást vezették be. Később az Oszmán Birodalom az iszlámot hozta magával Dél-Ukrajnába. A középkorban a lengyel nemesség a katolicizmust terjesztette. A XX. században a kommunista uralom alatt sokan ateistákká váltak.

Jehova Tanúi az egész országban megtalálhatók. A II. világháború előtt azonban a többségük Ukrajna nyugati részén élt, mely négy területre tagolódott: Volhíniára, Galíciára, Kárpátaljára és Bukovinára.

 Az igazság magvainak elvetése Ukrajnában

A Bibliakutatók, ahogyan Jehova Tanúit korábban nevezték, már több mint egy évszázada tevékenykednek Ukrajnában. Amikor a Bibliakutatók egyik vezetője, C. T. Russell az első külföldi útján volt 1891-ben, sok európai és közel-keleti országba ellátogatott. Útban az akkor még Konstantinápoly nevű török város felé, felkereste a dél-ukrajnai Odesszát is. Később, 1911-ben bibliai előadás-sorozatot tartott Európa nagyobb városaiban, például a nyugat-ukrajnai Lvivben is.

Russell testvér vonattal érkezett Lvivbe, ahol az Népek Háza nevű nagytermet bérelték ki a március 24-ére tervezett előadására. Hét helyi újságban kilenc hirdetés, valamint nagy plakátok hívtak meg mindenkit a „Cionizmus a próféciában” című előadás meghallgatására, melyet a „híres és nagy tiszteletben álló New York-i előadó”, Russell pásztor tart meg. Úgy tervezték, hogy Russell testvér kétszer tartja meg ezt az előadást azon a napon. Ám egy egyesült államokbeli zsidó rabbi, aki erősen ellenezte Russell munkáját, sürgönyt küldött a lvivi társainak, melyben bírálta a Bibliakutatókat. Ez arra indított némelyeket, hogy megpróbálják megakadályozni Russellt az előadása megtartásában.

Bár a terem délután is, és este is zsúfolásig megtelt, az ellenséges érzületű emberek is jelen voltak. Egy helyi újság, a Wiek Nowy így számolt be az eseményről: „Amikor a [Russell] tolmács[a] elmondta a nyitó szavakat, a cionisták lármázni kezdtek, ordibálásukkal és fütyülésükkel nem hagyták a  misszionáriust beszélni. Russell pásztornak le kellett mennie az emelvényről . . . Még hevesebben tiltakoztak az este nyolc órakor megtartott előadás alatt.”

Ám sokan szerették volna hallani, mit akart mondani Russell testvér. Érdekelte őket az üzenete, és bibliai irodalmat kértek. Russell testvér később ezt mondta a lvivi látogatásáról: „Egyedül csak Isten tudja, hogy miért irányította így az eseményeket . . . [A zsidók] felindultsága a téma miatt néhány emberben talán nagyobb érdeklődést keltett annál, mintha megfontoltan és fegyelmezetten hallgatták volna végig az előadásunkat.” Bár nem volt azonnali reakció az üzenetre, az igazság magvai el lettek vetve, és később a Bibliakutatók sok csoportja alakult meg Lviven kívül még más ukrán vidékeken is.

1912-ben a Bibliakutatók német hivatala nagy hirdetést közölt egy naptárban, mely Ukrajnában forgalomban volt. A hirdetés arra buzdította az embereket, hogy olvassák el németül a Bibliai tanulmányok köteteit. Ezt követően a német hivatal körülbelül 50 levelet kapott ukrajnai emberektől, akik a Bibliai tanulmányokat kérték, illetve előfizettek Az Őrtorony folyóiratra. A hivatal egészen addig kapcsolatot tartott ezekkel az érdeklődő személyekkel, amíg 1914-ben kirobbant a háború.

Az I. világháborút követően Ukrajnát négy szomszédos ország osztotta fel. Ukrajna középső és keleti területeit a kommunista Oroszország vette birtokba, és beolvasztotta a Szovjetunióba. Nyugat-Ukrajnát három másik ország osztotta fel egymás között. Galíciát és Volhíniát Lengyelországhoz, Bukovinát Romániához, Kárpátalját pedig Csehszlovákiához csatolták. Ez a három ország bizonyos fokú vallásszabadságot biztosított, és megengedte a Bibliakutatóknak, hogy folytassák a prédikálásukat. Ezért az igazság sok magva, mely később gyümölcsöt termett, először Ukrajna nyugati részén lett elvetve.

 Az első hajtások

A XX. század elején sok ukrán család jobb életet keresve az Egyesült Államokba ment. Közülük néhányan olvasták a Biblián alapuló kiadványainkat, és elküldték őket az Ukrajnában élő rokonaiknak. Más családok megismerték a Bibliakutatók tanításait,  hazatértek, és prédikálni kezdtek a szülőfalujukban. Bibliakutatók több csoportja alakult meg, melyekből később gyülekezetek fejlődtek. Az 1920-as évek elején az igazság magvait Lengyelországból származó Bibliakutatók vetették el Galíciában és Volhíniában. Időközben román és moldovai testvérek a bukovinai térségbe is elvitték az igazságot.

Ez jó alapot teremtett a további növekedésnek. Az Őrtorony 1921. december 15-ei angol száma erről számolt be: „Nemrégen több testvérünk ellátogatott [Bukovinába] . . . A néhány hétig tartó látogatásuk eredményeként hét osztály alakult meg, ahol most a [Bibliai tanulmányok] köteteit és »A szövetség sátora« című kiadványt tanulmányozzák. Az egyik ilyen osztályban körülbelül 70-en vannak.” 1922-ben a bukovinai Kolinkivci faluban Stepan Kol’ca elfogadta az igazságot, megkeresztelkedett, és elkezdett prédikálni. Úgy tudjuk, ő volt az első olyan testvér, aki Ukrajnában keresztelkedett meg. Később tíz család csatlakozott hozzá. Hasonló növekedés ment végbe Kárpátalján. 1925-re körülbelül 100 Bibliakutató volt Nagylucskán és a környező falvakban. Ezután megjelentek az első teljes idejű szolgák, akik elkezdtek Kárpátalján prédikálni, valamint összejöveteleket vezettek a Bibliakutatók otthonaiban. Sokan keresztelkedtek meg.

Egy régóta az igazságban lévő Tanú, Oleksij Davydjuk elmondja, hogy az akkor élt emberek hogyan kerültek kapcsolatba az igazsággal: „1927-ben egy férfi, aki a Volhínia területén lévő Lankove nevű faluban lakott, elvitte egyik kiadványunkat a falujába. Számos falubeli, miután elolvasta a kiadványt, kíváncsi lett a pokoltűzről és a lélekről szóló tanításra. Mivel a könyvben benne volt a Bibliakutatók łódzi (Lengyelország) hivatalának a címe, a falubeliek levelet írtak, melyben kérték, hogy valaki látogasson el a falujukba. Egy hónappal később egy testvér ment oda, és bibliatanulmányozó csoportot szervezett. Tizenöt család csatlakozott ehhez a csoporthoz.”

 Az igazság iránti ilyen lelkesedés nem volt szokatlan azokban a korai években. Figyeld meg egy galíciai személy értékelést kifejező levelét, amelyet a Bibliakutatók brooklyni főhivatalának címzett: „Az önök által kiadott könyvek népünk sok sebét begyógyítják, és elvezetnek bennünket a világossághoz. Nagyon kérem önöket, küldjenek nekünk még több ilyen könyvet.” Egy másik érdeklődő ezt írta: „Elhatároztam, hogy megkérem önöket, küldjenek nekünk irodalmat, mivel itt nem lehet beszerezni. Egy falubeli férfi kapott néhány könyvet önöktől, de a szomszédok szétkapkodták azokat. Még csak el sem tudta olvasni őket. Most sorra elmegy a falubeliekhez, hogy visszaszerezze a könyveit.”

Erre az élénk érdeklődésre való tekintettel a Bibliakutatók megalapítottak Lvivben, a Pekars’ka utcában egy hivatalt. A hivatal sok levelet kapott Galíciából és Volhíniából, amelyben az emberek irodalmat kértek. Ezeket a kéréseket Brooklynba továbbították, hogy kielégítsék az igényeket.

Az 1920-as évek közepére az igazság magvai kihajtottak Nyugat-Ukrajnában. Sok Bibliakutató-csoport alakult, melyek közül néhány később gyülekezetté vált. Jóllehet nagyon kevés feljegyzés készült a korai tevékenységről, a létező feljegyzésekből kitűnik, hogy 1922-ben 12-en tartották meg Galíciában az Emlékünnepet. 1924-ben Az Őrtorony azt írta, hogy a dél-ukrajnai Szarata városában 49-en voltak jelen az Emlékünnepen, 1927-ben pedig több mint 370-en vettek részt rajta Kárpátalján.

Amikor Az Őrtoronynak az 1925. december 1-jei angol száma a világ különböző országaiban folyó munkáról tudósított, a következőt írta: „Idén egy testvért küldtünk Amerikából Ukrajnába . . . ; nagyszerű munkát végez az ukrán emberek között a lengyel fennhatóság alatt lévő területeken. Igen nagy, és egyre növekvő igény van ott az irodalom iránt.” Néhány hónappal később az Aranykorszak (most Ébredjetek!)  folyóirat erről számolt be: „Egyedül Galíciában húsz osztály [gyülekezet] működik . . . Közülük néhány . . . összejöveteleket szervez és tart a hét közepén; néhányuk csak vasárnaponként jön össze, más osztályok pedig még kialakulóban vannak. Reményünk, hogy még több osztály fog alakulni; már csak vezetőre volna szükség, aki irányítaná őket.” Mindez azt mutatta, hogy az ukrán talaj szellemi értelemben nagyon termékeny volt.

Szántóföldi szolgálat a kezdeti időszakban

A kárpátaljai származású Vojtech Čechi 1923-ban keresztelkedett meg, majd később elkezdte a teljes idejű prédikálótevékenységet Beregszász környékén. Általában úgy ment el a szolgálatba, hogy egy táska irodalom a kezében volt, egy másik táska a kerékpárjához volt erősítve, ezenkívül még egy irodalommal teli hátizsákot is magával vitt. Ezt mondja: „A számunkra kijelölt terület 24 faluból állt. Nálunk 15 hírnök volt, és igyekeznünk kellett, hogy egy évben kétszer bemunkáljuk irodalommal ezeket a falvakat. Minden vasárnap hajnali négy órakor találkoztunk az egyik faluban. Onnan gyalog vagy busszal mentünk 15-20 kilométert a környező területekre. A házról házra végzett szolgálatot általában reggel 8-kor kezdtük, és délután 2-kor fejeztük be. Gyakran gyalog mentünk haza, és az ugyanazon a napon megtartott esti összejövetelen mindannyian örömmel meséltük el egymásnak a tapasztalatainkat. Akár jó, akár rossz volt az időjárás, erdőkön és folyókon vágtunk át, hogy lerövidítsük az utat, de soha egyikünk sem panaszkodott. Boldogok voltunk, hogy szolgálhatjuk és dicsőíthetjük a Teremtőnket. Az emberek láthatták, hogy a testvérek valóban  igaz keresztényekként élnek, készek még 40 kilométert is gyalogolni, hogy ott legyenek az összejöveteleken vagy a prédikálómunkában.

Szolgálatunk végzése közben különböző emberekkel találkoztunk. Egyszer felkínáltam A királyság — A világ reménysége című füzetet egy asszonynak, aki azt mondta, hogy szeretné megkapni, de nincs pénze adományt adni. Éhes voltam, és ezért azt mondtam neki, hogy a füzetért adhat egy főtt tojást. Így megkapta a füzetet, én pedig megettem a tojást.”

Karácsonykor Kárpátalján az emberek házról házra jártak, és Jézus Krisztus születéséről énekeltek. A testvérek okosan felhasználták ezt a szokást. Irodalmat tettek a táskájukba, elmentek az emberekhez, hogy hitüket kifejező énekeket énekeljenek nekik. Sokan szívesen hallgatták az énekeket. A testvéreket gyakran behívták az otthonaikba, és kérték őket, hogy énekeljenek még. Az éneklésükért a testvérek néha pénzt kaptak, melyért boldogan adtak bibliai irodalmat. Így a karácsonyi időszakban az irodalomraktár gyakran kiürült. Az ilyen énekes kampányok két hétig tartottak, mivel a római katolikusok és a görög katolikusok más-más héten ünnepelték a karácsonyt. Az 1920-as évek vége felé azonban a Bibliakutatók megbizonyosodtak a karácsony pogány eredetéről, és ezért felhagytak az éneklős kampányokkal. A testvérek nagy örömet tapasztaltak a fokozott prédikálótevékenységben, és továbbra is hírnökök új csoportjai jelentek meg Kárpátalján.

Az első kongresszusok

Az első kárpátaljai kongresszust 1926 májusában tartották meg a Bibliakutatók Nagylucskán. Ezen 150-en voltak jelen, és 20-an keresztelkedtek meg. A következő évben 200-an voltak jelen azon a kongresszuson, amelyet ugyanebben a térségben, Ungváron tartottak meg a város szívében, egy parkban.  Hamarosan más kongresszusokat is szerveztek Kárpátalja több kisvárosában. Lvivben 1928-ban tartottak először kongresszust. Később Galíciában és Volhíniában is rendeztek kongresszusokat.

1932 elején a kárpátaljai Szolotvina nevű faluban szerveztek kongresszust egy olyan háznak az udvarán, ahol a Bibliakutatók rendszeresen összejövetelt tartottak. Körülbelül 500-an voltak jelen, kik között néhány felelős testvér is volt Németországból. A helyi gyülekezetben szolgáló egyik vén, Mychajlo Tilnjak ezt mondja: „Rendkívül élveztük a jól elkészített előadásokat, amelyeket olyan testvérek adtak elő, akik Németországból és Magyarországról érkeztek a kongresszusunkra. Könnyes szemmel buzdítottak minket, hogy az elkövetkező próbák alatt is maradjunk hűségesek.” És a II. világháború kitörésekor jöttek is a kemény próbák.

1937-ben egy egész vonatot béreltek ki azoknak a küldötteknek, akik egy nagy prágai kongresszusra utaztak.  Szolotvinából indult a vonat, áthaladt Kárpátalján, és minden vasútállomáson megállt, hogy küldötteket vegyen fel. A vonat mindegyik kocsiján ez a felirat volt olvasható: „Jehova Tanúi prágai kongresszusa”. Ez kiváló tanúskodás volt az azon a vidéken élőknek, és az idősebbek mind a mai napig emlékeznek erre az eseményre.

Imádati helyek építése

Amikor a Bibliakutatók első csoportjai megalakultak, szükség lett rá, hogy saját imádati helyeket építsenek. Az első összejöveteli helyet a kárpátaljai Dibrova faluban építették 1932-ben. Később két másik termet építettek a szomszédos Szolotvina és Bila Cerkva falvakban.

Annak ellenére, hogy a háborúban néhány termet leromboltak, másokat pedig lefoglaltak, a testvérek továbbra is vágytak rá, hogy saját Királyság-termük legyen. Jelenleg 8 Királyság-terem van Dibrovában, a szomszédos hat faluban pedig 18.

 Beindul a fordítói munka

A XIX. század végén és a XX. század elején sok ukrán család vándorolt ki az Egyesült Államokba és Kanadába. Közülük néhányan megismerték az igazságot az új országukban, és számos ukrán csoport alakult. Még csak 1918-at írtak, amikor A korszakok terve című könyvet kiadták ukránul. De ennél még sokkal több mindenre volt szükség ahhoz, hogy ellássák szellemi táplálékkal az Ukrajnában és külföldön élő ukrán nyelvű lakosságot. Az 1920-as évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy szükség van egy képesített testvérre, aki rendszeresen tudná fordítani a bibliai kiadványokat. 1923-ban a Kanadában élő Emil’ Zaryc’kyj elfogadta a meghívást, hogy belépjen a teljes idejű szolgálatba. Számára ez főleg azt jelentette, hogy ukrán nyelvre fordította a bibliai kiadványokat. Ezenkívül ukrán, lengyel és szlovák csoportokat látogatott meg Kanadában és az Egyesült Államokban.

Emil’ Zaryc’kyj a nyugat-ukrajnai Szokal város közelében született, majd később a szüleivel Kanadába költözött. Ott feleségül vett egy ukrán lányt, akit Marijának hívtak. Öt gyermeket neveltek fel. Emil’ és Marija még a komoly családi kötelezettségeik mellett is eleget tudtak tenni a teokratikus megbízatásaiknak. 1928-ban a Watch Tower Society vásárolt egy házat Winnipegben (Kanada), és innen irányították az ukrán fordítói munkát.

Abban a kezdeti időszakban a testvérek hordozható gramofonokat használtak, melyeken bibliai előadásokat játszottak le a házról házra végzett szolgálatuk során. Zaryc’kyj testvért meghívták Brooklynba, hogy vegyen fel ukrán nyelvű előadásokat. Az 1930-as években néhány, félórás rádióműsort készítettek ukrán nyelven a winnipegi rádióállomáson. Ezekben a rádióműsorokban Emil’ Zaryc’kyj és más tapasztalt testvérek tartalmas nyilvános előadásokat mondtak el. Ezeket az előadásokat egy kórus négy szólamban énekelt énekei kísérték,  melyek az 1928-ban kiadott énekeskönyvből származtak. A hálás közönség levelek és telefonhívások százaival reagált erre.

Emil’ Zaryc’kyj a feleségével, Marijával együtt 40 éven keresztül hűségesen ellátta a fordítói megbízatását. Abban az időszakban Az Őrtorony minden száma le lett fordítva ukrán nyelvre. 1964-ben a fordítói munka felvigyázásával Maurice Saranchukot bízták meg, aki a feleségével, Anne-nel együtt már sok éve segített Zaryc’kyj testvérnek.

Szellemi segítség érkezik

Bár néhány buzgó hírnök egyénenként egész Ukrajnában vetette és öntözte az igazság magvait, csak 1927-ben lett megszervezve a prédikálómunka Kárpátalján, később pedig Galíciában. Azelőtt nagyon sok könyvet és füzetet terjesztettek román, magyar, lengyel és ukrán nyelven, jóllehet a prédikálótevékenységről még nem adtak le jelentést. Az elszigetelt csoportok kezdtek gyülekezetekbe szerveződni és rendszeresen házról házra prédikálni. Azokban az években sok bibliai irodalmat terjesztettek el. 1927-ben megnyitották Ukrajna első irodalomraktárát a kárpátaljai Ungváron. 1928-ban a magdeburgi (Németország) hivatalt jelölték ki arra a feladatra,  hogy törődjön a kárpátaljai gyülekezetekkel és kolportőrökkel; ez a terület akkoriban Csehszlovákiához tartozott.

1930-ban Ungvár közelében, Beregszászon létesítettek egy hivatalt, hogy az felügyelje a kárpátaljai Bibliakutatók munkáját. Vojtech Čechi szolgált a hivatal felvigyázójaként. Ez az új elrendezés nagyon jó hatással volt a prédikálómunkára.

A prágai és magdeburgi hivatalból több testvér is önfeláldozó szellemet mutatott, amikor gyakran nagy távolságokat tett meg a Kárpátokban, hogy elvigye Isten Királyságának jó hírét ennek a gyönyörű területnek a legtávolabb eső részeibe is. Ezeknek a buzgó testvéreknek az egyike Adolf Fitzke volt a magdeburgi fiókhivatalból. Őt a Kárpátokban lévő Rahó területére küldték prédikálni. Sok helybeli Tanú mindmáig kedves emlékeket őriz erről a hűséges, szerény és nem túl nagy igényű testvérről. 2001-ben négy gyülekezet volt azon a területen.

Az 1930-as években sok kárpátaljai városban és faluban bemutatták „A  teremtés története képekben” című programot. A „Fotodráma” nyolcórás dia- és mozgóképes bemutató, melynek levetítése közben gramofonlemezre felvett, Biblián alapuló magyarázatot játszottak le.  A németországi Erich Frostot küldték, hogy segítsen a helyi testvéreknek a „Fotodráma” bemutatásában. A program előtt a testvérek szórólapokat osztottak szét, és plakátokat használtak fel arra, hogy meghívják az embereket a bemutatóra. Nagy volt az érdeklődés. Beregszászon olyan nagy tömeg gyűlt össze, hogy több mint ezer embernek az utcán kellett várakoznia. Amikor a rendőrök meglátták a nagy tömeget, féltek, hogy zavargás fog kialakulni, és hogy nem lesznek képesek megfékezni azt. Ezért azon gondolkoztak, hogy leállítják a programot, de végül úgy döntöttek, hogy mégsem teszik ezt. A bemutató után sok ember megadta a címét, akik újra meg szerették volna nézni a „Fotodrámát”. Ez az érdeklődés arra indította a helyi vallási vezetőket, hogy minden lehetséges eszközt felhasználjanak a jó hír prédikálásának az akadályozására. Ennek ellenére Jehova Isten továbbra is sikerrel áldotta meg a munkát.

 Az 1920-as és 30-as években Volhínia és Galícia területe a łódzi (Lengyelország) fiókhivatal felvigyázása alatt volt. 1932-ben a lengyel testvérek ezekre a területekre összpontosították a figyelmüket, és mindenkit újralátogattak, aki megrendelte Az Őrtorony folyóiratot, és akinek a címét Brooklynból megkapták.

Wilhelm Scheidernek, a lengyel fiókhivatal akkori felvigyázójának ilyen emlékei voltak: „Az ukránok nagy lelkesedéssel fogadták az igazságot. Mint gombák az eső után, érdeklődő személyekből álló csoportok jelentek meg hirtelen Galícia városaiban és falvaiban. Néha egy-egy közösség teljes egészében csatlakozott a csoporthoz.”

Bár a testvérek nagy többsége szegény volt, nagy áldozatokat hoztak, hogy irodalomhoz és gramofonfelvételekhez jussanak, melyek segítették őket a prédikálásban és a szellemi növekedésben. A Galíciában élt Mykola Voločij, aki 1936-ban keresztelkedett meg, két lova közül eladta az egyiket, hogy gramofont tudjon vásárolni. Képzelhetjük, mit jelent egy gazdálkodónak, ha eladja az egyik lovát! Bár négy gyermekről kellett gondoskodnia, úgy gondolkodott, hogy a gazdálkodáshoz egy ló is elegendő. Sok új személy ismerte meg és kezdte szolgálni Jehovát annak hatására, hogy ezen a gramofonon lejátszottak neki ukrán nyelvű bibliai előadásokat és Királyság-énekeket.

Annak érzékeltetésére, hogy milyen nagy növekedés ment végbe a hírnökök számában Galícia és Volhínia területén  az 1930-as években, Wilhelm Scheider ezt mondta: „1928-ban Lengyelországban elértük a 300 fős hírnökszámot, de 1939-re már több mint 1100 hírnök volt, akiknek a fele ukrán, jóllehet azon a területen [Galíciában és Volhíniában] sokkal később kezdődött el a munka.”

E növekedésre való tekintettel a lengyel fiókhivatalból Ludwik Kinickit küldték Galícia és Volhínia területére utazófelvigyázóként, hogy segítsen a prédikálómunkában. Családjával a galíciai Csortkiv városából vándorolt ki az Egyesült Államokba a XX. század elején. Kinicki testvér ott ismerte meg az igazságot. Később visszatért a szülőföldjére, hogy segítsen az őszinte embereknek. Sok testvér és testvérnő sohasem fogja elfelejteni, milyen sok szellemi segítséget kapott ettől a buzgó szolgától. Amikor 1936 őszén betiltották az Aranykorszak lengyel nyelvű kiadását, a szerkesztőt pedig egy  év börtönbüntetésre ítélték, Kinicki testvért nevezték ki a Nowy Dzień (Új nap) folyóirat szerkesztőjének, melyet a betiltott Aranykorszak helyett adtak ki. Kinicki testvért 1944-ben tartóztatta le a Gestapo, és a Mauthausen közelében lévő Gusen koncentrációs táborba vitték, ahol Jehovához hűséges személyként halt meg.

Isten mindenféle embert vonz

Az 1920-as évek elején egy Rola nevű Bibliakutató hazatért szülővárosába, a galíciai Zolotyj Potikba. Bibliáját használva Rola testvér prédikálni kezdte a jó hírt. Az emberek őrültnek tartották, mivel az összes vallásos képét megsemmisítette. A helyi pap megpróbálta leállítani Rolát a prédikálásban. A pap elment egy rendőrhöz, és ezt mondta: „Ha tenne valamit, hogy Rola ne tudjon járni, akkor adnék magának egy liter whiskyt.” A rendőr azt felelte neki, hogy nem az a munkája, hogy megverje az embereket. Rola később irodalommal teli csomagokat kezdett kapni az egyesült államokbeli testvérektől. A pap újra elment a rendőrhöz, és azt mondta neki, hogy a postahivatalba kommunista irodalmat tartalmazó csomag érkezett. Másnap a rendőr a postahivatalban várakozott, hogy megnézze, ki fogja felvenni a csomagot. Természetesen Rola jött érte. A rendőr bevitte Rolát a rendőrségre,  és behívatta a papot is. A pap azt kiáltozta, hogy a könyvek az Ördögtől vannak. A rendőr azért, hogy megállapítsa, vajon az irodalom kommunista tanokat tartalmaz-e, elküldött néhány kiadványt a helyi bíróságra, a többit pedig megtartotta magának. A kiadványok olvasása közben felismerte, hogy azok az igazságot tartalmazzák. A feleségével hamarosan elkezdtek járni a Bibliakutatók összejöveteleire. Később a férfi megkeresztelkedett, és buzgó hírnök lett. Amíg tehát a pap azon igyekezett, hogy leállítsa a tanítványképző munkát, akaratlanul is arra buzdította Ljudvik Rodakot, hogy megismerje az igazságot.

Körülbelül ekkor történt, hogy egy lvivi görög katolikus pap a feleségével együtt az Egyesült Államokba költözött. Nem sokkal ezután a feleség meghalt. Miközben a férfi gyászolt, elhatározta, hogy utánajár, hova került a felesége lelke. Megszerezte a címét néhány New York-i spiritiszta személynek. Miközben az összejöveteli helyüket kereste, a megadott épületnek véletlenül egy másik emeletére ment, ahol éppen a Bibliakutatók egyik összejövetelére csöppent. Ott megtudta az igazságot a halottak állapotáról. Később megkeresztelkedett, és egy ideig a brooklyni Bétel nyomdájában dolgozott. Egy idő múlva visszatért Galíciába, és buzgón folytatta a jó hír prédikálását.

Fénysugár Kelet-Ukrajnában

Amint azt már láttuk, a prédikálás először főleg Ukrajna nyugati részén folyt. Hogyan jutott el az igazság az ország többi részébe? Vajon az ottani szellemi talaj is oly bőségesen terem, mint a nyugat-ukrajnai?

Az 1900-as évek elején egy svájci Bibliakutató, Trumpi testvér mérnökként érkezett egy kelet-ukrajnai bányavidékre. Úgy tudjuk, ő volt az első Bibliakutató azon a területen. Az 1920-as években végzett prédikálótevékenysége eredményeként egy  bibliatanulmányozó csoport alakult a Harkov város közelében lévő Ljubymivs’kyj Post nevű faluban.

1927-ben a Kalinyivka nevű faluba egy másik nyugat-európai testvér jött, hogy mérnökként dolgozzon egy szénbányában. Egész bőröndnyi bibliai irodalmat hozott magával, és ezeket a kiadványokat használta, amikor egy kis baptista csoportnak prédikált, amely nagy érdeklődést mutatott a Királyság-reménység iránt. Kis idő múlva ez a testvér visszatért a saját országába, ám egy kis csoportot hagyott maga után, amelynek a tagjai Bibliakutatókká váltak. Az Őrtorony 1927-ben azt írta, hogy Kalinyivkában az Emlékünnepen 18-an jöttek össze. A szomszédos Jepifanivka faluban 11-en voltak jelen ezen az eseményen, míg Ljubymivs’kyj Postban 30-an tartották meg az Emlékünnepet.

A brooklyni főhivatalban szolgáló testvérek állandóan figyelemmel kísérték a Szovjetunióban végbemenő fejleményeket, és megpróbálták törvényesíttetni a Királyság-prédikáló munkát. Ezt a célt szem előtt tartva, 1928-ban egy kanadai testvér, George Young érkezett a Szovjetunióba. Ott-tartózkodása alatt el tudott menni a kelet-ukrajnai Harkov városába, ahol egy kis háromnapos kongresszust szervezett a Bibliakutatók csoportjának. Később a hatóságok részéről jövő ellenállás miatt el kellett hagynia az országot. Felfedezte, hogy addigra már Kijevben és Odesszában is létrejöttek Bibliakutató-csoportok.

Young testvér beszámolt Brooklynnak a szovjet helyzetről, és javaslatára az ukrán Danyjil Staruchint nevezték ki, hogy az Ukrajnában élő Bibliakutatók mellett az egész Szovjetunióban tevékenykedő Bibliakutatókat képviselje. Évekkel George Young látogatása előtt Staruchin testvér meg tudta védeni a Bibliát az Anatolij Lunacsarszkijjal folytatott vitában, aki akkor a szovjet művelődésügyi népbiztos volt. Ezt írta Young testvér J. F. Rutherfordnak a brooklyni főhivatalba: „Danyjil Staruchin buzgó és tevékeny személy. Még 15 éves fiú volt, amikor beszélgetést  folytatott a Bibliáról egy pappal. A pap annyira bosszús lett, hogy fogta a keresztjét, és fejbe verte vele a fiút, mire a fiú eszméletlenül esett a padlóra; még mindig látszik fején a sebhely. Danyjilt fel kellett volna akasztani, de mivel még kiskorú volt, csak négy hónapig tartó börtönbüntetést kapott.” Bár Staruchin testvér megpróbálta bejegyeztetni a helyi gyülekezetet, és megpróbált hivatalos engedélyt szerezni arra, hogy bibliai irodalmat lehessen nyomtatni Ukrajnában, a szovjet hatóságok nem tettek eleget a kérésének.

Az 1920-as évek végén és az 1930-as években a szovjet hatóságok buzgón támogatták az ateizmust. A vallást kigúnyolták, azokat pedig, akik prédikáltak, „a haza ellenségeinek” tekintették. Az 1932-es bő termés után a kommunisták minden élelmiszert elvittek az ukrán falvakból. Ezt követően több mint hatmillióan haltak meg ebben az ember által okozott éhínségben.

A beszámolók szerint Jehova szolgáinak kicsiny csoportjai ezekben a nehéz időkben is megőrizték feddhetetlenségüket, jóllehet nem voltak kapcsolatban az országon kívüli testvérekkel. Néhányuk sok évet töltött börtönben a hite miatt. Trumpiék, Hauserék, Danyjil Staruchin, Andrij Savenko és Šapovalova testvérnő csupán néhány személy azok közül, akik megőrizték feddhetetlenségüket. Biztosak vagyunk benne, hogy Jehova nem fog ’elfelejtkezni a munkájukról és a szeretetükről, amelyet neve iránt tanúsítottak’ (Héb 6:10).

 A kemény megpróbáltatás ideje

Az 1930-as évek végén sok kelet-európai ország határvonalát teljesen átrajzolták. A náci Németország és a Szovjetunió  növelte hatáskörét, hogy bekebelezze a kevésbé erős országokat.

1939 márciusában Magyarország a náci Németország támogatásával megkaparintotta Kárpátalját. Betiltották Jehova Tanúi tevékenységét, és minden Királyság-termet bezártak. A hatóságok brutális kegyetlenséggel bántak a testvérekkel, és sokat közülük börtönbe zártak. Az ukrajnai Velikij Bicskiv és Gyertyánliget nevű faluból a legtöbb Tanút bebörtönözték.

Amikor a szovjetek 1939-ben megérkeztek Galícia és Volhínia területére, Ukrajna nyugati határa már le volt zárva, és ezért megszakadt a lengyel hivatallal a kapcsolat.  A II. világháború kitörése után a szervezet földalatti munkára kényszerült. A testvérek körnek nevezett kicsiny csoportokban gyűltek össze, és körültekintőbben folytatták a szolgálatukat.

Később a náci seregek özönlötték el Ukrajnát. A német megszállás alatt a papság Jehova népe ellen uszította a néptömegeket. Galíciában heves üldözés tombolt. Jehova Tanúi házainak ablakait betörték, és sok testvért kegyetlenül megvertek. Télen néhány testvért arra kényszerítettek, hogy órákon keresztül hideg vízben álljon, mivel nem akart keresztet vetni. Voltak olyan testvérnők, akikre 50 botütést mértek. Sok testvér elvesztette az életét, miközben ragaszkodott a feddhetetlenségéhez. Például a Gestapo kivégezte Illja Hovučakot, a Kárpátokban tevékenykedő egyik teljes idejű szolgát. Egy katolikus pap adta át őt a Gestapónak, mivel Hovučak testvér buzgón prédikált Isten Királyságáról. Ez a kemény megpróbáltatás időszaka volt. Mindezek ellenére Jehova szolgái továbbra is szilárdan álltak.

Jehova Tanúi segítettek egymásnak, jóllehet ez gyakran veszélyes volt. Sztanyiszlav városában (mely most Ivano-Frankivszkként ismeretes) egy zsidó származású asszony és két lánya Tanúvá vált. Ők egy zsidó gettóban éltek. A testvérek megtudták, hogy a nácik azt tervezik, hogy a városban az összes zsidót kivégzik, és ezért megszervezték ennek a három testvérnőnek a szökését. A saját életüket kockáztatva a Tanúk az egész háború alatt rejtegették ezeket a zsidó testvérnőket.

A II. világháború alatt a nyugat-ukrajnai testvérek átmenetileg elvesztették a kapcsolatot a szervezettel, és nem tudták biztosan, milyen irányba is haladjanak. Voltak, akik azt hitték, hogy a II. világháború kitörése Armageddon kezdetét jelenti. Ez a tanítás egy ideig félreértést okozott a testvérek körében.

 Magok hajtanak ki a csatamezőn

A II. világháború bánatot és pusztítást hozott Ukrajnára. Az ország három éven keresztül egy hatalmas csatamező volt. Amint a front áthaladt az ukrán területeken — először keletre, majd vissza nyugatra —, sok város és falu teljesen elpusztult. Körülbelül tízmillió ukrán halt meg ezekben az években, kik között öt és fél millióan civilek voltak. A háború borzalmai közepette sokan kiábrándultak az életből, és nem foglalkoztak az erkölcsi irányadó mértékekkel. De még ilyen körülmények között is megismerték néhányan az igazságot.

1942-ben Mychajlo Dant behívták katonai szolgálatra — ő egy kárpátaljai fiatalember volt, aki a II. világháború előtt szívesen hallgatta Jehova Tanúit. Katonai gyakorlatozás alatt egy katolikus pap vallásos füzetet osztott szét a katonák között, melyben az az ígéret állt, hogy ha valaki megöl legalább egy kommunistát, akkor az égbe fog feltámadni. Ez az információ megzavarta a fiatal katonát. A háború alatt látott egy egyházi személyt, aki megölte az embereket. Ez meggyőzte őt arról, hogy Jehova Tanúinál van az igazság. A háború után hazatért, felkereste Jehova Tanúit, és 1945 végén megkeresztelkedett.

Dan testvérnek később a szovjet börtönök szörnyűségeit kellett elviselnie. A szabadulása után kinevezték vénnek, és most az egyik kárpátaljai gyülekezet elnöklőfelvigyázójaként szolgál. Visszaemlékezve a korábban említett füzetre, ironikusan megjegyzi: „Egyetlen egy kommunistát sem öltem meg. Ezért nem számítok égi életre, hanem várom, hogy örökké éljek a paradicsomi földön.”

A termékeny talaj gyümölcsöt terem a koncentrációs táborokban

Ahogyan azt ennek a beszámolónak az elején említettük, a termékeny talajon magas termésátlagra lehet számítani. Ezért a náci német megszállás alatt a termékeny fekete földet elvitték  Ukrajnából. Egyik tehervonatot a másik után töltötték fel termékeny földdel, és Ukrajna középső részéről Németországba vitték.

Más tehervonatoknak szintén voltak olyan szállítmányaik, amelyek később úgymond termékeny talajjá váltak. Körülbelül két és fél millió fiatalembert és nőt vittek el Ukrajnából, hogy kényszermunkát végeztessenek velük Németországban. Később sokan közülük koncentrációs táborokba kerültek. Ott német Tanúkkal ismerkedtek meg, akik a keresztény semlegességük miatt voltak a táborban. A Tanúk még a koncentrációs táborokban sem hagytak fel azzal, hogy a beszédük vagy a viselkedésük által megosszák másokkal a jó hírt. Egy rab így emlékszik erre: „A Tanúk különböztek a koncentrációs táborban lévő többi rabtól. Barátságosak és derűlátók voltak. Viselkedésük mutatta, hogy valami nagyon fontosat akarnak mondani a többi rabnak.” Azokban az években sok ukrajnai ember ismerte meg az igazságot azoktól a német Tanúktól, akik velük együtt voltak a koncentrációs táborokban.

Anastasija Kazak a Németországban lévő stutthofi koncentrációs táborban került kapcsolatba az igazsággal. A háború végére több száz rabot, köztük Anastasiját és 14 Tanút vittek uszállyal Dániába, ahol a dán testvérek felkutatták őket,  és gondot viseltek a fizikai, illetve a szellemi szükségleteikről. Még ugyanabban az évben Anastasija 19 évesen megkeresztelkedett a koppenhágai kongresszuson, majd hazatért Kelet-Ukrajnába, ahol buzgón vetette az igazság magvait. Kazak testvérnőt később a prédikálótevékenysége miatt újabb 11 évi börtönbüntetésre ítélték.

Ezt tanácsolja a fiataloknak: „Bármi történjen is az életedben — akár szenvedéssel, ellenállással, vagy valami más nehézséggel kelljen is szembenézned —, sose add fel. Folyton kérd Jehovát, hogy segítsen neked. Ahogyan én azt már megtanultam, ő sohasem hagyja el azokat, akik őt szolgálják” (Zsolt 94:14).

 Megpróbáltatások a háborúban

A háború kíméletlen és kegyetlen, nehézségeket, szenvedést és halált hoz mind a katonáknak, mind pedig a polgári lakosságnak. Jehova Tanúit sem kímélik meg a háború gyászos következményei. Ők azonban, jóllehet a világban élnek, nem alkotják részét annak (Ján 17:15, 16). Vezetőjüket, Jézus Krisztust utánozva megőrzik szigorú politikai semlegességüket. A Tanúkat Ukrajnában éppen úgy, mint máshol, ez az álláspontjuk igaz keresztényekként különíti el a többi embertől. És bár a világ az élő vagy a már meghalt háborús hőseit tiszteli, Jehova azokat tiszteli, akik bátran bebizonyítják az iránta való lojalitásukat (1Sám 2:30).

Az 1944-es év végére a szovjet csapatok visszafoglalták Nyugat-Ukrajnát, és általános hadkötelezettséget hirdettek. Ugyanebben az időben ukrán partizáncsapatok harcoltak a német és a szovjet csapatok ellen. A Nyugat-Ukrajnában élők azt a kényszerítést érezték, hogy álljanak be a partizánok közé. A semlegességük megőrzésében mindez új próbák elé állította Jehova szolgáit. Sok testvért kivégeztek, mert nem akart harcolni.

Ivan Maksymjuk és Mychajlo nevű fia Illja Hovučaktól ismerte meg az igazságot. A háború alatt nem fogtak fegyvert, ezért a partizánok fogva tartották őket. Ennek előtte egy szovjet katonát is foglyul ejtettek. A partizánok azt parancsolták Ivan Maksymjuknak, hogy ölje meg a fogságban lévő katonát, és azt mondták neki, hogy ha ezt megteszi, akkor szabadon engedik. Amikor Maksymjuk testvér ezt elutasította, a partizánok szadista módon megölték. Ugyanilyen módon ölték meg a fiát, Mychajlót, illetve Jurij Frejukot, és 17 éves fiát, Mykolát is.

Más testvéreket azért végeztek ki, mert nem akartak a szovjet hadsereghez csatlakozni (Ézs 2:4). Megint másokat  tíz év börtönbüntetésre ítéltek. A börtönben lévő testvéreknek nagyon kevés esélyük volt arra, hogy életben maradjanak, mivel a háború után Ukrajnában még azok is éheztek, akik szabadok voltak. Mychajlo Dasevyčet a semlegessége miatt börtönözték be 1944-ben. A tíz évig tartó börtönbüntetés előtt hat hónapig vizsgálatot folytattak ellene, mely szinte a végsőkig kimerítette. A börtön orvosi bizottsága „magas kalóriatartalmú étrendet” írt elő neki. Így a börtön konyhája egy teáskanálnyi olajat adott a zabkásaadagjához — ez volt az egyetlen étel, amit engedélyeztek neki. Dasevyč testvér életben maradt, és 23 évig a Szovjetunió országos bizottságában, később pedig az ukrán országos bizottságban szolgált.

1944-ben az egyik bukovinai gyülekezetből hét testvér megtagadta a hadsereghez való csatlakozást, és mindegyikőjüket három-négy év szabadságvesztésre ítélték. Közülük négy éhen halt a börtönben. Még ugyanabban az évben egy közeli gyülekezetből öt testvért egyenként tíz évre ítéltek el, és a büntetést egy szibériai büntetőtáborban kellett letölteniük. Csupán egyikük tért haza, a többiek meghaltak.

 Az évkönyv 1947-es angol nyelvű kiadása így írt ezekről az eseményekről: „Amikor 1944-ben a náci szörnyeteget nyugatra szorították . . . , Nyugat-Ukrajnában mindenkit mozgósítottak, hogy a háború kedvezően fejeződhessen be Oroszország számára. A testvéreink újra megőrizték az örök szövetség sérthetetlenségét és a semlegességüket. Sokan elvesztették az életüket az Úrhoz való hűségük miatt, másokat pedig — akiknek a száma ekkorra már jóval több mint 1000 volt — újra keletre, ennek a roppant nagy kontinensnek a hatalmas síkságaira vittek.”

Az ilyen nagy áttelepítések ellenére Jehova Tanúi száma folyamatosan növekedett. 1946-ban 5218-an vettek részt Nyugat-Ukrajnában az Emlékünnepen, köztük négy felkent is.

Átmeneti enyhülés

A II. világháború befejeződésével azok a testvérek, akik elszenvedtek minden nehézséget, és lojálisak maradtak Istenhez, a remény és a buzdítás élénk üzenetét prédikálták azoknak, akik hazatértek a csatamezőkről. Katonák, valamint hadifoglyok tértek haza kiábrándultan, ám lelkesen keresték az élet értelmét. Ezért hát sokan örömmel elfogadták a Biblia igazságát. Például 1945 vége felé a kárpátaljai Bila Cerkva nevű faluban 51-en keresztelkedtek meg a Tiszában. Annak az évnek a végén 150 hírnök volt az ottani gyülekezetben.

Az időben alakult ki kölcsönös gyűlölet az ukránok és a lengyelek között Nyugat-Ukrajnában és Kelet-Lengyelországban. Számos ukrán és lengyel banda alakult. Voltak olyan esetek, amikor ezek a bandák egész falvak lakosságát mészárolták le ott, ahol tőlük eltérő nemzetiségűek laktak. Ezekben a mészárlásokban sajnos néhány testvérünk is az életét vesztette.

Később, egy megegyezés értelmében, melyet a Szovjetunió és Lengyelország kötött egymással, körülbelül 800 000  lengyelt telepítettek át Nyugat-Ukrajnából Lengyelországba, és körülbelül 500 000 ukránt költöztettek Kelet-Lengyelországból Ukrajnába. Sok Tanú volt a kitelepítettek között. Egész gyülekezeteket telepítettek át, és a testvérek új teokratikus megbízatásokat kaptak. Ezt az áttelepítést úgy tekintették, mint ami új prédikálóterületeket nyit meg előttük. Az évkönyv 1947-es angol nyelvű kiadása ezt írta: „Ez a nagy költözködés elősegítette, hogy az igazság gyorsan terjedjen olyan területeken, amelyeket rendes körülmények között nemigen értünk volna el. Így még ezek a nem oly szerencsés helyzetek is hozzájárultak Jehova nevének a dicsőítéséhez.”

Amikor Ukrajna nyugati határait lezárták, a testvérek intézkedtek, hogy megszervezzék Jehova Tanúi tevékenységét Ukrajnában és a Szovjetunió többi részében. Pavlo Zjateket már korábban kinevezték, hogy Ukrajnában és a Szovjetunió többi részében országszolgaként tevékenykedjen. Később két másik buzgó testvért, Stanislav Burakot és Petro Tokart jelölték ki, hogy segítsenek neki. Egy lvivi keresztény testvérnő házában laktak titokban, irodalmat nyomtattak, s így az egész Szovjetunió el volt látva szellemi táplálékkal. Nagy kockázatok árán hoztak be Lengyelországból irodalmat, hogy lefordítsák és kinyomtassák Lvivben. Időről időre  néhány testvér és testvérnő engedélyt kapott, hogy meglátogassa lengyelországi rokonait, és hazafelé titokban áthozták az irodalmunkat. Egy ideig egy mozdonyvezető hozta be az országba az irodalmat, melyet a gőzkazán belsejébe rejtett el egy fémdobozban!

1945 végén Zjatek testvért letartóztatták, és tízévi börtönbüntetésre ítélték. Helyette Burak testvér lett az országszolga.

Újra üldözés

1947 júniusában egy testvér épp nyomtatott irodalmat vitt magával, hogy szétossza a testvérek között, amikor megállították az egyik lvivi utcán, és letartóztatták. Az állambiztonsági szervek felajánlották, hogy törvényesen bejegyzik a szervezetünket, ha a testvér elmondja azoknak a Tanúknak a címét, akiknek rendszeresen nyomtatott irodalmat szállít. Közel 30 testvér címét adta meg bizakodóan, köztük Burak testvérét, az akkori országszolgáét is. Később mindannyiukat  letartóztatták. Ez a testvér őszinte bűnbánatot tartott, és elismerte, hogy alaptalanul bízott meg az állambiztonsági szervekben.

A letartóztatott testvéreket további nyomozásra és bírósági tárgyalásokra az egyik kijevi börtönbe vitték. Nem sokkal ezután Burak testvér meghalt a börtönben. Letartóztatása előtt még érintkezésbe tudott lépni a kerületszolgával, a Volhínia területéről származó Mykola Cybával, és átadta neki az Ukrajnában és a Szovjetunió többi részén folyó munka felvigyázását.

Ez volt az első alkalom, hogy a szovjet állambiztonsági szervek egyszerre ilyen sok felelős testvérre, valamint a földalatti nyomdákban dolgozó testvérekre lecsaptak. A szovjet hivatalnokok szovjetellenesnek tartották az irodalmunkat. A Tanúkat hamisan azzal vádolták, hogy tevékenységükkel aláássák az ország rendjét, és sokukat halálra ítélték. A halálos ítéleteket azonban 25 évig tartó, büntetőtáborokban letöltendő szabadságvesztésre változtatták.

A testvéreknek Szibériában kellett letölteniük a büntetésüket. Amikor megkérdeztek egy ügyészt, hogy miért küldik őket olyan messzire, ő viccesen így válaszolt: „Valószínűleg ott is prédikálniuk kell az Istenükről.” Milyen igaznak bizonyultak később ezek a szavak!

1947 és 1951 között sok felelős testvért tartóztattak le. A Tanúkat nemcsak azért vették őrizetbe, mert irodalmat nyomtattak, hanem azért is, mert nem csatlakoztak a hadsereghez, nem szavaztak a választásokon, és nem adták gyermekeiket az úttörőszövetségbe, sem a Komszomol (Kommunista Ifjúsági Szövetség) szervezeteibe. Már az is elég ok volt valakinek a bebörtönzéséhez, ha Jehova Tanúja volt. Gyakran hamis tanúk tanúskodtak a bírósági tárgyalásokon. Ezek a személyek általában szomszédok vagy munkatársak voltak, akiket  az állambiztonsági szervek megfélemlítettek vagy megvesztegettek.

Néha a hivatalnokok rokonszenvet mutattak, de persze ezt nem nyíltan tették. Ivan Symčukot letartóztatták, és hat hónapra magánzárkába zárták. A magánzárkában teljes csend volt, még az utca zaját sem hallotta. Ezután kihallgatták. A nyomozó segített neki, és elmondta, hogyan válaszoljon: „Ne mondjon semmit arról, hogy honnan és kitől kapta az írógépeket és az irodalmat! Ne válaszoljon az ilyen kérdésekre!” Amikor elvitték a kihallgatásokra, a nyomozó ezt mondogatta: „Ivan, ne adja fel. Ne adja fel, Ivan.”

Voltak olyan falvak, ahol nem engedték meg Jehova Tanúinak, hogy függönyöket rakjanak fel az ablakukra. Ez azért volt, hogy a szomszédok és a rendőrök könnyen megláthassák, hogy a Tanúk olvassák-e a kiadványaikat, vagy tartanak-e összejöveteleket. De azért a testvérek megtalálták a módját, hogy szellemileg táplálkozzanak. Időnként meglehetősen egyedi volt az Őrtorony-tanulmányozás-vezető „emelvénye”. Az a testvér, aki felolvasott Az Őrtoronyból és vezette az összejövetelt, egy asztal alatt ült, melyet földig érő asztalterítő borított. A „hallgatóság” az asztal köré ült, figyelmesen hallgatott, és hozzászólt. Senki sem gyanította, hogy az asztal körül ülő személyek egy vallásos összejövetelen vesznek részt!

Tanúskodás a bíróságokon

Mychajlo Dant, akiről korábban már írtunk, 1948 végén tartóztatták le. Abban az időben nős volt, és egyéves kisfiuk után a felesége a második babájukat várta. A tárgyaláson az államügyész 25 év börtönbüntetést kért. Dan testvér a bírákhoz intézett utolsó szavaiban a Jeremiás 26:14, 15-öt idézte: „ímé kezetekben vagyok, cselekedjetek velem, a mint jónak és a mint helyesnek tetszik néktek. De jól tudjátok meg, hogy ha  megöltök engem, ártatlan vér száll ti reátok és e városra és ennek lakosaira, mert bizony az Úr küldött el engem hozzátok, hogy a ti füleitekbe mondjam e szókat.” Ez a figyelmeztetés hatással volt a bírákra. Tanácskozást tartottak, és meghozták a döntést: tíz év börtönbüntetés és öt év száműzetés a távoli orosz területekre.

Dan testvért hazaárulással vádolták. Amikor ezt megtudta, ezt mondta a bíráknak: „Ukrajnában születtem, amikor a csehszlovák kormány volt uralmon, később magyar uralom  alatt éltem; most a Szovjetunió szállta meg a területünket, nemzetiségem szerint pedig román vagyok. Melyik hazát árultam el?” Természetesen válasz nélkül maradt a kérdése. A tárgyalás után Dan testvér jó hírt kapott: megszületett a kislánya. Ez segített neki elviselni Kelet-Oroszország börtöneinek és táborainak az összes megaláztatását. Az 1940-es évek végén sok ukrajnai, moldovai és belorusz testvér éhen halt a szovjet börtönökben. Maga Dan testvér 25 kilogrammot fogyott.

Testvérnők üldözése Ukrajnában

Nemcsak a testvéreket üldözte és ítélte el hosszú időre a szovjet rezsim, hanem a testvérnőkkel is ugyanilyen embertelenül bántak. Példa erre Marija Tomilko esete, aki a ravensbrücki koncentrációs táborban ismerte meg az igazságot a II. világháború alatt. Miután visszatért Ukrajnába, Dnyipropetrovszk városában prédikált. Prédikálótevékenysége miatt 1948-ban 25 évig tartó, büntetőtáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélték.

Egy másik testvérnő, akit 20 év büntetőtáborra ítéltek, így emlékszik vissza: „A bírói vizsgálat alatt egy cellába raktak sok bűnözővel. De én nem féltem azoktól az asszonyoktól, hanem prédikáltam nekik. Meglepetésemre feszülten figyeltek rám. A cella zsúfolásig volt emberekkel. Mindannyian a földön aludtunk, olyan közel egymáshoz, mint a szardíniák a konzervdobozban. Alvás közben csak úgy tudtunk megfordulni, ha mindannyian egyszerre, külön vezényszóra megfordultunk.”

1949-ben egy baptista vezető Zaporizzsja városában felvilágosítást adott a helyi állambiztonsági szerveknek öt testvérnőnkről, akiket ezután letartóztattak. Szovjetellenes felforgatással vádolták őket, és mindegyikőjüket 25 év büntetőtáborra ítélték. Minden vagyonukat elkobozták. Hét évet  Észak-Oroszország belsejében töltöttek le, ám ezután amnesztiát kaptak. Lidija Kurdas, az egyik testvérnő így emlékszik vissza: „Évente csak két levelet küldhettünk haza, és ezeket a leveleket is szigorúan cenzúrázták. Egész idő alatt semmi irodalmunk sem volt.” Ám ezek a testvérnők hűségesek maradtak Jehovához, és folytatták a Királyság jó híréről való prédikálást.

Segítség a moldavai testvéreknek

A Tanúk még ezekben a nehéz időkben is szeretetet mutattak egymás iránt. 1947-ben súlyos éhínség volt a szomszédos országban, Moldavában (most Moldova). Saját szegénységük ellenére az ukrán testvérek azonnal reagáltak moldavai hívőtársaik szükségletére, és lisztet küldtek nekik. Nyugat-ukrajnai Tanúk sok moldavai Tanút hívtak az otthonukba, hogy lakjanak náluk.

Egy testvér, aki akkoriban Moldavában élt, így emlékszik vissza: „Mint árvának, a kormánytól 20 dekagrammnyi kenyeret kellett volna kapnom naponta. Ám mivel nem tartoztam az úttörőszövetséghez, nem kaptam meg ezt az adagot. Nagyon boldogok voltunk, amikor a nyugat-ukrajnai testvérek lisztet küldtek nekünk, és így minden hírnök 4 kilogramm liszthez juthatott.”

A törvényes bejegyzés megkísérlése a Szovjetunióban

1949-ben három volhíniai vén (Mykola Pjatocha, Illja Babijčuk és Mychajlo Čumak) munkánk törvényes bejegyzését kérte. Nem sokkal ezután Čumak testvért letartóztatták. Mykola Pjatocha, a szabadlábon lévő két testvér egyike emlékszik, hogy amikor először küldték el a kérvényt, nem kaptak választ. Ezért egy második kérvényt is előterjesztettek Moszkvának. A dokumentumokat Kijevbe továbbították. Az ottani hivatalnokok biztosítottak egy meghallgatást a testvéreknek,  és azt mondták nekik, hogy csak akkor lehetséges a bejegyzés, ha Jehova Tanúi együttműködnek velük. A testvérek természetesen nem egyeztek bele, hogy megalkudjanak a semleges álláspontjukban. Hamarosan ezt a két testvért is letartóztatták, és mindegyikőjüket 25 év, büntetőtáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélték.

Egy különleges jelentésben, melyet Moszkva küldött a volhíniai hatóságoknak, az állt, hogy Jehova Tanúi „szektája egyértelműen szovjetellenes mozgalom, és nem lehet azt bejegyezni”. A helyi egyházügyi hivatal vezetője azt a parancsot kapta, hogy kémkedjen Jehova Tanúi után, és eredményeit jelentse az állambiztonsági szerveknek.

Vallási vezetők, akik együttműködnek a hatóságokkal

1949-ben egy kárpátaljai baptista vezető azzal a panasszal állt a hatóságok elé, hogy a Tanúk áttérítik a híveit. Ezért Mychajlo Tilnjakot, a helyi gyülekezetben szolgáló egyik vént letartóztatták, és tíz év börtönbüntetésre ítélték. A felesége két kisgyermekkel maradt otthon.

A vallási vezetők ilyenfajta tettei segítettek az őszinte embereknek megérteni és értékelni Jehova Tanúi munkáját. 1950-ben egy fiatal baptista lány, Vasylyna Biben Kárpátaljáról, megtudta, hogy az egyháza lelkésze tájékoztatta a hatóságokat két Tanú tevékenységéről, akik az ő közösségében munkálkodtak. A Tanúkat letartóztatták, és hat év börtönbüntetésre ítélték. Szabadulásuk után hazatértek, ám semmiféle rosszindulatot sem tápláltak a lelkész iránt. Vasylyna megértette, hogy ezek a Tanúk valóban szeretik embertársaikat. Ez mély benyomást tett rá, így hát tanulmányozta a Bibliát a Tanúkkal, és megkeresztelkedett. Ezt mondja: „Hálás vagyok Jehovának, hogy megtaláltam az örök élethez vezető utat.”

 Száműzetés Oroszországba

A Jehova Tanúi által hirdetett bibliai igazságot nem lehetett összeegyeztetni a kommunista uralom ateista ideológiájával. A Tanúk jól szervezett módon titokban irodalmat nyomtattak és terjesztettek, mely Isten Királyságáról szólt. Továbbá szomszédaiknak és rokonaiknak beszéltek a Biblia tanításairól. 1947 és 1950 között a hatóságok több mint 1000 Tanút tartóztattak le. A testvérek száma azonban továbbra is növekedett. Ezért 1951-ben a hatóságok titokban tervet készítettek, mellyel úgy gondolták, hogy teljesen meg fogják semmisíteni Isten népét. Azt tervezték, hogy a megmaradt Tanúkat 5000 kilométerre keletre, messze, az oroszországi Szibériába száműzik.

1951. április 8-án több mint 6100 Tanút száműztek Nyugat-Ukrajnából Szibériába. Kora reggel minden Tanú otthonához teherautók érkeztek katonákkal, és a családoknak csupán két órát adtak arra, hogy összepakolják holmijaikat az utazásra. Csak az értékes és személyes dolgaikat vihették magukkal. Mindenkit száműzetésbe vittek, akit otthon találtak: férfiakat, asszonyokat és gyermekeket egyaránt. Senkivel sem tettek kivételt az előrehaladott kor vagy a gyenge egészségi állapot miatt. Gyorsan, egyetlen nap alatt marhavagonokba rakták, és útjukra indították őket.

Akik akkor nem voltak otthon, azokat nem vitték el, és a hatóságok nem is indultak a felkutatásukra. Néhányuk hivatalos kérvényt nyújtott be a hatóságokhoz, hogy hadd egyesülhessen a száműzetésben élő családjával. A hatóságok nem  válaszoltak ezekre a kérésekre, és nem is mondták meg, hova küldték a rokonaikat.

Az ukrán Tanúk mellett Moldavából, Nyugat-Belorussziából, Litvániából, Lettországból és Észtországból is száműzetésre ítéltek Tanúkat. Összesen körülbelül 9500 Tanút száműztek ebből a hat köztársaságból. Katonai kíséret mellett marhavagonokba rakták őket.

Egyik Tanú sem tudta, hova viszik. A hosszú utazásuk alatt imádkoztak, énekeltek és segítettek egymásnak. Voltak, akik ruhákat lógattak ki a marhavagonokból, és a következő szavakkal azonosították magukat: „Jehova Tanúi vagyunk Volhíniából” vagy „Jehova Tanúi vagyunk Lviv környékéről”. Amikor az útjuk során megálltak a vasútállomásokon, hasonló jelzésekkel ellátott, hasonló vonatokat láttak, amelyek Nyugat-Ukrajna más részeiből jöttek. Ez segített a testvéreknek felismerni, hogy máshonnan is száműzetésbe küldtek Tanúkat. Ezek a „táviratok” megerősítették a testvéreket a két-három hétig tartó, Szibériába haladó vonatútjuk alatt.

Ezt a költözést tartós száműzetésnek szánták, és azt akarták, hogy Jehova Tanúi soha többé ne hagyhassák el Szibériát.  Bár a száműzöttek nem voltak börtönben, rendszeresen jelentkezniük kellett a helyi nyilvántartási hivatalokban. Ha valaki ezt nem tette meg, többévi börtönbüntetést kapott.

Megérkezésükkor voltak olyanok, akiket egyszerűen az erdőben szállítottak le a vonatról, és fejszét adtak nekik, hogy a saját szálláshelyük felépítéséhez fát vágjanak, illetve, hogy így fenn tudják valahogy tartani magukat. Azért, hogy túléljék az első néhány telet, a Tanúknak gyakran egy kezdetleges menedékhelyet kellett ásniuk a földbe, melyet gyeptéglával fedtek be.

Hryhorij Mel’nyk, aki most a Krím félszigeten vénként szolgál, így emlékszik vissza: „Miután a nővéremet 1947-ben letartóztatták, a hatóságok gyakran elvittek engem kihallgatásra. Fadoronggal vertek. Többször is a fal mellé állítottak, és 16 órán keresztül ott kellett maradnom. Mindezt azért tették,  mert arra akartak kényszeríteni, hogy hamisan tanúskodjak a nővérem ellen, aki Tanú volt. Tizenhat éves voltam. Mivel nem tanúskodtam ellene, a helyi hatóságok nem szerettek engem, és meg akartak szabadulni tőlem.

Ezért 1951-ben Szibériába száműztek minket, jóllehet a két öcsémmel és a húgommal árvák voltunk. Szüleink már meghaltak, bátyám és nővérem pedig tíz évig tartó börtönbüntetésüket töltötték. Húszévesen a két öcsémről és a húgomról való gondoskodás felelőssége nehezedett rám.

Gyakran eszembe jut a szibériai tartózkodásunk első két éve, amikor csak krumplin és teán éltünk. Levesestányérokból ittuk a teánkat, mivel a csésze akkoriban luxuscikknek számított. Szellemileg azonban nagyon jól éreztem magam. A megérkezésünk utáni néhány napon belül nyilvános összejöveteleket kezdtem tartani. Később teokratikus szolgálati iskolát is tartottunk. Nem volt könnyű ilyen felelősségeket betöltenem, mivel kimerítő fizikai munkát kellett végeznem, hogy el tudjam tartani az öcséimet és a húgomat.” Ilyen nehézségek ellenére a Mel’nyk család hűséges maradt Jehovához és a szervezetéhez.

Mivel a szibériai hatóságok meg akarták akadályozni, hogy a helybeliek és a hamarosan érkező Tanúk érintkezésbe lépjenek egymással, azt híresztelték, hogy kannibálok jönnek Szibériába. Miután a Tanúk egy csoportja megérkezett, várniuk kellett néhány napot, míg lakóhelyet biztosítottak nekik a helyi falvakban. Ezért a szabad ég alatt leültek a befagyott Csulim-folyó partjára. Jóllehet április közepe volt, még mindig vastagon borított mindent a hó. A testvérek nagy tüzet raktak, megmelegedtek, énekeltek, imádkoztak és elmesélték, mi történt velük utazás közben. Meglepetésükre egyetlen helybeli lakos sem ment oda hozzájuk. Sőt a falubeliek a házuk minden ajtaját és ablakát bezárták, és nem hívták be  magukhoz a Tanúkat. A harmadik napon a legbátrabb falubeli fejszékkel felszerelkezve odament a Tanúkhoz, és beszélgetni kezdett velük. A falubeliek először tényleg azt gondolták, hogy kannibálok érkeztek! Ám hamarosan rájöttek, hogy ez nem igaz.

1951-ben a hatóságok azt is tervezték, hogy Kárpátaljáról is száműznek Tanúkat. Már az üres marhavagonokat is meghozták. Ám ismeretlen okokból a testvérek száműzetéséről hozott döntést visszavonták. Kárpátalja lett az egyik olyan központ, ahol az egész Szovjetunió számára irodalmat készítettek a betiltás alatt.

Megmarad az egység

Mivel a testvérek többségét Szibériába száműzték, az otthon maradtak közül sokan elvesztették a kapcsolatot a szervezettel. Például a Csernyivci városában élő Marija Hrečyna több mint hat évig nem volt kapcsolatban a szervezettel, sem a hívőtársakkal. Ennek ellenére folyton Jehovára támaszkodott, és hűséges maradt. 1951-től az 1960-as évek közepéig a testvérek többségét bebörtönözték vagy száműzték, és emiatt sok gyülekezetben a testvérnőknek kellett átvenniük a vezetést.

Mychajlo Dasevyč, aki szemtanúja volt ezeknek az eseményeknek, így beszél emlékeiről: „A szibériai száműzetés közvetlenül nem érintett engem, mivel amikor elkészítették a száműzöttek listáját, Oroszországban raboskodtam egy börtönben. Nem sokkal azután, hogy visszatértem Ukrajnába, a lakóhelyem környékéről a legtöbb Tanút Szibériába küldték. Elkezdtem hát felkutatni az egyes Tanúkat, akik elvesztették a szervezettel a kapcsolatot, és könyvtanulmányozási csoportokba és gyülekezetekbe szerveztem őket. Tehát körzetfelvigyázói felelősségeket kezdtem betölteni, jóllehet senki sem  volt, aki kijelölhetett volna erre a munkára. Minden hónapban meglátogattam az összes gyülekezetet, összegyűjtöttem a jelentéseket, és a gyülekezetekben egymás után osztottam szét azt az irodalmat, ami még megmaradt. Gyakran a testvérnőink látták el a gyülekezetszolga munkáját, és voltak területek, ahol ők töltötték be a körzetfelvigyázói felelősségeket, hiszen nem voltak férfi testvérek. Biztonsági okokból a körzetünk gyülekezetszolgáit érintő összes összejövetelt éjszaka, különböző temetőkben tartottuk. Tudtuk, hogy az emberek általában véve félnek a halottaktól, így biztosak voltunk benne, hogy senki sem fog megzavarni minket. Az ilyen összejöveteleken többnyire suttogva beszélgettünk. Egyszer túl hangosan suttogtunk, és két férfi, akik a temető mellett haladtak el, lélekszakadva elfutottak. Biztosan azt gondolták, hogy a halottak beszélgetnek.”

Az 1951-es száműzetést követően Mykola Cyba, az akkori országszolga folytatta titokban a bibliai irodalom nyomtatását, egy bunkerban. 1952-ben az állambiztonsági szervek felfedezték tartózkodási helyét, őrizetbe vették, és Cyba testvérnek sok évet kellett börtönben töltenie. Az 1978-ban bekövetkezett haláláig hűséges maradt. Cyba testvéren kívül még számos más testvért is letartóztattak, akik segítettek neki.

Abban az időben a testvérek nem voltak kapcsolatban az országon kívüli testvérekkel. Ezért nem kapták meg időben az aktuális irodalmat. Egyszer néhány testvér meg tudta szerezni Az Őrtorony folyóirat 1945—1949-ig terjedő számait románul. A helyi testvérek ukrán és orosz nyelvre fordították őket.

Azok az ukrán Tanúk, akiket nem száműztek vagy nem vetettek börtönbe, mélységes törődést mutattak hívőtársaik iránt. Keményen fáradoztak azért, hogy összeállítsanak egy  listát azokról, akik rabságban voltak, hogy meleg ruhát, élelmet és irodalmat küldjenek nekik. Például Kárpátalján Jehova Tanúi a Szovjetunió-szerte, 54 büntetőtáborban raboskodó testvéreikkel tartották a kapcsolatot. Sok gyülekezet egy további adományládát állított fel, melyen a következő felirat állt: „A jó reménységért”. Az ebben a ládában összegyűlt pénzt a rabságban lévők megsegítésére fordították. A szabadon tevékenykedő hűséges és önfeláldozó testvéreknek nagy buzdítására volt, amikor a börtönökben és táborokban raboskodó testvérektől meleg hangvételű, értékelő leveleket és szántóföldi szolgálatról szóló jelentéseket kaptak.

Javulnak a körülmények

Joszif Sztálin, a szovjet minisztertanács elnökének halála után javult a Tanúkkal szembeni magatartás. 1953-tól amnesztiát hirdettek a Szovjetunióban, és így néhány testvért szabadon engedtek. Később megalakult az államtanács, mely újra áttekintette az ítéleteket. Ennek eredményeként sok testvért szabadon engedtek, míg másoknak csökkentették a börtönbüntetését.

A következő néhány évben a legtöbb bebörtönzött Tanút szabadon engedték. Azokra azonban, akiket 1951-ben száműztek, nem vonatkozott az amnesztia. Néhány börtönben és táborban többen voltak olyanok, akik ott váltak Jehova  Tanúivá, mint azok, akiket eleve Tanúkként küldtek oda. Ez a növekedés buzdítólag hatott a testvérekre, és meggyőzte őket arról, hogy Jehova valóban megáldotta őket amiatt, hogy szilárdan kitartottak ebben az időben.

Szabadulása után sok testvér haza tudott menni. Nagy erőfeszítést igényelt azoknak a Tanúknak a felkutatása, akik elvesztették a szervezettel a kapcsolatot. Volodymyr Volobujev, aki Donyeck környékén lakott, így emlékszik erre vissza: „Addig, hogy 1958-ban újra letartóztattak, körülbelül 160 olyan Tanút tudtam felkutatni és megsegíteni, akik nem voltak kapcsolatban a szervezettel.”

Az amnesztia kihirdetése nem jelentette azt, hogy a testvérek nagyobb szabadságot kaptak a prédikálásra. Sok testvér és testvérnő szabad lett ugyan, de hamarosan újra hosszú börtönbüntetésre ítélték őket. Például a Dnyipropetrovszkban élő Marija Tomilko a 25 évi börtönbüntetésből csupán 8 évet töltött le, mivel őt is érintette az 1955 márciusában kihirdetett amnesztia. Három évvel később azonban újra tíz év börtönbüntetésre és öt év száműzetésre ítélték. Hogy miért? A bírósági végzésben ez állt: „Jehovista irodalom és kézzel írt jegyzetek voltak nála, és olvasta őket”, valamint „tevékenyen jehovista hitnézeteket osztott meg szomszédaival”. Hét évvel később szabadon engedték, mint fizikailag rokkant személyt. Tomilko testvérnő minden próbát kiállt, és mind a mai napig hűséges maradt.

 A szeretet soha nem vall kudarcot

A hatóságok különleges erőfeszítéseket tettek, hogy szétválasszák a Tanú-családokat. Az állambiztonsági szervek gyakran arra törekedtek, hogy a következő választás elé állítsák a Tanúkat: Isten vagy család. Legtöbbször azonban Jehova népe még a legkeményebb próbák közepette is lojális maradt Jehovához.

A Kárpátalján élő Hanna Bokoč, akinek a férjét, Nucut a buzgó prédikálása miatt letartóztatták, így emlékszik vissza: „A férjemnek a börtönben számos rosszindulatú bántalmazást kellett elszenvednie. Hat hónapot töltött egy olyan magánzárkában, ahol nem volt ágy, csak egy szék. Kegyetlenül megverték, és éheztették. Néhány hónapon belül nagyon lesoványodott — csupán 36 kilogramm volt, mely normális testsúlyának a fele.”

Hűséges felesége egyedül maradt a kislányukkal. A hatóságok nyomást gyakoroltak Bokoč testvérre, hogy alkudjon meg a hitében, és működjön együtt velük. Azt mondták neki, hogy válasszon a családja és a halál között. Bokoč testvér nem tagadta meg a hitét, hanem hűséges maradt Jehovához és a szervezetéhez. Tizenegy évet volt különböző börtönökben, majd a szabadulása után vénként, később pedig körzetfelvigyázóként folytatta keresztény tevékenységét az 1988-ban bekövetkezett haláláig. Gyakran  a Zsoltárok 91:2 szavaiból merített erőt: „Azt mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram, Istenem ő benne bízom!”

Figyeld meg egy másik testvér példáját, akinek nagy kitartásra volt szüksége. Jurij Popša Kárpátalján volt utazófelvigyázó. Házasságkötése után tíz nappal letartóztatták. Nászút helyett tíz évet töltött börtönben az oroszországi Mordvinföldön. Hűséges felesége, Marija tizennégyszer látogatta meg a tőle körülbelül 1500 kilométerre raboskodó férjét. Popša testvér jelenleg vénként szolgál az egyik kárpátaljai gyülekezetben, drága felesége, Marija pedig hűségesen és szeretettel támogatja őt.

Egy házaspár, Oleksij és Lidija Kurdas, akik a Zaporizzsja nevű városban éltek, szintén említésre méltó példája azoknak, akik kitartottak a nehézségek közepette. 1958 márciusában, 17 nappal azután, hogy megszületett Halyna nevű lányuk, letartóztatták őket. Rajtuk kívül még 14 személyt tartóztattak le azon a vidéken. Kurdas testvért 25 év, feleségét pedig 10 év büntetőtáborokban letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Elválasztották őket egymástól: Oleksijt mordvinföldi táborokba, Lidiját pedig a kislányukkal Szibériába küldték.

Kurdas testvérnő elmeséli, milyen volt a három hétig tartó utazása Ukrajnából Szibériába: „Rettenetes volt. Ott voltam én a kislányommal, Nadija Vyšnjak a csecsemőjével, aki csupán néhány nappal azelőtt született meg egy börtönben, miközben a vizsgálat tartott, illetve még két másik testvérnő is velünk utazott. Mind a hatunkat egy marhavagonban kialakított fülkébe tettek, melyet csupán két rab szállítására terveztek. Gyermekeinket az alsó ágyra fektettük, mi pedig egész  úton a felső ágyon kuporogtunk. Kenyéren, sós heringen és vízen éltünk. Csak a felnőtt foglyoknak adtak ételt, a gyermekeinknek nem.

Mikor megérkeztünk az úti célunkhoz, a kislányommal a börtön kórházában helyeztek el. Több testvérnővel is találkoztam ott, és elmondtam nekik, hogy a nyomozó azzal fenyegetőzött, hogy elveszik tőlem a kislányomat, és árvaházba küldik. A testvérnők valahogy tudatták a helyzetemet a helybeli szibériai testvérekkel. Később, Tamara Burjak (most Ravljuk a családneve), egy 18 éves testvérnő jött a tábor kórházába, hogy elvigye a lányomat, Halynát. Akkor láttam először Tamarát. Nagyon fájdalmas volt odaadni szeretett kislányomat olyan valakinek, akivel még sohasem találkoztam, még ha ő a testvérnőm volt is. De nagyon megvigasztalódtam, amikor a táborban a testvérnők a Burjak család lojalitásáról beszéltek nekem. Kislányom öt hónapos és tizennyolc napos volt, amikor Tamara gondjaira bíztam. Hét év telt el, mire újra visszakerült hozzám!

1959-ben a Szovjetunió újra amnesztiát hirdetett. Ez azokra az asszonyokra vonatkozott, akiknek hétévesnél fiatalabb gyermekeik voltak. A hatóságok azonban azt mondták nekem, hogy először meg kell tagadnom a hitemet. Mivel ezt elutasítottam, a büntetőtáborban kellett maradnom.”

Kurdas testvért 43 éves korában, 1968-ban engedték szabadon. Összesen 15 évet volt börtönben az igazság miatt, melyből  8 évet egy nagyon szigorúan ellenőrzött börtönben töltött. Végül visszatért Ukrajnába a feleségéhez és a kislányához. Családjuk végre újra együtt volt. Amikor Halyna találkozott az édesapjával, az ölébe ült, és ezt mondta: „Apuka! Sok évig nem ülhettem az öledben, ezért most szeretném pótolni az elveszett időt.”

Ezután a Kurdas család egyik helyről a másikra költözött, mivel a hatóságok állandóan kilakoltatták őket. Először Kelet-Ukrajnában éltek, majd Nyugat-Grúziában és a Kaukázus északi részén. Végül Harkovba költöztek, ahol mind a mai napig boldogan élnek. Halyna már férjnél van. Mindannyian hűségesen szolgálják Istenüket, Jehovát.

 A hit ragyogó példája

Időnként a kemény hitpróbák hónapokig, évekig, sőt még évtizedekig is tartottak. Figyeljünk meg erre egy példát. Jurij Kopos a Kárpátalján fekvő, gyönyörű Huszt város közelében született és nőtt fel. 1938-ban, amikor 25 éves volt, Jehova Tanúja lett. 1940-ben, a II. világháború alatt nyolc hónap börtönbüntetésre ítélték, mivel nem állt be a náci uralmat támogató egyik magyar seregbe. Kárpátalján az akkor hatályban lévő helyi törvények nem tették lehetővé a hitük miatt fogva tartott személyek kivégzését. A testvéreket az arcvonalba küldték, mivel a nácik törvénye megengedte, hogy ilyen módon kivégezzenek foglyokat. 1942-ben Kopos testvért más foglyokkal együtt, kik között még 21 másik Tanú is volt, katonai kísérettel a Sztálingrád melletti arcvonalba küldték, hogy ott majd kivégezzék őket. Nem sokkal a megérkezésük után azonban a szovjet hadsereg támadást indított, foglyul ejtette a német csapatokat és a testvéreket is. A Tanúkat egy szovjet büntetőtáborba küldték, ahonnan 1946-ban engedték szabadon őket.

Kopos testvér hazatért, és tevékeny részt vállalt szülőföldjén a prédikálómunkában. E tevékenysége miatt a szovjet hatóságok 1950-ben 25 év, büntetőtáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Ám amnesztiát kapott, s ezért hat év után szabadon engedték.

Szabadulása után Kopos testvér, aki akkorra már 44 éves volt, azt tervezte, hogy feleségül veszi Hanna Šyškót. Ő is Tanú volt, és nemrégen szabadult a börtönből, miután letöltötte tíz évig tartó büntetését. Benyújtottak egy kérelmet, hogy anyakönyvezzék a házasságukat. A házasságkötésük előtti éjszakán újra letartóztatták őket, és tíz évig tartó, büntetőtáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélték őket. Mindezen nehézségeket túlélték, szeretetük mindent eltűrt, még azt is, hogy tíz évvel  későbbre kellett halasztaniuk a házasságkötésüket (1Kor 13:7). Végül, miután 1967-ben szabadon engedték őket, összeházasodtak.

Ám ezzel még nem ér véget a történetük. Kopos testvért 1973-ban, 60 éves korában újra letartóztatták, és ötévi büntetőtáborra, majd másik öt év száműzetésre ítélték. Száműzetését a feleségével, Hannával együtt töltötte le Szibériában, mely 5000 kilométerre volt szülővárosától, Huszttól. Erre a területre se autó, se vonat nem ment, csak repülő. Kopos testvér 1983-ban tért haza a feleségével Husztra. Hanna 1989-ben hunyt el, a férje pedig hűségesen szolgálta Jehovát az 1997-ben bekövetkezett haláláig. Kopos testvér összesen 27 évet töltött különböző börtönökben, illetve 5 évet volt száműzetésben — összesen tehát 32 évre fosztották meg a szabadságától.

 Ez a szerény és szelíd férfi kis híján egy évszázad harmadát töltötte szovjet börtönökben és munkatáborokban. A hitnek ez a rendkívüli példája ragyogóan bizonyítja, hogy az ellenségek nem tudják megtörni Isten lojális szolgáinak az állhatatosságát.

Átmeneti megosztottság

Az emberiség ellensége, Sátán, az Ördög sokféleképpen harcol az igaz imádat gyakorlói ellen. Amellett, hogy fizikai bántalmazást alkalmaz, megpróbál kétségeket támasztani, és  viszályt szítani a testvérek között. Ez nagyon jól megfigyelhető az ukrajnai Jehova Tanúi történelmében.

Az 1950-es években Jehova Tanúit könyörtelenül zaklatták. A hatóságok szüntelenül kutattak azután, hogy hol nyomtatják az irodalmukat. A felelős testvéreket állandóan letartóztatták. Emiatt a munka felvigyázásával megbízott testvérek feladatát időről időre másoknak kellett átvenniük, nemegyszer néhány havonta.

Amikor az állambiztonsági szervek látták, hogy Jehova Tanúit nem lehet elhallgattatni száműzetéssel, bebörtönzéssel, fizikai erőszakkal és kínzással, más taktikához folyamodtak. Megpróbáltak belső megosztottságot előidézni a szervezetben azáltal, hogy elhintették a testvérek között a bizalmatlanság magvait.

Az 1950-es évek közepén az állambiztonsági szervek már nem tartóztatták le azonnal az összes tevékeny és felelős testvért, hanem inkább kémkedni kezdtek utánuk. Ezeket a testvéreket rendszeresen behívták az állambiztonsági szervek hivatalaiba. Azt mondták, hogy pénzt és karriert biztosítanak nekik, ha együttműködnek velük. Ennek visszautasítása börtönbüntetéshez és megaláztatáshoz vezetett. Néhányan, akikből hiányzott az Istenbe vetett hit, félelemből vagy kapzsiságból megalkudtak. A szervezetben  maradtak, és tájékoztatták az állambiztonsági szerveket Jehova Tanúi tevékenységeiről. Emellett engedelmesen eleget tettek a hatóságok utasításainak, és ezzel ártatlan testvéreket árulóknak tüntettek fel más hűséges testvérek szemében. Mindez sokakban a bizalmatlanság szellemét élesztette fel.

Pavlo Zjatek sokat szenvedett az ilyen bizalmatlankodások és alaptalan gyanúsítgatások miatt. Ez az alázatos és buzgó testvér sok évet töltött büntetőtáborokban, mialatt az egész életét Jehova szolgálatának szentelte.

Az 1940-es évek közepén Zjatek testvér országszolgaként tevékenykedett. Letartóztatták, és tíz évet töltött egy nyugat-ukrajnai börtönben. 1956-ban szabadon engedték, és 1957-ben újra ő volt az országszolga. Az országos bizottságban Zjatek testvéren kívül még nyolcan szolgáltak: négy szibériai és négy ukrán testvér. Ezek a testvérek gyakoroltak felvigyázást az egész Szovjetunióban folyó Királyság-prédikáló munka fölött.

A roppant nagy távolságok és az állandó üldözés megnehezítette a kommunikációt ezek között a testvérek között, és azt, hogy rendszeresen találkozzanak egymással. Idővel különböző híresztelések és pletykák kezdtek elterjedni Zjatek testvérről és más bizottsági tagokról. Azt mondták, hogy Zjatek testvér  együttműködik az állambiztonsági szervekkel, hogy egy nagy házat épített magának abból a pénzből, amelyet a tanúskodómunka előmozdítására kellett volna felhasználni, és hogy látták őt katonai egyenruhában. Ezeket a híreket összegyűjtötték egy albumba, majd elküldték Szibériába a kerület- és körzetfelvigyázóknak. Egyik vád sem volt igaz.

Végül 1959 márciusában néhány szibériai körzetfelvigyázó nem küldte tovább a szántóföldi jelentéseket az országos bizottságnak. A magukat elkülönítők ezt anélkül tették, hogy kikérték volna a főhivatal véleményét. Ezenkívül nem követték azoknak a helyi testvéreknek a vezetését, akiket felvigyázással bíztak meg. Ez néhány évig megosztottságot idézett elő a Szovjetunióban élő Jehova Tanúi között.

Akik elkülönítették magukat, más körzetfelvigyázókat is rávettek arra, hogy hasonló állásfoglalásra jussanak. Ennek az lett a következménye, hogy néhány körzetben a havi szántóföldi jelentések nem a kinevezett országos bizottságnak lettek elküldve, hanem olyan testvéreknek, akik elkülönítették magukat. A gyülekezetekben a testvérek többsége nem tudta, hogy a szántóföldi jelentések nem jutnak el az országos bizottsághoz, és ezért a gyülekezetek tevékenységére ez nem volt hatással. Zjatek testvér többször is Szibériába utazott, és ezután több körzet újból az országos bizottságnak küldte a szántóföldi jelentéseket.

Visszatérés a teokratikus szervezethez

Zjatek testvért 1961. január 1-jén letartóztatták a vonaton, miközben szolgálati útról tért vissza Szibériából. Ismét tíz évre ítélték — ez alkalommal egy „különleges”, mordvinföldi büntetőtáborban kellett letöltenie a büntetését. Miért volt ez a tábor olyan „különleges”?

Mivel a testvéreknek különböző büntetőtáborokban kellett letölteniük a büntetésüket, lehetőségük nyílt arra, hogy  más raboknak prédikáljanak, és így sokan Tanúkká váltak. Ez nem tetszett a hatóságoknak, s ezért elhatározták, hogy a Tanúk vezetőit összegyűjtik egy táborba, hogy így ne tudjanak másoknak prédikálni. Az 1950-es évek vége felé több mint 400 testvért és körülbelül 100 testvérnőt gyűjtöttek össze különböző szovjet büntetőtáborokból, és két mordvinföldi büntetőtáborba vitték őket. A rabok között az országos bizottságból is voltak testvérek, valamint olyan körzet- és kerületfelvigyázók, akik elszakították magukat Jehova kommunikációs csatornájától. Amikor ezek a testvérek Zjatek testvért is a táborban látták, felismerték, hogy alaptalanul hitték, hogy együttműködik az állambiztonsági szervekkel.

Ezalatt, mivel Zjatek testvért letartóztatták, intézkedés történt, hogy Ivan Paškovs’kyj vegye át az országszolga munkáját. 1961 közepén Paškovs’kyj testvér lengyelországi felelős testvérekkel találkozott, és elmondta nekik, hogy a Szovjetunióban élő testvérek körében megosztottság van. Azt kérte, hogy a brooklyni főhivatalból Nathan H. Knorr írjon egy levelet, melyből kitűnik, hogy Zjatek testvért támogatja. Később, 1962-ben Paškovs’kyj testvér kapott egy példányt abból a levélből, amely a Szovjetunióban élő Jehova Tanúinak szólt — a levél 1962. május 18-ai keltezésű.  Ez állt benne: „Időről időre arról értesülök, hogy ti, szovjet testvérek, továbbra is erősen vágyakoztok arra, hogy Jehova Isten hűséges szolgái maradjatok. Néhányatoknak azonban nehézséget okoz fenntartani testvéreivel az egységet. Biztos vagyok benne, hogy ez azért van, mert nem nagyon tudtok kapcsolatot tartani egymással, és mert szándékosan hamis történeteket terjesztenek azok, akik Jehova Isten ellen vannak. Ezért szeretném tudatni veletek, hogy a Társulat Pavlo Zjatek testvért, valamint a vele dolgozó testvéreket felelős keresztény felvigyázóknak ismeri el a Szovjetunióban. Nem szabad megalkudni, és el kell vetni a szélsőséges nézeteket. Józannak, ésszerűnek, alkalmazkodónak, ugyanakkor olyanoknak kell lennünk, akik szilárdan ragaszkodunk Isten alapelveihez.”

A levél, valamint az a tény, hogy Zjatek testvért tíz évre ítélték, hozzájárult ahhoz, hogy Jehova népe egységes legyen a Szovjetunióban. A börtönökben és büntetőtáborokban élő sok elkülönült testvér kezdett újra egységben lenni a szervezettel. Megértették, hogy Zjatek testvér nem árulta el a szervezetet, és hogy a főhivatal teljes mértékben támogatja őt. Amikor ezek a fogságban lévő testvérek levelet írtak a családjuknak és a barátaiknak, arra buzdították az otthoni gyülekezetükben szolgáló véneket, hogy lépjenek kapcsolatba a hűséges testvérekkel, és hogy újra jelentsék a szántóföldi szolgálatban végzett tevékenységüket. A következő évtizedben az elkülönült testvérek többsége követte ezt a tanácsot, bár amint azt látni fogjuk, az egységesítés céljának elérése továbbra is nehéz feladatnak bizonyult.

A lojalitás megőrzése a büntetőtáborokban

Nehéz volt az élet a büntetőtáborokban. A táborban lévő Tanúk a szellemiségük miatt gyakran jobban boldogultak, mint a többi rab. Volt irodalmuk, és kapcsolatot tartottak érett hívőtársaikkal. Mindez hozzájárult a jó szellemhez és a  szellemi előmenetelhez. Az egyik büntetőtáborban a testvérnők olyan ügyesen elástak néhány irodalmat a földbe, hogy senki sem találta meg azokat. Egyszer egy felügyelő azt mondta, hogy a tábor körüli részt két méter mélyen fel kellene ásni, és el kellene szállítani a földet, ha minden „szovjetellenes irodalomtól” meg akarnák szabadítani a területet. A fogságban lévő testvérnők oly alaposan áttanulmányozták a folyóiratokat, hogy néhányuk még most, 50 év távlatában is idézni tud azokból Az Őrtorony folyóiratokból.

A testvérek és testvérnők megőrizték a Jehova iránti lojalitásukat, és nem alkudtak meg a Biblia alapelveiben, jóllehet nehéz időket éltek át. Marija Hrečyna, aki a prédikálótevékenysége miatt öt évet töltött büntetőtáborokban, a következőt meséli: „Amikor megkaptuk azt Az Őrtorony folyóiratot, amelyben »A vér szentségének tiszteletben tartása által ártatlanságunkat megőrizni« című cikk is megjelent, elhatároztuk, hogy nem fogunk a büntetőtábor ebédlőjében ebédelni, amikor húst szolgálnak fel. Az ezekben a táborokban felszolgált húst gyakran nem véreztették ki megfelelően. Amikor a táborunk vezetője megtudta, hogy a Tanúk miért nem esznek meg bizonyos ebédeket, úgy határozott, hogy rákényszerít minket az alapelveink áthágására. Megparancsolta, hogy minden reggelinél, ebédnél és vacsoránál szolgáljanak fel húst. Két hétig kenyéren kívül semmit sem ettünk. Teljesen Jehovára bíztuk magunkat, tudva azt, hogy ő mindent lát, és tudja, meddig tudjuk elviselni ezt. A »diéta« második hetének a végére a vezető meggondolta magát, és kezdett zöldséget, tejet, sőt még egy kis vajat is adni nekünk. Láttuk, hogy Jehova valóban törődik velünk.”

Segítség a kitartáshoz

Más rabokkal összehasonlítva a testvéreknek nagyon pozitív és bizakodó szemléletmódjuk volt. Ez képessé tette őket arra, hogy el tudják viselni a szovjet börtönök gyötrelmeit.

 Oleksij Kurdas testvér, aki sok évet töltött börtönökben, ezt mondja: „A Jehovába és a Királyságába vetett mélységes hit, a börtönben végzett teokratikus tevékenység és a rendszeres imádkozás segített kitartanom. Az is segített még, hogy meg voltam győződve arról, hogy Jehovának tetszően cselekszem. Állandóan elfoglaltam magam. A börtönben az az egyik legrosszabb dolog, hogy az ember unatkozik. Ez lerombolhatja a személyiséget, és elmebetegséget okozhat. Ezért igyekeztem mindig elfoglalni magam teokratikus tevékenységekkel. Ezenkívül a világtörténelemmel, földrajzzal és biológiával foglalkozó összes könyvet kikölcsönöztem a börtön könyvtárából. Olyan részeket kerestem bennük, amelyek az életről alkotott nézeteimet támasztják alá. Így tudtam erősíteni a hitemet.”

Serhij Ravljuk 1962-ben három hónapot volt magánzárkában. Senkivel, még a börtönőrökkel sem beszélhetett. Hogy ne őrüljön meg, kezdte felidézni az összes olyan írásszöveget, amelyet tudott. Több mint ezer bibliaversre emlékezett, és egy ceruzabéllel leírta őket papírlapokra. A ceruzabelet a padló egyik repedésébe rejtette. Ezenkívül Az Őrtorony folyóiratokban megjelent több mint 100, korábban áttanulmányozott cikk címére is emlékezett. Húsz évre előre kiszámolta, mely napokra fog esni az Emlékünnep. Mindez nemcsak az elmebeli állapotát segített megőriznie, hanem a szellemiségét is. A Jehovába vetett hite így élő és erős maradt.

A börtönőrök „szolgálatai”

Az állambiztonsági szervek ellenállása dacára az irodalmunk minden akadályon átjutott, és még a börtönben is elérte a testvéreket. Erre a börtönőrök is rájöttek, és időnként alaposan átkutatták az összes cellát — szó szerint minden repedésbe benéztek. Mivel az őrök szerettek volna irodalmat találni, a rabokat rendszeresen egyik cellából a másikba költöztették. Az ilyen költözésekkor a rabokat teljesen átkutatták, és ha  irodalmat találtak náluk, akkor azt elkobozták. Hogyan tudták a testvérek elérni, hogy ne fedezzék fel az irodalmat?

A testvérek általában a párnájukba, ágyukba, cipőikbe és a ruhájuk alá rejtették az irodalmat. Néhány táborban Az Őrtorony folyóiratokat rendkívül apró betűs kézírással másolták le. Amikor a rabokat egyik cellából a másikba költöztették, a testvérek néha nejlonba csomagoltak egy miniatűr folyóiratot, és a nyelvük alá rejtették. Így az igen szűkös szellemi táplálékukat meg tudták őrizni, és továbbra is tudtak szellemileg táplálkozni.

Vasyl’ Bunha az igazság miatt sok évet töltött börtönökben. A cellatársával, Petro Tokarral együtt az egyik szerszámosláda alján kialakított egy kis rejtekhelyet. Ebbe rejtették el a börtönbe csempészett néhány kiadvány eredeti példányát. Ezek a testvérek a börtönben asztalosként dolgoztak, és odaadták nekik a szerszámosládát, amikor ilyen jellegű munkát végeztek. Amikor elvitték a ládát, kivették belőle a másolásra váró eredeti folyóiratot. A napi munka után a folyóiratot visszatették a szerszámosládába. A börtön vezetője a szerszámosládát  három lakattal lezárta, és két lakattal ellátott ajtó mögött tartotta, mivel a fűrészeket, vésőket és más asztalosszerszámokat a foglyok fegyverként használhatták fel. Ezért amikor az őrök bibliai irodalom után kutattak, eszük ágába sem jutott, hogy megnézzék a lakattal lezárt szerszámosládát, melyet a börtön vezetőjének a holmijai között tartottak.

Bunha testvér a különböző irodalmak eredeti példányainak egy másik rejtekhelyet is talált. Gyenge látása miatt több szemüvege is volt. A raboknak egyszerre csak egy szemüvegük lehetett. A többi szemüvegüket külön helyen kellett tárolniuk, és szükség esetén a rabok kérhették ezeket. Bunha testvér a szemüvegeinek különleges tokokat készített, és ezekbe tette a kiadványok eredeti, miniatűr példányait. Amikor a testvéreknek másolatot kellett készíteniük a folyóiratokról, Bunha testvérnek csak meg kellett kérnie a börtönőröket, hogy hozzanak neki oda egy másik szemüveget.

Voltak helyzetek, amikor úgy tűnt, hogy csakis angyali védelemnek köszönhető, hogy az irodalom nem jutott a börtönőrök kezébe. Bunha testvér emlékszik egy alkalomra, amikor Česlav Kazlauskas 20 szappant hozott a börtönbe. A szappanok fele a kiadványainkkal volt megtömve. A börtönőr találomra beleszúrt tíz szappanba, de ezek között egy sem volt, amely az irodalmunkat tartalmazta volna.

Az egységesítés érdekében végzett állhatatos munka

1963-tól az országos bizottságban szolgáló testvérek rendszeresen tudtak szántóföldi jelentéseket küldeni Brooklynba. Azt is megszervezték, hogy a testvérek mikrofilmen megkaphassák a kiadványokat. Akkoriban az egész Szovjetunióban 14 körzet volt, közülük 4 Ukrajnában. Amint Isten népe növekedett, Ukrajnában hét kerület alakult. Biztonsági okokból mindegyik kerületet egy női névről neveztek el.  A kelet-ukrajnai kerületet Allának, a volhíniait Ustynának, a galíciait Ljubának, Kárpátalján pedig voltak olyan kerületek, amelyeket Katjának, Chrystynának és Mašának neveztek.

Időközben a KGB (Állambiztonsági Bizottság) továbbra is megpróbálta megtörni a Tanúk egységét. Az egyik KGB-hivatal vezetője ezt írta a felettesének: „Azzal a céllal, hogy fokozzuk a megosztottságot a szektában, azon dolgozunk, hogy beszüntessük a jehovista vezetők ellenséges tevékenységét, hogy kétséget támasszunk a hittestvéreikben velük szemben, valamint hogy a bizalmatlanság légkörét teremtsük meg közöttük. A KGB-ügynökök intézkedéseket tettek arra, hogy két ellenséges csoportra osszák ezt a szektát. Az egyik csoportban azok vannak, akik a jehovista Zjatek vezető követői — ez a személy jelenleg a börtönbüntetését tölti —, a másik csoport pedig olyanokból áll, akik az úgynevezett ellenzéket támogatják. Ezek a körülmények kedvező állapotokat teremtettek, és alapot biztosítottak az ideológiai viszálykodásra az átlagos tagok között, és a szervezeti egységek további szétesésére.” A levél ezután elismerte, hogy a KGB erőfeszítései nehézségekbe ütköznek. A levél így folytatódik: „A jehovista vezetők leginkább ellenálló tagjai lépéseket tesznek azért, hogy ellensúlyozzák a tevékenységünket, és kipróbálnak minden lehetséges módot arra, hogy megszilárdítsák a szervezeti egységeket.” Igen, a testvérek továbbra is dolgoztak az egységesítésen, és Jehova megáldotta az erőfeszítéseiket.

A KGB megmutatott a magukat elkülönítő testvéreknek egy hamisított levelet, mely állítólag Knorr testvértől jött, és amely azt az elképzelést támogatta, hogy alakítsák meg Jehova Tanúi külön, független szervezetét. A szervezet csatornájától nem kifogásolható módon való elszakadásra azt a példát hozták fel, amikor Ábrahám, elvált Lóttól. Ezt a levelet az egész Szovjetunióban elterjesztették.

 Voltak olyan hűséges testvérek, akik ennek a levélnek egy másolatát elküldték Brooklynba, melyre 1971-ben választ kaptak. Ebből a válaszlevélből kiderült, hogy a levél teljes egészében hamisítvány volt. Azoknak a testvéreknek, akik még mindig elkülönítették magukat Isten népétől, Knorr testvér a következőket írta: „A Társulat országotokban egyedül csak a kinevezett felvigyázókat használja fel kommunikációs csatornaként. Az országotokban ezeken a kinevezett felvigyázókon kívül senki más nincs felhatalmazva arra, hogy bármilyen vezetői szerepet betöltsön . . . Jehova igaz szolgái egységes csoportot alkotnak. Ezért nagyon remélem, és imádkozom érte, hogy bárcsak mindannyian visszatérnétek a kinevezett felvigyázók alatt működő keresztény gyülekezet egységébe, és azért is, hogy bárcsak egységesen részt vennétek a tanúskodómunkában.”

Ez a levél nagyban hozzájárult a testvérek egységesítéséhez. Ám néhányan később is megpróbáltak függetlenül kapcsolatot létesíteni a főhivatallal, mivel még mindig nem bíztak a meglévő kommunikációs csatornában. Így ezek az elkülönült testvérek elhatározták, hogy tesznek egy próbát. Egy tízrubeles bankjegyet küldtek Brooklynba, és megkérték a testvéreket, hogy vágják azt ketté, és küldjék vissza Ukrajnába: az egyik felét postázzák el azoknak a testvéreknek, akik elkülönültek, a másikat pedig annak a csatornának juttassák el, amelyet a főhivatal felhasznál.

 Ennek megfelelően a bankjegy egyik felét elküldték postán. A másik felét egy futár vitte el, és odaadta az országos bizottság tagjainak. Ezek a testvérek ezután átadták ezt a fél bankjegyet azoknak a helyi felelős testvéreknek Kárpátalján, akik elmentek, hogy találkozzanak az elkülönült testvérekkel. Azonban az elkülönült testvérek közül néhányan, akik tényleg azt gondolták, hogy az országos bizottság tagjai összejátszanak az állambiztonsági szervekkel, továbbra is bizalmatlanok maradtak.

Ennek ellenére az elkülönült testvérek többsége visszatért a szervezethez. Sikertelennek bizonyultak Sátán és a KGB azon erőfeszítései, hogy viszálykodás szításával eltöröljék a Szovjetunióban működő Jehova Tanúi szervezetét. Jehova népe  növekedett és erősödött, szorgalmasan végezte az egységesítés munkáját, illetve új területeken is vetette az igazság magvait.

Vasyl’ Kalyn ezt mondta: „Sokféleképpen próbálták elfojtani azon vágyunkat, hogy keresztényi életet éljünk. Mi azonban továbbra is prédikáltunk a nem hívő száműzött társainknak. Ők különböző okok és bűntettek miatt voltak száműzetésben. Sokan közülük érdeklődtek az üzenetünk iránt, és jó néhányan végül Jehova Tanúivá váltak. Ezt annak ellenére vállalták, hogy tudták, mind az állambiztonsági, mind pedig a helyi közigazgatási szervek üldöznek bennünket.”

A keresztények élete a betiltás alatt

Most pedig pillantsunk bele, hogyan tevékenykedtek a keresztények a betiltás első évtizedeiben. Jehova Tanúi munkája 1939-től egész Ukrajnában be volt tiltva. A prédikálás és a gyülekezeti tevékenységek azért előrehaladtak, jóllehet a testvéreknek nagyon óvatosan kellett tanúskodniuk. Az érdeklődőknek először sohasem mondták meg, hogy Jehova Tanúi. Gyakran csak a Bibliát használva vezettek házi bibliatanulmányozásokat. Sokan így ismerték meg az igazságot.

A gyülekezeti összejöveteleket hasonlóan tartották meg. Sok helyen a testvérek heti több alkalommal is összegyűltek a késő esti órákban, vagy késő éjszaka. Nehéz anyagból készült függönyökkel sötétítettek be, nehogy észrevegyék őket, és petróleumlámpa fényénél tanulmányoztak. Rendszerint minden gyülekezet csak egy kézzel írott példányt kapott Az Őrtoronyból. A testvérek később sokszorosítógépen készített nyomtatott folyóiratokat kezdtek kapni, és általában hetente kétszer gyűltek össze magánotthonokban az Őrtorony-tanulmányozásra. A KGB-nek feltett szándéka volt, hogy megtalálja Jehova Tanúi gyülekezeti helyeit, hogy így megbüntethesse a felelős testvéreket.

 A testvérek a menyegzőket és a temetéseket is felhasználták arra, hogy összejöjjenek, és hogy jól elkészített bibliai előadásokkal buzdítsák egymást. A menyegzők alkalmával sok fiatal testvér és testvérnő bibliai témákat feldolgozó verseket olvasott fel, és jelmezes bibliai drámát adott elő. Mindez jó tanúbizonyság volt a jelen lévő sok nem Tanú személynek.

Az 1940-es és 1950-es években sok testvért letartóztattak és bebörtönöztek csupán azért, mert jelen volt egy ilyen összejövetelen. Az 1960-as években azonban a helyzet megváltozott. Amikor felfedeztek egy összejövetelt, az állambiztonsági szervek általában minden jelenlévőt felírtak egy listára, a ház tulajdonosát pedig félhavi bérnek megfelelő pénzbírság megfizetésére kötelezték. Ezt az eljárásmódot időnként már ésszerűtlen túlzásba vitték. Egyszer Mykola Kostjuk a feleségével meglátogatta a fiukat. A rendőrség azonnal ott termett, és „minden jelenlévőt” felírt. Kostjuk testvér fiát később bírság megfizetésére kötelezték, mivel részt vett „a jehovisták illegális összejövetelén”. A Kostjuk család panaszt emelt e miatt a kellemetlen eset miatt, mivel semmiféle összejövetelt sem tartottak. A hatóságok elengedték a bírságot.

Az Emlékünnepek megtartása

Nem volt könnyű megoldani az állandó nehézségeket. De azért a testvérek nem csüggedtek el, és továbbra is rendszeresen tartottak összejöveteleket. Az Emlékünnep megtartása jelentette a legnagyobb kihívást. A KGB különösen éberen figyelt az Emlékünnep időszakában, mivel mindig tudták, hogy körülbelül mikor kell azt megünnepelni. Azt remélték, hogy ha a Tanúkon tartják a szemüket, akkor fel tudják deríteni, hogy hol tartják az Emlékünnepet. Ha ez sikerül, akkor az állambiztonsági szervek új Tanúkkal „ismerkedhetnek” meg.

 A testvérek ismerték ezeket a mesterkedéseiket, s így rendkívül óvatosak voltak az Emlékünnep napján. Olyan helyeken tartották az ünnepet, amelyeket nehéz volt felfedezni. Az érdeklődő személyeknek nem mondták meg előre az Emlékünnep időpontját és helyszínét. A Tanúk általában az Emlékünnep napján mentek el az érdeklődőkhöz, és egyenesen az összejöveteli helyre vitték őket.

A kárpátaljai testvérek egyszer az egyik testvérnő pincéjében tartották meg az Emlékünnepet. Mivel a pincét elöntötte a víz, senki sem gondolta, hogy az emberek térdig érő vízben össze fognak ott gyűlni. A testvérek építettek egy emelvényt, amely magasabb volt a víz szintjénél, és a pincét az Emlékünnep méltó helyszínévé varázsolták. Bár a testvéreknek összekuporodva kellett ülniük, mert közel volt a plafon, senki sem zavarta őket, miközben örömtől áthatva megtartották az Emlékünnepet.

Egy másik alkalommal, az 1980-as években egy keresztény család kora reggel elment otthonról, hogy jelen tudjon lenni az Emlékünnepen. Estefelé más testvérekkel összejöttek egy erdőben, hogy megtartsák az Emlékünnepet. Szakadt az eső, és minden testvérnek és testvérnőnek az esernyője alatt állva kört kellett alkotnia és gyertyát tartania, hogy legyen világítás. A befejező ima után mindenki hazatért. Otthon a család nyitva találta az udvara kapuját. Egyértelmű volt, hogy a rendőrség vagy az állambiztonsági szervek keresték őket. Bár az egész  család fáradt és vizes volt, boldogság töltötte el őket, hogy még reggel elmentek otthonról, és jelen voltak az Emlékünnepen anélkül, hogy összeütközésbe kerültek volna a hatóságokkal.

Kijevben rendkívül nehéz volt a testvéreknek biztonságos helyet találniuk az Emlékünnepnek. Az egyik évben úgy döntöttek, hogy egy járműben tartják meg az Emlékünnepet. Az egyik testvér buszvezető volt egy közlekedési vállalatnál, így a testvérek kibéreltek egy buszt. A busz csak Jehova Tanúit vette fel, majd kiment a városból egy erdei tisztásra. A buszban a testvérek és testvérnők felállítottak egy kis asztalt az emlékjegyekkel. Némi ételt is hoztak magukkal. Hirtelen felbukkant a rendőrség. Ám semmi okát sem látták, hogy megzavarják a testvéreket, mivel úgy tűnt, hogy a buszon vacsoráznak a munkanap végén.

Ukrajna más vidékein razziát tartottak a testvérek otthonaiban az Emlékünnep napján. Rögtön naplemente után a rendőrség autói, három-négy rendőrrel egy-egy autóban, a Tanúk házaihoz hajtottak. A rendőrök megnézték, hogy a testvérek otthon vannak-e, vagy éppen egy vallásos ünnepre készülődnek. A Tanúk mindig fel voltak készülve ezekre a razziákra. Egy elnyűtt munkaruhát vettek fel a szép ruhájukra, és valami szokásos otthoni munkát végeztek. Így azt a benyomást keltették, mintha otthon maradnának, és mintha nem terveznék, hogy valamilyen vallásos ünnepre mennek. Mihelyt véget ért a razzia, levették az ócska ruháikat, és készen álltak, hogy az Emlékünnepre menjenek. A helyi hatóságok elégedettek voltak, hogy elvégezték a munkájukat, a testvérek pedig békében meg tudták tartani az Emlékünnepet.

Az irodalom elrejtése

Emlékezzünk csak vissza, hogy az 1940-es évek végén Jehova Tanúi 25 év börtönbüntetést kaptak csupán azért, ha  irodalom volt az otthonukban. Miután Sztálin 1953-ban meghalt, az irodalom birtoklásáért kiszabott börtönbüntetéseket tíz évre csökkentették. Később megbírságolták azokat, akiknél a Tanúk által kiadott irodalmat találtak, az irodalmat pedig elkobozták és megsemmisítették. Így a betiltás alatt a testvérek jól átgondolták, hogyan tudnák biztonságosan tárolni az irodalmat.

Voltak, akik nem Tanú rokonaiknál vagy szomszédoknál tartották az irodalmat; mások fémdobozokba és nejlonzsákokba rakva elásták a kertjükben. Egy kárpátaljai vén, Vasyl’ Guzo visszaemlékszik, hogy az 1960-as években a Kárpátok egyik erdejében volt a „teokratikus könyvtára”. Tejeskannákba tette az irodalmát, melyeket elvitt az erdőbe, és úgy ásta el őket, hogy a kannák fedelei a talaj felszínével voltak egy szintben.

Egy testvér, aki 16 évet töltött különböző börtönökben a keresztény tevékenysége miatt, ezt meséli: „Minden lehetséges helyen elrejtettünk irodalmat: bunkerekben, a földben, épületek falaiban, kettős fenekű dobozokban és dupla padlózatú kutyaólakban. Seprűnyélben és üreges nyújtófákban is (ahol általában szántóföldi jelentéseket  tároltunk) elrejtettük az irodalmat. Voltak még más rejtekhelyek is: kutak, illemhelyek, ajtók, tetők és tűzifarakások.”

Földalatti nyomdák

Annak ellenére, hogy a kommunista besúgók és a hatóságok árgus szemekkel figyeltek, a szellemi táplálék továbbra is eljutott azokhoz, akik éhezték és szomjazták az igazságosságot. Az igazság ellenségeinek nem sikerült kirekeszteniük a Szovjetunióból az irodalmunkat, és ezt nekik is el kellett ismerniük. 1959 végére a szovjet vasutasok lapja, a Gugyok még azt is kijelentette, hogy Jehova Tanúi léggömböket használnak arra, hogy bibliai irodalmat juttassanak a Szovjetunióba.

Persze az irodalmunk nem léggömbök által jutott Ukrajnába. Helyben, magánházaknál sokszorosították a kiadványokat. A testvérek idővel rájöttek, hogy az irodalmat legcélszerűbben és legbiztonságosabban egy jól álcázott bunkerben tudnák nyomtatni. Ezeket a bunkereket pincékben és a dombvidékeken építették.

Az 1960-as években ilyen bunkert építettek Kelet-Ukrajnában. Szellőztethető volt, és az elektromos áramot is bevezették. A bunker bejáratát olyan jól elrejtették, hogy a rendőrök egyszer egész álló nap a bunker tetején fémbotokkal döfködték a földet, de semmit sem találtak.

Egyszer egy titkos nyomdát szigorú megfigyelés alatt tartottak az állambiztonsági szervek. Megsejtették, hogy irodalmat nyomtatnak a házban, és el akarták kapni azokat, akik ebben részt vesznek. Ez gondot okozott a testvéreknek. Hogyan tudnának papírt vinni a házba, majd onnan kihozni az irodalmat? Végül megtalálták a megoldást. Egy testvér papírkötegeket csomagolt egy kis takaróba, és úgy vitte be a házba, mintha gyermek volna benne. Amikor a házba ért, a papírt bent hagyta, majd a folyóirataink frissen nyomtatott kötegét becsomagolta a kis takaróba, és kivitte a „babáját” a házból.  A KGB emberei látták a testvért bemenni, majd kijönni, de semmit sem gyanítottak.

A donyecki, Krím félszigeti, moszkvai és leningrádi (most Szentpétervár) testvérek az ebben a bunkerben nyomtatott irodalmat kapták meg. Néhány fiatal testvér hasonló bunkert épített a Volhíniában lévő Novovolinszk városában. Ezek a testvérek annyira elhatározták, hogy titokban tartják ezt a bunkert, hogy csak kilenc évvel az Ukrajnában folyó munka törvényesítése után engedték meg más testvéreknek, hogy megtekintsék a bunkert!

Hasonló nyomda működött a Kárpátok mélyén. A testvérek egy kis patakból vizet vezettek a bunkerbe, mely egy kis generátort forgatott. Ez a generátor biztosította az elektromos áramot a világításhoz, a nyomtatót viszont kézzel hajtották. Ebben a bunkerben nagyon sok irodalmat nyomtattak. Amikor a KGB észrevette, hogy több irodalom jelenik meg azon a területen, kutattak a nyomda után. A rendőrség alaposan felásta a környéket, hogy megtalálja a bunkert. Még geológusoknak is kiadták magukat, és az egész hegyvidéket bejárták.

Amikor a testvérek megsejtették, hogy a hatóságok már nagyon közel vannak ahhoz, hogy felfedezzék a bunkert, Ivan Dzjabko önként jelentkezett a nyomda felvigyázására, mivel ő nőtlen volt, és nem voltak gyermekei, akik apa nélkül maradtak volna, ha letartóztatják. 1963 késő nyarán a bunkert felfedezték, és Dzjabko testvért azonnal kivégezték a közelben. A helyi hatóságok örültek, és felnőtteket, valamint gyermekeket ingyen elvittek arra „a helyre, ahol Jehova Tanúi rádióadó segítségével kapcsolatot tartottak Amerikával”. Jóllehet ez az állítás hazugság volt, a szomorú eset tanúbizonyság volt az összes, azon a területen élő ember számára. Sokan nagyobb érdeklődést mutattak az üzenetünk iránt. Jelenleg több mint 20 gyülekezet van a Kárpátoknak azon a részén.

 A szülői nevelés értéke

Az irodalom elkobzása, a pénzbüntetések, a bebörtönzések, a kínzások és kivégzések mellett néhány Tanúnak még olyan szívet tépő élményben is része volt, hogy a gyermekeit elvették tőle. A Kelet-Ukrajnában élő Lidija Perep’olkinának négy gyermeke van. A férje a belügyminisztérium egyik hivatalnoka volt, és 1964-ben válópert indított amiatt, hogy Lidija Tanú. A bíróság úgy döntött, hogy nem Perep’olkina testvérnőnek ítéli meg a gyermekek feletti felügyeletet. Hétéves ikrei — egy kisfiú és egy kislány — a férjéhez kerültek, aki tőle 1000 kilométerre költözött Nyugat-Ukrajnába. A bíróság úgy határozott, hogy a másik két gyermeket árvaházba kell küldeni. Amikor Lidijának megadták a szót, ezt mondta a bíróságnak: „Hiszem, hogy Jehovának megvan az ereje ahhoz, hogy visszaadja nekem a gyermekeimet.”

A tárgyalás után Lidija érezte Jehova irányítását és gondoskodását. Valamilyen ismeretlen okból a hatóságok nem küldték a két gyermeket árvaházba, hanem megengedték, hogy az édesanyával maradjanak. Hét egymást követő évben Lidija a szabadságát azzal töltötte, hogy meglátogatta az ikreket. Bár a volt férje nem engedte meg Lidijának, hogy lássa a gyermekeket, Lidija nem adta fel. Miután megérkezett abba a városba, ahol a gyermekei éltek, az éjszakát a vasútállomáson töltötte, utána pedig találkozott a gyermekeivel, miközben az iskolába mentek. Ezeket az értékes lehetőségeket arra használta fel, hogy beszéljen nekik Jehováról.

Múltak az évek, és Lidija lojálisan, ’könnyhullatással vetett’ a gyermekei szívébe, ám később ’vigadozással aratott’ (Zsolt 126:5). Amikor ikrei 14 évesek lettek, azt választották, hogy az édesanyjukkal laknak. Lidija keményen dolgozott, hogy a gyermekeit az igazságra tanítsa. Bár a nála nevelkedett  gyermekek más életutat választottak, Lidija és az ikrek lojálisan szolgálják Jehovát.

Jobbra fordul a helyzet

1965 júniusában az ukrán legfelsőbb bíróság kijelentette, hogy Jehova Tanúi irodalma vallásos jellegű, nem pedig szovjetellenes. Jóllehet ezt a döntést csupán egy bírósági ügyben hozták, hatással volt későbbi bírósági döntésekre, melyeket Ukrajna különböző területein hoztak. A hatóságok nem tartóztatták le az embereket többé amiatt, hogy bibliai irodalmat olvastak, bár a prédikálótevékenységük miatt továbbra is börtönbe vetették a Tanúkat.

Egy másik jelentős változás az 1965-ös év végén történt. A Szovjetunió kormánya kiadott egy rendeletet, mely szerint minden Tanút szabadon kell engedni, akit 1951-ben száműztek Szibériába. Ezek a Tanúk a Szovjetunió bármely részébe utazhattak, de nem igényelhették vissza az elkobzott házukat, szarvasmarhájukat és más vagyontárgyaikat. Mivel bonyodalmak merültek fel a lakossági nyilvántartással kapcsolatban, csak néhányan tudtak visszatérni korábbi lakóhelyükre.

Sok testvér, akiket 1951-ben küldtek Szibériába, a Szovjetunió más részein kezdett letelepedni, például Kazahsztánban, Kirgizisztánban, Grúziában és a Kaukázus északi részén. Mások Kelet- és Dél-Ukrajnában telepedtek le, és így ezekre a területekre is eljutottak az igazság magvai.

Állhatatosság nyomás alatt

Jóllehet a fent említett változások miatt jobbra fordult a helyzet, a KGB nem változtatott a Jehova Tanúival kapcsolatos szemléletmódján. Különböző taktikákat vetett be, hogy megpróbálja fenyegetésekkel kikényszeríteni a Tanúkból, hogy tagadják meg a hitüket. Például az egyik módszer  az volt, hogy egy testvért elvittek a munkahelyéről, és néhány napig fogva tartották a KGB egyik irodájában vagy egy szállodában. A fogva tartás alatt a KGB három vagy négy tagja jól lehordta a testvért, kihallgatta, hízelgett neki, valamint megfélemlítette. Ezt egymást váltva tették, s így a testvér semmit sem tudott aludni. Ezután elengedték, de egy-két nap múlva ugyanezt megismételték vele. A KGB a testvérnőkkel is így bánt, bár ritkábban.

A testvéreket újra meg újra behívták a KGB-irodákba. Az állambiztonsági szervek nyomást gyakorolva a testvérekre, hogy adják fel a hitüket, abban reménykedtek, hogy a szervezet újabb tagjait sikerül rávenniük az együttműködésre. Ezenkívül erkölcsi és érzelmi nyomást is gyakoroltak a testvérekre, amikor azok nem akartak megalkudni a hitükben. Például Mychajlo Tilnjak, aki sok éven keresztül körzetfelvigyázó volt Kárpátalján, így emlékszik vissza: „Az egyik beszélgetés alatt a katonai egyenruhába öltözött biztonsági hivatalnokok nagyon jóindulatúak és barátságosak voltak. Meghívtak egy közeli étterembe. Én azonban csak mosolyogtam, 50 rubelt tettem az asztalra, mely körülbelül félhavi fizetésnek felelt meg, és azt mondtam, hogy nélkülem menjenek enni.” Tilnjak testvér nagyon jól tudta, hogy le akarják fényképezni, miközben katonai egyenruhába öltözött emberekkel eszik és iszik. Az ilyen fényképeket később „bizonyítékként” lehetne  felhasználni arra, hogy megalkudott a hitében. Ez a bizalmatlanság magvait vethette volna el a testvérekben.

Sok testvérre évtizedeken keresztül nyomást gyakoroltak, hogy tagadja meg a hitét. A kárpátaljai Mészár Bélával is ez történt. Először 1956-ban tartóztatták le, és ez a tapasztalatlan fiatal testvér mit sem sejtve aláírt a munkánkra vonatkozó bizonyos nyilatkozatokat, és emiatt néhány testvért behívtak az állambiztonsági szervekhez. Mészár testvér később ráeszmélt, hogy hibát követett el, és könyörgött Jehovához, hogy azok közül a testvérek közül senkit se ítéljenek el. Így is történt: azokat a testvéreket nem tartóztatták le, Mészár testvért viszont nyolc év börtönbüntetésre ítélték.

Hazatérése után két évig nem hagyhatta el a faluját. Hétfőnként a nyilvántartás miatt jelentkeznie kellett a rendőrségen. Mivel elutasította, hogy katonai kiképzésen vegyen részt 1968-ban, egy év börtönbüntetésre ítélték. A börtönbüntetés letöltése után hazatért, és buzgón szolgálta tovább Jehovát. 1975-ben, 47 éves korában újra elítélték.

Amikor Mészár testvér letöltötte az öt évig tartó börtönbüntetését, az oroszországi Jakutföldre küldték öt év száműzetésre. Repülőgéppel vitték oda, mivel azon a vidéken nem voltak utak. A repülőút alatt a fiatal katonák, akik a kísérésével voltak megbízva, ezt kérdezték tőle:

— Papa, mit tett, hogy ilyen veszélyes bűnöző? — Mészár testvér elmondta, milyen életet él, és nagyszerűen tanúskodott Istennek a földre vonatkozó szándékáról.

Mészár testvér megérkezése után a helyi hatóságok eleinte féltek ettől a „különösen veszélyes bűnözőtől”, ahogy a papírjain jellemezték. Később Mészár testvér jó keresztény magaviselete miatt a helyi hatóságok a következőt mondták az állambiztonsági szervek hivatalnokának: „Ha vannak még ilyen bűnözőik, kérjük, küldjék őket hozzánk.”

 Mészár testvér 1985-ben, 57 éves korában tért haza. A huszonegy évig tartó fogsága alatt hűséges felesége, Regina a kárpátaljai otthonukban élt. A nagy távolság és a tekintélyes költségek ellenére gyakran meglátogatta a férjét — összesen több mint 140 000 kilométert utazott.

Mészár testvért még a szabadulása után is gyakran meglátogatták a rendőrök és az állambiztonsági szervek hivatalnokai beregrákosi otthonában. Ezek miatt a látogatások miatt egy humoros eset történt. Az 1990-es évek elején, a Vezető Testületből Theodore Jaracz az országos bizottságban szolgáló néhány testvérrel ellátogatott a kárpátaljai Ungvárra. Amikor visszafelé mentek Lvivbe, elhatározták, hogy rövid látogatást  tesznek Mészár testvérnél. A közelben lakó egyik testvérnő látta, hogy Mészár testvér szerény háza felé három autó tart, majd kilenc férfi száll ki belőlük. Annyira megrémült ettől, hogy elrohant egy testvérhez, és lélekszakadva mondta, hogy a KGB újra eljött Mészár testvérhez, hogy letartóztassa! Milyen boldog volt ez a testvérnő, amikor megtudta, hogy tévedett!

Szervezeti előrelépések és változások

1971-ben Mychajlo Dasevyčet nevezték ki országszolgának. Az országos bizottságban akkoriban három nyugat-ukrajnai, két orosz és egy kazahsztáni testvér szolgált. Mindnyájan utazófelvigyázókként is tevékenykedtek. Ezenkívül mindegyiküknek volt munkahelye, hogy gondoskodni tudjon a családjáról. A nyugat-ukrajnai testvérekhez tartozó terület meglehetősen messze volt a lakóhelyüktől. Stepan Kožemba Kárpátaljára utazott, Oleksij Davydjuk Nyugat-Ukrajna többi részét, valamint Észtországot, Lettországot és Litvániát látogatta. Dasevyč testvér Kelet-Ukrajnában, Nyugat- és Közép-Oroszországban, a Kaukázus északi részén, valamint Moldavában végezte feladatát. Az országos bizottságban szolgáló testvérek rendszeresen látogatták az előbb említett területeket, összejöveteleket tartottak a  körzet- és kerületfelvigyázókkal, buzdították a helyi Tanúkat, és összegyűjtötték a szántóföldi jelentéseket.

Ezek a testvérek azokkal a futárokkal is kapcsolatban voltak, akik külföldi turistákként érkeztek, és irodalmat, valamint postát hoztak. Az 1960-as évek végétől az 1991-es vallásszabadságig az ellenségeink sohasem tudták megakadályozni a levélváltásokat.

1972-ben a Vezető Testület azt az utasítást adta, hogy készítsenek írásos ajánlásokat a testvérek vénné való kinevezéséről. Néhány testvér vonakodva tette ezt meg, mivel attól tartott, hogy az ajánlásokról szóló listák a rendőrség kezébe jutnak. Azelőtt egyetlen gyülekezetben sem létezett ilyen lista. A testvérek gyakran még a gyülekezetükbe járó testvérek vezetéknevét sem ismerték. Kezdetben kevés testvért ajánlottak vénnek, mivel sokan nem akarták, hogy a nevük valamilyen listára kerüljön. Ám miután ennek az elrendezésnek semmiféle káros következménye sem lett, a testvérek megváltoztatták a gondolkodásukat, ajánlások születtek, és a kinevezettek hűségesen elfogadták a gyülekezetben a véni felelősségek betöltését.

Jehova oltalmazó keze a házkutatások alatt

Egyik reggel rendőrök jöttek Vasyl’ és Nadija Bunhához házkutatásra. Bunha testvérnő a négyéves, még alvó kisfiával volt otthon, amikor hangos kopogtatás hallatszott az ajtón. Felismerve, hogy a rendőrség az, Bunha testvérnő gyorsan a tűzbe vetette a szántóföldi jelentéseket és más, a tanúskodótevékenységgel kapcsolatos papírokat. Ezután kinyitotta a rendőröknek az ajtót. A rendőrök a tűzhelyhez futottak, óvatosan kiszedték a megégett jelentéseket, és kitették őket egy újságpapírra az asztalon. A megégett papírokon még mindig kivehető volt az írás. Amikor befejeződött a ház átkutatása, az összes rendőr Bunha testvérnővel együtt az istállóba ment, hogy ott is kutatást végezzenek. Ezalatt a kisfiú felébredt,  meglátta az asztalon a megperzselődött papírokat, és úgy döntött, hogy rendet rak. Az összes megégett jelentést felvette, és kidobta a szemetesbe. Majd visszabújt a kiságyába. Amikor a rendőrök visszatértek, meglepődtek, és döbbenten tapasztalták, hogy a megégett „tárgyi bizonyítékuknak” hűlt helye!

1969-ben Bunháéknál újra házkutatást tartottak. Ez alkalommal Bunha testvér is otthon volt, és a rendőrség megtalálta a gyülekezet szántóföldi jelentését. Ám a rendőrök felelőtlenül az asztalon hagyták, s így Bunha testvér meg tudta semmisíteni. Emiatt 15 napi börtönbüntetésre ítélték. Azután az állambiztonsági szervek arra kényszerítették, hogy költözzön el. Így egy ideig Grúziában és Dagesztánban élt és prédikált. Később visszatért Ukrajnába, és az 1999-ben bekövetkezett haláláig megőrizte hűségét.

Az állambiztonsági szervek által szervezett „misszionáriusi utak”

Az 1960-as és 1970-es években sok tevékeny testvért arra kényszerítettek az állambiztonsági szervek, hogy egyik helyről a másikra költözzön. Miért tették ezt? A helyi hatóságok nem akartak olyan híreket küldeni Kijevbe, amelyek rossz fényt vetettek volna a kerületükben folyó vallásellenes tevékenységek eredményességére. A helyi hatóságok megfigyelték Jehova Tanúit, így tudták, hogy évről évre egyre többen vannak. A Kijevbe küldött jelentéseikben azonban azt akarták mutatni, hogy a Tanúk száma nem növekszik. Ezért a helyi hatóságok arra kényszerítették a testvéreket, hogy hagyják el a vidéküket, hogy így olyan jelentést küldhessenek, mely szerint a Tanúk száma nem növekszik a területükön.

Annak, hogy a Tanúk egyik területről a másikra költöztek, az lett az eredménye, hogy az új lakóhelyükön is vetették az igazság magvait. Általában azoknak a Tanúknak kellett elköltözniük, akik a munka élén jártak. Ezeket a buzgó testvéreket  és testvérnőket a hatóságok valósággal arra „buzdították”, hogy költözzenek olyan helyekre, ahol a mostani szóhasználatunkkal élve „nagyobb a szükség”. Ezek a testvérek ilyen területeken szolgáltak, és idővel új gyülekezetek alakultak.

Például a Ternopil közelében élő Ivan Malic’kyjnek azt parancsolták, hogy hagyja el az otthonát. Dél-Ukrajnába, a Krím félszigetre költözött, ahol csupán néhány testvér élt. 1969-ben mindössze egy gyülekezet létezett a Krím félszigeten, most viszont már több mint 60 működik. Ivan Malic’kyj még most is vénként szolgál az egyikben.

A betiltás utolsó évei

1982-ben, miután változás történt a szovjet politikai vezetésben, az üldözés újabb hulláma söpört végig Ukrajnán — ez az időszak két évig tartott. Úgy tűnik, hogy ezt az üldözést nem a szovjet vezetők hagyták jóvá. Sőt, a szovjet vezetők változásokat és reformokat akartak a köztársaságokban. Buzgalmuk és érvényesülési vágyuk bizonyításaképpen a helyi hatóságok vetettek börtönbe Ukrajna néhány részén több, vezető szerepet betöltő Tanút. Jóllehet ez az üldözési hullám nem érintette a testvérek többségét, néhány Tanúnak érzelmi és fizikai bántalmazást kellett elszenvednie.

1983-ban a kárpátaljai Ivan Migalit négy év börtönbüntetésre ítélték. A szovjet hatóságok mindent elkoboztak ettől az 58 éves véntől. Amikor Migali testvérnél házkutatást végeztek, az állambiztonsági szervek 70 folyóiratunkra találtak rá. Ez az alázatos és békés férfi a közösségében arról volt ismert, hogy prédikált a Bibliából. E miatt a két dolog miatt, vagyis hogy irodalma volt és prédikált, letartóztatták.

1983-ban és 1984-ben több csoportos tárgyalás folyt Kelet-Ukrajnában. Sok Tanút négy-öt év börtönre ítéltek. A legtöbb testvérnek nem a hideg Szibériában vagy Kazahsztánban kellett letöltenie a büntetését, hanem Ukrajnában.  Még a börtönben is üldöztek néhány testvért, amikor hamisan azzal vádolták őket, hogy megszegik a börtön szabályzatát. Okot akartak találni arra, hogy meghosszabbítsák a börtönbüntetésüket.

Számos börtönigazgató szovjet elmegyógyintézetekbe küldte a testvéreket, remélve, hogy a Tanúk elmebetegek lesznek, és felhagynak Isten imádatával. Azonban Jehova szelleme éltette a testvéreket, és ők lojálisak maradtak Jehovához és a szervezetéhez.

A teokrácia győzelme

Az 1980-as évek második felében kicsit enyhült a tiszta imádattal való szembenállás. A gyülekezetekben nőtt a hírnökök száma, és a testvérek egyre több irodalomhoz tudtak hozzájutni. Külföldi rokonlátogatásaik alkalmával néhány Tanú folyóiratokat és könyveket hozott magával. A testvérek, különösen azok, akik szovjet büntetőtáborokban voltak, ekkor tartottak először a kezükben eredeti bibliai kiadványokat. Voltak, akik nem tudták elhinni, hogy megérték azt a napot, amikor Az Őrtorony folyóiratnak egy eredeti példánya átjut a vasfüggönyön.

 A Jehova Tanúi ellen folytatott, sok évig tartó küzdelem után a hatóságok végül kezdtek megenyhülni. A testvéreket meghívták, hogy találkozzanak a helyi vallásügyi hivatal polgári képviselőivel. Ezek közül a hivatalnokok közül néhány hajlandó volt találkozni a brooklyni főhivatalban dolgozó Tanúkkal. Érthető, hogy a testvérek először valami csapdát gyanítottak emögött. Pedig Jehova népe csakugyan változások elé nézett. 1987-ben a hatóságok kezdték szabadon engedni a börtönökből a Tanúkat. Később számos testvér megpróbált elmenni a szomszédos Lengyelországban megtartott, 1988-as kerületkongresszusra. Az irataikban az szerepelt, hogy barátokat és rokonokat látogatnak meg. Legnagyobb meglepetésükre a hatóságok megengedték nekik, hogy külföldre utazzanak. A lengyel testvérek nagylelkűen irodalmat adtak az ukrán látogatóiknak. Hazafelé az ukrán testvéreket átkutatták a határon, de a vámosok legtöbbször nem vették el tőlük a bibliai irodalmukat. A testvérek így Bibliákat és más kiadványokat tudtak az országba hozni.

A vendégszerető lengyel testvérek még több ukrán testvért hívtak meg, hogy a következő évben látogassanak el hozzájuk. Így történt, hogy 1989-ben több ezren titokban három lengyelországi nemzetközi kongresszuson vettek részt, és amikor visszatértek Ukrajnába, még több irodalmat hoztak magukkal. Még ugyanebben az évben, azzal a megegyezéssel összhangban, amely a vallásügyi hivatallal született, Jehova Tanúinak megengedték, hogy vallásos irodalmat kapjanak postán külföldről azzal a korlátozással, hogy ugyanabból a kiadványból csak két példány lehet mindegyik küldeményben.  Német testvérek rendszeresen könyv- és folyóiratcsomagokat kezdtek küldeni. A testvérek most már nem bunkerekben, vagy késő éjszaka az otthonaik pincéjében készítettek titokban másolatokat a folyóiratokról, hanem hivatalosan kaptak kiadványokat a helyi postahivatalokon keresztül. Olyan volt, mintha álmodnának! Sok idős testvér érzése hasonló volt azoknak a zsidóknak az érzéséhez, akik visszatértek Jeruzsálembe a száműzetésből: „olyanok voltunk, mint az álmodók” (Zsolt 126:1). Ám ez még csak a gyönyörű „álom” kezdete volt.

Varsói kongresszus

1989-ben a brooklyni testvérek azt javasolták, hogy az országos bizottság kezdjen tárgyalásokat a hatóságokkal a nyilvános szolgálatunk bejegyzése érdekében. Ezenkívül Milton Henschel és Theodore Jaracz a brooklyni Bételből meglátogatta az ukrán testvéreket. A következő évben a hatóságok hivatalosan több ezer Jehova Tanújának engedték meg, hogy elmenjen a Lengyelországban megtartott kongresszusra. Amikor kiállították irataikat az utazáshoz, a testvérek büszkén és csillogó szemmel mondták, hogy nem azért mennek Lengyelországba, hogy a barátaikat vagy a rokonaikat látogassák meg, hanem azért, hogy jelen legyenek Jehova Tanúi kongresszusán.

A varsói kongresszus igen különleges volt az Ukrajnából érkezett látogatóknak. Örömkönnyek folytak az arcukon: örültek, hogy találkozhatnak keresztény hittársaikkal, örültek, hogy saját, négyszínnyomásos irodalmat kaphatnak az anyanyelvükön, és annak is örültek, hogy szabadon találkozhatnak egymással. A lengyel testvérek szeretettel látták vendégül őket, és minden szükségletükről gondoskodtak.

Sokan, akik korábban börtönben voltak a hitük miatt, azon a varsói kongresszuson találkoztak újra egymással. Több  mint száz olyan testvér találkozott egymással, akik abban a „különleges” mordvinföldi táborban voltak, ahol több száz Tanú raboskodott. Sokan közülük csak álltak, nézték egymást, és sírtak örömükben. Egy moldovai Tanú, aki öt évet volt egy cellában Mészár Bélával, nem ismerte fel őt. Miért?

— Csíkos ruhában láttalak utoljára, most pedig öltönyt és nyakkendőt viselsz! — kiáltotta.

Végre vallásszabadság!

Az 1990-es év végén különböző bíróságok néhány Tanút felmentettek, visszaadták nekik jogaikat és kiváltságaikat. Ugyanekkor az országos bizottság egy csoportot alakított, mely Jehova Tanúit képviselte a kormányhatóságokkal való találkozásokkor. A német fiókhivatalból Willi Pohl felügyelt erre a csoportra.

Az állami hatóságokkal Moszkvában és Kijevben sorra kerülő, hosszan tartó találkozók meghozták a Tanúknak a régen várt szabadságot. Jehova Tanúi vallásszervezetét hivatalosan 1991. február 28-án jegyezték be Ukrajnában. Ez volt az első ilyen bejegyzés a Szovjetunió területén. Egy hónappal később, 1991. március 27-én az Oroszországi Föderáció is bejegyezte ezt a szervezetet. Így a több mint 50 évig tartó betiltás és üldözés után Jehova Tanúi végül megkapták a  vallásszabadságot. Nem sokkal ezután, 1991 végén a Szovjetunió megszűnt létezni, és Ukrajna kihirdette a függetlenségét.

A jó föld bőségesen terem

1939-ben a most Ukrajnának nevezett területen Isten Királyságát körülbelül 1000-en hirdették. Ők vetették a termékeny földbe, vagyis az emberek szívébe az igazság magvait. Az 52 évig tartó betiltás alatt a testvérek átélték a II. világháború borzalmait, átéltek szibériai száműzetést, kegyetlen veréseket, kínzásokat, és voltak, akiket kivégeztek. Ennek ellenére abban az időszakban „a kiváló föld” több mint 25-szörös termést hozott (Máté 13:23). 1991-ben 25 448 hírnök volt Ukrajna 258 gyülekezetében, és körülbelül 20 000 hírnök tevékenykedett a volt Szovjetunió más köztársaságaiban — közülük a legtöbben ukrán testvérektől ismerték meg az igazságot.

Ezt a földet a bibliai kiadványokkal kellett „termékennyé tenni”. Ezért a munkánk törvényes bejegyzése után előkészületeket tettek arra, hogy a németországi Seltersből irodalomszállítmányokat fogadjanak. Az első irodalomszállítmány 1991. április 17-én érkezett meg.

A testvérek egy kis lerakóhelyet hoztak létre Lvivben, ahonnan teherautóval, vonattal, sőt még repülőgéppel is továbbszállították az irodalmat a gyülekezeteknek egész Ukrajnába, Oroszországba, Kazahsztánba és a volt Szovjetunió más országaiba. Ez tovább serkentette a szellemi növekedést. 1991 elején Harkovban, ebben a kétmillió főt számláló városban csupán egyetlen gyülekezet volt. Annak az évnek egy későbbi időszakára ebből a 670 hírnököt számláló gyülekezetből nyolc gyülekezet alakult. Jelenleg több mint 40 gyülekezet van ebben a városban.

Jóllehet a Szovjetunió 1991-ben megszűnt létezni, az országos bizottság 1993-ig a volt Szovjetunió mind a 15 köztársaságát kiszolgálta. Abban az évben a Vezető Testületben  szolgáló testvérekkel együtt tartott egyik összejövetelen döntés született, hogy alakuljon két bizottság: az egyik Ukrajna, a másik pedig Oroszország és a volt Szovjetunió 13 másik köztársasága kiszolgálására. Mychajlo Dasevyčen, Oleksij Davydjukon, Stepan Kožembán és Ananij Hrohul’on kívül még a következő három testvért nevezték ki az ukrán országos bizottság tagjának: Stepan Hlins’kyjt, Stepan Mykevyčet és Roman Jurkevyčet.

Ezután meg kellett alapítani a fordítói csapatot, hogy ki lehessen elégíteni az ukrán nyelvű irodalom iránti egyre növekvő igényt. Amint azt már korábban láttuk, Emil’ Zaryc’kyj és Maurice Saranchuk kanadai testvérek a feleségükkel együtt részt vettek ebben a munkában. Az odaadó munkásoknak ez a kicsiny csapata sok kiadványt lefordított. 1991-től azonban egy kibővített ukrán fordítói csapat működött Németországban. A csapat 1998-ban Lengyelországba költözött, és ott folytatta a munkáját, míg végül áttelepültek Ukrajnába.

Kerületkongresszusok

Jaracz testvér 1990-ben tartott egy összejövetelt a helyi testvérekkel Lvivben, majd ezt követően megnézte a városi stadiont, és ezt mondta: „Jövőre ebben a stadionban tarthatnánk a kerületkongresszust.” A testvérek csak mosolyogtak, és azon tűnődtek, hogy miként volna ez lehetséges, hiszen a szervezetünk még csak be sincs jegyezve, és a testvérek még sohasem szerveztek kongresszust. Ám a következő évben a szervezetet bejegyezték. 1991 augusztusában 17 531-en vettek részt ebben a stadionban a kerületkongresszuson, és 1316-an keresztelkedtek meg! Lengyel testvéreket hívtak meg Ukrajnába, hogy segítsenek megszervezni a kongresszust.

Arra az augusztusi hónapra egy másik kongresszust is terveztek Odesszába. Ám amiatt, hogy a kongresszus hetének az  elején politikai feszültség alakult ki Oroszországban, a helyi hivatalnokok tájékoztatták a testvéreket, hogy nem tarthatják meg a kongresszust Odesszában. A testvérek továbbra is kérték a város hivatalaiból az engedélyeket, és folytatták a végső előkészületeket, miközben teljesen Jehovára támaszkodtak. A felelős testvérek végül azt az utasítást kapták, hogy csütörtökön jelentkezzenek a hivataloknál a végső döntés ügyében. Aznap délután a testvérek engedélyt kaptak a kongresszus megtartására.

Milyen meglepő és csodálatos volt látni, hogy azon a hétvégén 12 115 Tanú gyűlik össze az eseményre, és 1943-an keresztelkednek meg! Két nappal a kongresszus után a testvérek újra meglátogatták a város hivatalnokait, és megköszönték nekik, hogy engedélyezték a kongresszus megtartását. A Végrehajtó Bizottság elnökének adtak egy példányt A legnagyobb ember, aki valaha élt című könyvből. Ez az ember ezt mondta: „Nem voltam ott a kongresszuson, de tudok mindenről, ami ott történt. Még soha nem láttam ennél különb eseményt. Ígérem, ha a jövőben bármikor engedélyre lesz szükségük az összejöveteleik megtartásához, én mindig kész leszek megadni azt.” Azóta a testvérek rendszeresen Odessza gyönyörű városában tartják a kerületkongresszusaikat.

Emlékezetes nemzetközi kongresszus

Egy másik jelentős esemény az 1993 augusztusában, Kijevben megrendezett „Isteni tanítás” nemzetközi kongresszus volt. Ezen a kongresszuson 64 714-en voltak jelen — ennél többen még egy Ukrajnában megtartott kongresszuson sem vettek részt. Harminc nemzetből több ezer küldött volt ott. A program angol nyelvű előadásait 16 nyelvre fordították le egyidejűleg.

Nagyon megindító volt látni azokat a testvéreket és testvérnőket, akik öt szektort elfoglalva, felállva válaszolták a  két keresztelkedési kérdésre, hogy igen. Az ezt követő két és fél órában 7402-en keresztelkedtek meg hat keresztelkedési medencében. Ezen a kongresszuson keresztelkedtek meg a legtöbben Isten népének modern kori történelmében. Ezt a kiemelkedő eseményt Jehova Tanúi sohasem fogják elfelejteni, és mindig kincsként fogják őrizni emlékeik között.

Hogyan lehetett ilyen nagy kongresszust szervezni abban a városban, ahol csak 11 gyülekezet volt? A korábbi évekhez hasonlóan lengyel testvérek jöttek, hogy segítsenek a szállásosztálynak. A helyi testvérekkel együtt annyi szállodával és diákszállóval kötöttek szerződést, amennyivel csak tudtak, sőt még néhány folyami hajót is kibéreltek.

A legbonyolultabb feladat az volt, hogy engedélyt szerezzenek a stadion kibérlésére. A sporteseményeken kívül a stadion a hétvégéken nagy piactérré alakul át, és addig még soha senkinek nem sikerült engedélyt szereznie a piac bezárására. Most azonban megadták az engedélyt.

Még a városi hatóságok is létrehoztak egy különleges bizottságot, hogy segítsenek a testvéreknek az előkészületi munkában. Ebben a bizottságban különböző városi szervek vezetői voltak, például a rendőrségtől, a közlekedési vállalattól és idegenforgalmi cégektől. Külön megszervezték a kongresszusi küldöttek városon belüli utaztatását. A kongresszust  megszervező testvérek előre kifizették a tömegközlekedési díjakat, s így a kongresszusi kitűzővel rendelkező személyeknek nem kellett fizetniük a felszálláskor — ezt a kongresszus helyszínén intézhették el. A testvérek így gyorsan felszállhattak a metrókra, villamosokra és a városban közlekedő buszokra, amikor Kelet-Európa egyik legnagyobb stadionjába, a Republikánszkij Stadionba (most Olimpia Stadion) utaztak, illetve, amikor eljöttek onnan. A kongresszusi küldöttek kényelme érdekében a stadion környékén ideiglenes pékségeket nyitottak, s így a testvérek hamar beszerezhették a következő napi élelmet.

A rendőrfőnök annyira csodálkozott a kongresszus rendezettségén, hogy ezt mondta: „Amit itt tettek, a jó viselkedésükkel párosulva, nagyobb hatást tett rám, mint a prédikálásuk. Az ember elfelejtheti, amit hall, de amit lát, azt sohasem felejti el.”

A közeli metróállomáson dolgozó néhány asszony odament a kongresszus adminisztrációs irodájához, hogy köszönetet mondjon a küldöttek jó magaviseletéért. Az asszonyok ezt mondták: „Már sok sport- és politikai eseményt megértünk az idő alatt, hogy itt dolgozunk, de ez volt az első alkalom, hogy ilyen udvarias és boldog látogatók érdeklődést mutattak irántunk. Mindenki köszönt nekünk. Más eseményekkor nem szoktak nekünk köszönni.”

A kijevi gyülekezeteknek a kongresszus után is sok tennivalójuk volt, mivel mintegy 2500 olyan érdeklődő személy adta le a címét, aki többet szeretett volna tudni. Most a buzgó Tanúk több mint 50 gyülekezete működik Kijevben.

A kongresszusra utazó testvérek egyik csoportjától minden holmijukat ellopták. Ám eltökélt szándékuk volt, hogy szellemileg feltöltődnek, ezért úgy döntöttek, hogy folytatják útjukat Kijevbe. Úgy érkeztek meg a kongresszusra, hogy  semmijük sem volt azon a ruhán kívül, amit éppen viseltek. A volt Csehszlovákiából érkezett testvérek egy csoportja azonban adományruhát hozott magával azok számára, akiknek szükségük volt rá. Amikor erre felhívták a kongresszusi adminisztráció figyelmét, a kirabolt testvéreket gyorsan ellátták minden szükséges ruhával.

Segítség az előrehaladáshoz

Nem ritka, hogy az önzetlen szeretet a fent említett módokon nyilvánul meg. 1991-ben a Vezető Testület felkért több nyugat-európai fiókhivatalt, hogy küldjön élelmet és ruhát a kelet-európai testvéreiknek. A Tanúk hálásak voltak, hogy lehetőségük van segítséget nyújtani, és az adakozásra való hajlandóságuk minden várakozást felülmúlt. Sokan adományoztak élelmiszert és használt ruhát, míg mások új ruhákat vásároltak. A nyugat-európai fiókhivatalok ezekkel a dolgokkal feltöltött kartondobozokat, bőröndöket és táskákat gyűjtöttek össze. Több tonna élelmiszert és ruhát küldtek kamionkonvojokkal Ausztriából, Dániából, Hollandiából, Németországból, Olaszországból, Svájcból és Svédországból Lvivbe. A testvérek gyakran még a kamionjaikat is odaadták a Kelet-Európában folyó Királyság-munka előmozdítására. A határokon szolgáló hatósági személyek nagyon segítőkészek voltak a szükséges papírok kiadásában, hogy így minden szállítmány könnyen eljuthasson a célállomására.

A segélyeket szállító testvérek meg voltak hatódva a fogadtatáson. Egy csoport, amely Hollandiából ment Lvivbe, beszámolt az utazásról. Ezt írták: „Száznegyven testvér volt ott a kamionok lerakodására. A munka előtt ezek az alázatos testvérek Jehovába vetett bizalmukat kimutatva együtt imádkoztak. A munka befejeztével újra összegyűltek imádkozni, hogy köszönetet mondjanak Jehovának. Miután élvezhettük  a helyi testvérek vendégszeretetét, akik bőségesen adtak abból a kevésből, amijük volt, kikísértek minket a főúthoz, és mondtak egy imát az út mellett, mielőtt elengedtek bennünket.

Hazafelé a hosszú úton sok minden volt, amin elgondolkozhattunk: a német, a lengyel és persze a lvivi testvéreink vendégszeretetén; erős hitükön és imádságos szellemükön; a vendégszeretetükön, hogy szállást és ételt adtak nekünk, holott ők maguk is szükséget szenvedtek; a közöttük megmutatkozó egységen és bensőségességen, valamint a hálájukon. Otthoni testvéreinkre és testvérnőinkre is gondoltunk, akik oly bőkezűen adakoztak.”

Egy dán sofőr ezt mondta: „Azt vettük észre, hogy több mindent vittünk magunkkal vissza annál, mint amit hoztunk. Ukrajnai testvéreink szeretete és áldozatkész szelleme nagyon megerősítette a hitünket.”

Sok adományt továbbszállítottak Moldovába, a balti országokba, Kazahsztánba, Oroszországba és más helyekre, ahol szintén nagy volt a szükség. Néhány szállítmányt konténerrel Szibériába és Habarovszkba vittek, több mint 7000 kilométerre keletre. A segélyben részesülők köszönőlevelei megindítóak, buzdítóak és egységesítő hatásúak voltak. Az érintettek mindannyian tapasztalhatták Jézus szavainak igaz voltát, amikor ezt mondta: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (Csel 20:35).

1998 végén katasztrófa sújtotta Kárpátalját. Hivatalos források szerint 6754 házat öntött el az árvíz, és 895 házat  teljesen tönkretettek a sárlavinák. A tönkrement házak közül 37 a Tanúké volt. A lvivi fiókhivatal azonnal egy élelmiszerrel, ivóvízzel, szappannal, ágyakkal és takarókkal megrakott teherautót küldött arra a területre. Később kanadai és német testvérek ruhát és háztartási cikkeket küldtek. A Cseh Köztársaságból, Lengyelországból, Magyarországról és Szlovákiából a Tanúk élelmet és építési anyagokat vittek, hogy a romba dőlt házak helyett újakat építsenek. Sok helyi testvér is segített a helyreállítási munkában. A Tanúk nemcsak Tanú társaiknak adtak élelmet, ruhát és tűzifát, hanem másoknak is. Udvarokat és mezőket tisztítottak meg, és nem Tanú személyek házait is segítettek megjavítani.

Szellemi segítségnyújtás

De nem csak anyagi segítséget nyújtottak a testvéreknek. A több mint 50 évig tartó betiltás után az ukrán Tanúk nem tudták, hogyan szervezzék meg a munkát szabadon. Ezért 1992-ben a német fiókhivatalból testvéreket küldtek, hogy segítsenek Ukrajnában a munka megszervezésében. Ez megteremtette az alapját a jövőbeli Bétel-munkának. Később Kanadából, Németországból és az Egyesült Államokból további testvéreket küldtek, hogy segítsenek a tanítványképző munka felvigyázásában.

Ezenkívül a szántóföldön is nagy szükség volt tapasztalt testvérekre. Először sok, szolgálati kiképző iskolát végzett testvér jött Lengyelországból, hogy gondoskodjon a gyülekezetekről, később pedig a körzetekről és kerületekről az ország különböző területein. Továbbá több házaspár érkezett Kanadából és az Egyesült Államokból, akik jelenleg a körzetmunkában vannak. A Cseh Köztársaságból, Magyarországról, Olaszországból és Szlovákiából is jöttek testvérek, hogy körzetfelvigyázókként tevékenykedjenek. Ezek az intézkedések sok helyi gyülekezetnek segítenek, hogy alkalmazni tudják a  szolgálat számos ágára vonatkozó szentírási irányadó mértékeket, és hogy alkalmazkodni tudjanak ezekhez.

A bibliai irodalom értékelése

Az 1990-es évek második felét különleges irodalomkampányok jellemezték. 1997-ben a 35-ös számú Királyság-hírek terjesztése után a fiókhivatal közel 10 000 szelvényt kapott érdeklődő személyektől, akik vagy a Mit kíván meg tőlünk Isten? füzetet kérték, vagy azt, hogy látogassák meg őket személyesen.

Az irodalmainkat nagyon sokan értékelik. Amikor a testvérek egy szülőotthonba látogattak, azt kérték tőlük, hogy minden héten hozzanak 12 példányt A családi boldogság titka című könyvből a kórházba. Miért? Azért, mert a személyzet minden házaspárnak, amelynek kisbabája születik, szeretne adni egy példányt a születési anyakönyvi kivonat mellé.

Az elmúlt néhány évben sokan megismerték a folyóiratainkat, és nagyra értékelik őket. Például a Tanúk, amikor egy  parkban prédikáltak, felkínálták egy úriembernek az Ébredjetek! folyóiratot. A férfi megköszönte, és ezt kérdezte:

— Mennyibe kerül a folyóirat?

— A munkánkat önkéntes adományok fedezik — magyarázták a testvérek. A férfi egy hrivnyát adott (mely akkoriban 150 forintnak felelt meg), leült egy padra a parkban, és azonnal elkezdte olvasni a folyóiratot. Ezalatt a testvérek másoknak is tanúskodtak a parkban. A férfi negyedóra múlva odament a testvérekhez, és még egy hrivnyát adományozott a folyóiratért. Majd visszament a padhoz, és folytatta az olvasást, mialatt a testvérek tovább prédikáltak. Egy kis idő múlva a férfi újra odament a testvérekhez, és még egy hrivnyát adott nekik. Elmondta, hogy rendkívül érdekesnek találja a folyóiratot, és rendszeresen szeretné olvasni.

A jó oktatás felgyorsítja a növekedést

A törvényes elismerést követően egyre gyorsabban haladt előre a munka, ez azonban némi kihívást hozott magával. Először néhány személynek az okozott nehézséget, hogy hozzászokjon a házról házra végzett szolgálathoz, hiszen több mint fél évszázadig csak kötetlen formában folyt a tanúskodás. Jehova szelleme segítségével azonban a testvérek és testvérnők sikeresen áttértek a számukra új tanúskodási módra.

Az is lehetővé vált, hogy minden gyülekezetben megszervezzék a heti öt összejövetelt. Ez létfontosságú szerepet játszik a hírnökök egységesítésében és abban, hogy buzdítást kapjanak a tevékenységük kiterjesztésére. A testvérek gyorsan tanultak, s így a szolgálat sok ágában előmenetelre tettek szert. Az új iskolák jó oktatást biztosítottak az ukrán Tanúknak. Például 1991-ben minden gyülekezetben bevezették a teokratikus szolgálati iskolát, hogy a Tanúk képzettek legyenek a prédikálómunkára. 1992 óta a vének és kisegítőszolgák  számára létrehozott Királyság-szolgálati iskola nagy segítségére van a testvéreknek abban, hogy élen tudjanak járni a szántóföldi szolgálatban, a gyülekezet tanításában és a nyáj feletti pásztorkodásban.

1996-ban indították el Ukrajnában az úttörőszolgálati iskolát. Az első öt év alatt több mint 7400 általános úttörő vett részt ezen a kéthetes tanfolyamon. Milyen hasznot merítettek ebből? Egy úttörő ezt írta: „Boldog voltam, hogy agyag lehettem Jehova kezében, és hogy ez által az iskola által formált engem.” Egy másik úttörő ezt mondta: „Az úttörőiskola után »fényleni« kezdtem.” Az úttörőiskola egyik osztálya ezt írta: „Ez az iskola igazi áldás volt minden résztvevő számára. Arra ösztönzött bennünket, hogy élénk érdeklődést fejlesszünk ki az emberek iránt.” Az iskola nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy 57 egymást követő hónapban új csúcs születhessen az általános úttörők létszámában.

 A nehéz gazdasági helyzet miatt sokan azon tűnődnek, hogy miként tudnak az úttörők gondoskodni a szükségleteikről. Egy úttörőnek, aki kisegítőszolgaként is tevékenykedik, három gyermeket kell eltartania. Ezt mondja: „A feleségemmel együtt gondosan megtervezzük, mire van szükségünk, és csak az életünkhöz nélkülözhetetlen dolgokat vesszük meg. Szerényen élünk, és Jehovára támaszkodunk. Mi magunk is elcsodálkozunk néha, hogy ha helyes a szemléletmódunk, akkor milyen kevés is elég ahhoz, hogy meg tudjunk élni.”

A szolgálati kiképzőiskolát 1999-ben vezették be. Az első évben majdnem száz testvér vett részt rajta. Sok testvérnek az uralkodó gazdasági nehézségek közepette kihívást jelentett eljönni erre a két hónapos tanfolyamra. Nyilvánvaló azonban, hogy Jehova támogatta a testvéreket.

Egyikük, aki meghívást kapott a szolgálati kiképzőiskolára, általános úttörőként szolgált egy távoli területen. Ő és az úttörőtársa pénzt spórolt télre, hogy élelmet és szenet tudjanak vásárolni. Amikor ez a testvér meghívást kapott az iskolára, választaniuk kellett: a szenet vegyék meg vagy a vonatjegyet. Megbeszélték a dolgot, és amellett döntöttek, hogy a testvér menjen el az iskolába. Nem sokkal a döntéshozatal után a testvér külföldön élő húga egy kis pénzt küldött neki ajándékba. Ez elég volt arra, hogy el tudjon utazni az iskolára. Az iskola végén ezt a testvért különleges úttörőnek nevezték ki.

Ezek az oktatási programok felszerelik Jehova népét arra, hogy még hatékonyabb legyen a szántóföldön és a gyülekezetben. A hírnökök megtanulják, hogyan prédikáljanak hatékonyabban; a véneknek és a kisegítőszolgáknak azt tanítják meg, hogy miként tudják még jobban buzdítani a gyülekezetük tagjait. Ennek eredményeképpen ’a gyülekezetek továbbra is szilárdulnak a hitben, és gyarapodnak számban’ (Csel 16:5).

 A gyors növekedés változásokat hoz

A törvényes elismerés óta Jehova Tanúi száma Ukrajnában több mint négyszeresére nőtt. Az ország sok részén rendkívüli növekedés ment végbe. Nagy szükség van képzett vénekre. A gyülekezeteket gyakran kettéosztják, mihelyt egy másik vén is lesz a gyülekezetben. Vannak gyülekezetek, amelyben nem kevesebb, mint 500 hírnök van. E miatt a gyors növekedés miatt változtatásokra van szükség a felvigyázásban.

Az 1960-as évekig a lengyel fiókhivatal segített az ukrajnai munka felvigyázásában, ezt követően pedig a német fiókhivatal gondoskodott a felvigyázásról és a segítségnyújtásról. 1998 szeptemberében Ukrajna a brooklyni főhivatal közvetlen felvigyázása alá tartozó fiókhivatal lett. Abban az időben alakult meg egy fiókbizottság a szervezeti ügyek igazgatására.

A gyors növekedéssel felmerült az igény egy nagyobb fiókhivatali létesítményre is. 1991-től kezdve Lvivben volt az irodalomelosztási központ a volt Szovjetunió 15 köztársasága számára. A következő évben két házaspár érkezett a német fiókhivatalból. Hamarosan egy kis hivatal működött Lvivben. Egy évvel később megvásároltak egy házat, melyben teljes idejű irodai munkások dolgoztak. 1995 elején az ukrán hivatalban dolgozó önkéntesek száma gyorsan növekedett, és ezzel újra költözniük kellett — ez alkalommal egy hat Királyság-teremből álló épületegyüttesbe költöztek, amelyet 17 gyülekezet használt. Ezalatt a testvérek egyfolytában a következőn gondolkodtak: „Mikor és hol fog felépülni a saját Bételünk?”

Fiókhivatal- és Királyság-terem építés

A testvérek már 1992-ben elkezdtek keresni telket a fiókhivatali létesítményeknek. Eltelt néhány év, míg megvizsgálták a megfelelőnek tűnő helyeket. A testvérek szüntelenül Jehova elé tárták imában ezt a szükséget, és biztosak voltak benne, hogy a kellő időben találni fognak egy megfelelő helyet.

 1998 elején találtak telket egy festői szépségű fenyvesben, Lvivtől 5 kilométerre északra, a Brjuhovicsi nevű városkában. Ennek a helynek a közelében a betiltás alatt két gyülekezet tartotta az erdőben az összejöveteleit. Egy testvér ezt mondta: „Sosem gondoltam volna, hogy tíz évvel az erdőben megtartott utolsó összejövetelünk után újra ebben az erdőben fogunk összegyűlni, de már teljesen más körülmények között: az új fiókhivatalunk területén!”

1998 végén megérkeztek az első nemzetközi szolgák. A seltersi területi tervezőirodában dolgozó testvérek lázas munkába kezdtek, hogy elkészítsék a tervrajzokat. 1999. január elején, miután megkaptuk a hatósági engedélyt, elkezdődött az építkezés. Huszonkét nemzetből több mint 250 önkéntes dolgozott az építkezésen, a hétvégéken pedig nem kevesebb, mint 250 helyi önkéntes csatlakozott hozzájuk.

Sokan nagyon hálásak voltak a kiváltságért, hogy az építkezésen dolgozhatnak. Egész gyülekezetek buszt béreltek, hogy önkéntes munkásokként eljöhessenek Brjuhovicsibe a hétvégéken. Nemegyszer egész éjszaka úton voltak, hogy időben ott lehessenek az építkezésen, és segédkezhessenek a munkában. Egynapi kemény munka után újra egész éjszaka utaztak hazafelé; elfáradtak, de megelégedettek és boldogok voltak, és azt kívánták, hogy bárcsak újra eljöhetnének. Egy 20  testvérből álló csoport 34 órát utazott vonattal a Kelet-Ukrajnában lévő Luhanszki területről, hogy nyolc órát dolgozhasson a Bétel-építkezésen! Ezért a nyolcórás munkáért mindegyik testvér két nap szabadságot vett ki a munkahelyén, és több mint félhavi fizetését a vonatjegyre költötte. Ez az önfeláldozó szellem buzdítólag hatott az egész Bétel-építési csapatra és a Bétel-családra. Az építkezés gyorsan haladt, s így 2001. május 19-én át lehetett adni a fiókhivatalt. Erre az alkalomra 35 országból jöttek küldöttek. Másnap a különleges összejöveteleken Theodore Jaracz 30 881 főből álló tömegnek beszélt Lvivben, Gerrit Lösch előadásán pedig 41 142-en voltak jelen Kijevben — összesen 72 023-an hallották a programot.

És mit mondhatunk a Királyság-termekről? Azóta, hogy 1939-ben néhány termet leromboltak Kárpátalján, 1993-ig nem volt egyetlen hivatalos Királyság-terem sem Ukrajnában. Abban az évben egy gyönyörű, négy Királyság-teremből álló épületegyüttest építettek mindössze nyolc hónap alatt a kárpátaljai Dibrova nevű faluban. Nem sokkal ezután hat újabb terem készült el Ukrajna más vidékein.

A hírnökök számának rendkívüli növekedése miatt nagy szükség volt Királyság-termekre. Ám a bonyolult jogi eljárások, az infláció és az építőanyagok árának emelkedése miatt csupán 110 Királyság-termet építettek az 1990-es években. Még több százra volna szükség! Így 2000-ben egy új Királyság-terem építési program vette kezdetét, mely máris segít kielégíteni a szükségleteket.

Az aratás folytatódik

Ukrajnában 2001 szeptemberére 120 028 Jehova Tanúja volt 1183 gyülekezetben, melyet 39 körzetfelvigyázó szolgált ki. Az igazság magvai, melyeket hosszú időn keresztül vetettek, bőségesen hoztak jó gyümölcsöket. Vannak olyan családok, amelyeknek a tagjai öt nemzedékre visszamenőleg  Jehova Tanúi. Ez jól mutatja, hogy a „föld” valóban kiváló. Sokan, „miután kiváló és jó szívvel hallgatják a szót, megtartják azt”. Az évek során a testvérek gyakran könnyhullatással ’ültették el’ a magvakat, mások pedig ’öntözték’ a termékeny földet. Jehova adja a növekedést, a hűséges ukrán Tanúi pedig továbbra is „gyümölcsöt teremnek kitartással” (Luk 8:15; 1Kor 3:6).

Néhány területen szembetűnő az egy Tanúra eső arány. Például Kárpátalján nyolc román faluban 59 gyülekezet van, melyek három körzetet alkotnak.

A vallásos és világi ellenségeknek az arra tett erőfeszítései, hogy száműzetéssel és kemény üldözéssel teljesen megsemmisítsék Jehova Tanúit Ukrajnában, nem jártak sikerrel. Ebben az országban a bibliai igazság magvai termékeny talajra lelnek az emberek szívében. Napjainkban Jehova Tanúinak bőséges aratásban van részük.

Ámosz próféta előre megjövendölt egy aratást, amikor „a szántó utoléri az aratót” (Ám 9:13, NW). Jehova áldása oly termékennyé teszi a földet, hogy az aratás még folyamatban van, amikor már a következő szántás ideje is eljön. Jehova Tanúi Ukrajnában látják ennek a próféciának az igaz voltát. Ami a jövőt illeti, biztosak benne, hogy ígéretes kilátások vannak a további növekedésre, hiszen 2001-ben az Emlékünnepen jelen levők száma meghaladta a negyedmilliót.

Jehova ígérete az Ámosz 9:15 szerint így szól: „elplántálom őket az ő földjökbe; és nem szaggattatnak ki többé az ő földjökből, a melyet adtam nékik.” Miközben Isten népe folytatja az igazság magvainak az elvetését, és learatja a bőséges termést, nagy érdeklődéssel tekint arra az időre, amikor Jehova maradéktalanul be fogja teljesíteni ezt az ígéretét. Addig is ’felemeljük a szemünket, és látjuk a szántóföldeket, hogy fehérek az aratásra’ (Ján 4:35).

[Oldalidézet a 140. oldalon]

„Danyjilt fel kellett volna akasztani, de mivel még kiskorú volt, csak négy hónapig tartó börtönbüntetést kapott”

[Oldalidézet a 145. oldalon]

„A Tanúk különböztek a koncentrációs táborban lévő többi rabtól. Viselkedésük mutatta, hogy valami nagyon fontosat akarnak mondani a többi rabnak”

[Oldalidézet a 166. oldalon]

1951. április 8-án több mint 6100 Tanút száműztek Nyugat-Ukrajnából Szibériába

[Oldalidézet a 174. oldalon]

„Gyakran a testvérnőink látták el a gyülekezetszolga munkáját, és voltak területek, ahol ők töltötték be a körzetfelvigyázói felelősségeket”

[Oldalidézet a 183. oldalon]

Nászút helyett tíz évet töltött börtönben

[Oldalidézet a 184. oldalon]

„Nagyon fájdalmas volt odaadni szeretett kislányomat olyan valakinek, akivel még sohasem találkoztam”

[Oldalidézet a 193. oldalon]

Amikor az állambiztonsági szervek látták, hogy Jehova Tanúit nem lehet elhallgattatni száműzetéssel, bebörtönzéssel, fizikai erőszakkal és kínzással, más taktikához folyamodtak

[Oldalidézet a 207. oldalon]

A KGB megmutatott a magukat elkülönítő testvéreknek egy hamisított levelet, mely állítólag Knorr testvértől jött

[Oldalidézet a 212. oldalon]

A KGB különösen éberen figyelt az Emlékünnep időszakában, mivel mindig tudták, hogy körülbelül mikor kell azt megünnepelni

[Oldalidézet a 231. oldalon]

Ekkor tartottak először a kezükben eredeti bibliai kiadványokat

[Oldalidézet a 238. oldalon]

„Amit itt tettek, a jó viselkedésükkel párosulva, nagyobb hatást tett rám, mint a prédikálásuk. Az ember . . . amit lát, azt sohasem felejti el”

[Oldalidézet a 241. oldalon]

„Ukrajnai testvéreink szeretete és áldozatkész szelleme nagyon megerősítette a hitünket”

[Oldalidézet a 249. oldalon]

Ezért a nyolcórás munkáért mindegyik testvér két nap szabadságot vett ki a munkahelyén, és több mint félhavi fizetését a vonatjegyre költötte

[Kiemelt rész/képek a 124. oldalon]

Bibliafordítások az évszázadok folyamán

Az ukrajnai emberek egy ideig a Bibliának az óegyházi szláv változatát használták, mely a kilencedik században készült. A nyelv változását követve ezt a fordítást többször is átdolgozták. A XV. század végén Gennaduis érsek vezette a szláv Biblia teljes átdolgozásának a munkálatait. Ezt a kiadást revideálták, melyből megszületett az első nyomtatott szláv Biblia. Ez a fordítás az Osztrohi Bibliaként ismeretes, és 1581-ben nyomtatták ki Ukrajnában. A szakértők még ma is a nyomtatás egyik remekművének tartják. Ez a fordítás vált a későbbi ukrán és orosz bibliafordítások alapjává.

[Képek]

Yvan Fedorov nyomtatta ki az Osztrohi Bibliát 1581-ben Ukrajnában

[Kiemelt rész/kép a 141. oldalon]

Interjú Vasyl Kalynnal

Született: 1947

Megkeresztelkedett: 1965

Életrajzi részletek: 1951-től 1965-ig száműzetésben élt. 1974-től 1991-ig a reprodukciós fényképészeti eljárást alkalmazva irodalmat nyomtatott. 1993 óta az orosz fiókhivatalban szolgál.

Az édesapámnak sok kormányzati forma és különböző államhatalmak uralma alatt kellett élnie. Például amikor Nyugat-Ukrajnát elfoglalták a németek, az édesapámat megverték, mert azt gondolták róla, hogy kommunista. Miért? A pap azt mondta a német tiszteknek, hogy Jehova Tanúi kommunisták, mivel nem járnak templomba. Utána a szovjet uralom következett. Az édesapám, sok más emberrel együtt, újra elnyomás alá került. Amerikai kémnek nevezték. Miért? Mert Jehova Tanúi hitnézetei eltértek az akkor uralkodó vallási hitnézetektől. Édesapámat és a családját ezért Szibériába száműzték, és egészen a haláláig ott élt.

 [Kiemelt rész/kép a 147—51. oldalon]

Interjú Ivan Lytvakkal

Született: 1922

Megkeresztelkedett: 1942

Életrajzi részletek: 1944-től 1946-ig börtönben volt. 1947 és 1953 között munkatáborokban raboskodott messze Észak-Oroszországban.

1947-ben letartóztattak, mert nem bonyolódtam bele a politikába. Az egyik legszigorúbban ellenőrzött börtönbe vittek, Luckba (Ukrajna), ahol egyenesen kellett ülnöm úgy, hogy a kezemet a térdemre kellett tennem — a lábamat nem tudtam kinyújtani. Három hónapig ültem így. Egy fekete kabátos férfi vallatott. Azt akarta, hogy beszéljek neki azokról a testvérekről, akik a munkát vezetik. Tudta, hogy tudom a kérdéseire a választ, de én nem mondtam neki semmit.

1947. május 5-én a katonai bíróság tíz év szabadságvesztésre ítélt a távoli, legszigorúbban őrzött táborokba. Mivel akkor még fiatal voltam, az első kategóriába soroltak be. Abban a kategóriában csak fiatalemberek voltak, Tanúk, és nem Tanúk egyaránt. Marhavagonokban elvittek minket Vorkutába, mely Oroszország messzi északi területén helyezkedik el. Ott egy gőzhajóra raktak minket, és négy napig utaztunk egyenesen a Kara-szorosig.

Nem nagyon volt ott élet, csak tundra, meg sarkvidéki törpe nyírfa. Onnan még négy napot és négy éjszakát  gyalogoltattak bennünket. Hát, akkor még fiatalok voltunk. Száraz kenyérhéjat és füstölt rénszarvashúst adtak nekünk enni. Kiosztották az adagokat, valamint bögréket és meleg pokrócokat adtak. Nagyon esett az eső. A pokrócainkat annyira átáztatta az eső, hogy nem tudtuk őket cipelni. Ketten megfogtunk egyet, kicsavartuk, és így újra könnyű lett.

Végül megérkeztünk a célállomásunkra. A következőre gondoltam: „Már csak egy kicsi van hátra, és tető lesz a fejem felett!” Ám a terület, ahova értünk, a szabad ég alatt volt, és vastag moharéteg borította. Az őrök ezt mondták: „Telepedjenek le. Itt fognak lakni.”

Voltak olyan rabok, akik sírtak, mások meg a kormányt szidták. Én soha senkit sem szidtam. Csendben imádkoztam: „Jehova Istenem, te vagy a menedékem és a bástyám. Legyél itt is a menedékem.”

A tábor körül drót híján kötelet húztak ki. Őrséget állítottak. Az őrök szokásukhoz híven állandóan olvastak, és azt mondták, hogy ha valaki két méteren belüli távolságra merészkedik hozzájuk, akkor azt lelövik. A mohán aludtunk. Szakadt az eső. Éjszaka felébredtem, végignéztem az 1500 emberen, és láttam a tőlük felszálló párát. Amikor reggel felkeltem, az egész oldalam a vízben volt. Mohán feküdtem, de víz is volt alattam. Nem volt mit ennünk. Azt mondták nekünk, hogy egy leszállóhelyet kell készítenünk, amelyre egy élelmet szállító  repülő le tud ereszkedni. Az őreinknek volt egy speciális traktoruk, melynek hatalmas kerekei voltak, hogy ne akadjon el. Ez a traktor élelmiszer-szállítmányokat hozott az őröknek, de mi semmit sem kaptunk ezekből.

A leszállóhely elkészítésén három nap és három éjjel dolgoztunk. El kellett hordanunk a mohát, hogy a repülő le tudjon szállni. Egy kisrepülő lisztet hozott. A lisztet összekeverték forralt vízzel, és ezt ettük.

A munka kimerítő volt. Utat építettünk, és síneket raktunk le. Úgy néztünk ki, mint egy emberekből álló futószalag, amelyen nehéz kövek haladnak át. Télen mindig sötét és nagyon hideg volt.

A szabad ég alatt kellett aludnunk. Ömlött ránk az eső, vizesek voltunk, éheztünk és fáztunk; de mivel fiatalok voltunk, volt egy kis energiánk. Az őrök azt mondogatták, hogy ne aggódjunk, hamarosan lesz tető a fejünk felett. Végül egy katonai traktor elegendő ponyvavásznat hozott ahhoz, hogy 400-an alá férjünk. Szétterítettük a vásznat, felállítottuk, de továbbra is csak a mohán aludtunk. Mindannyian füvet gyűjtöttünk, és az ideiglenes lakósátrunkba vittük. A fű megrothadt, komposzttá vált, és ezen a komposzton aludtunk.

Ekkor tetvek bukkantak elő. A tetvek jóformán halálra csíptek minket. Ezek az állatok nemcsak a testünkön voltak, hanem minden ruhánkban — nagyok is, kicsik is voltak rajtunk. Szörnyen éreztük magunkat. Visszajöttünk a munkából, lefeküdtünk, azok meg állandóan csíptek, mi pedig vakartuk és vakartuk magunkat. Aludtál, ők pedig lakmároztak belőled. Ezt mondtuk a munkafelügyelőnknek:

 — A tetvek élve felfalnak minket.

— Hamarosan kifüstöljük magukból a tetveiket — válaszolta ő.

A hatóságoknak várniuk kellett, hogy melegebbre forduljon az idő, mivel a hőmérséklet általában mínusz 30 Celsius-fok volt. Amikor a hideg idő valamelyest enyhült, hoztak egy hordozható fertőtlenítőállomást. Ám még ekkor is mínusz 20 Celsius-fokot mértek, a sátor pedig szét volt szakadva. Ekkor ezt mondták nekünk: „Levetkőzni, meg fognak mosakodni! Levetkőzni! Ki fogjuk fertőtleníteni a ruháikat.”

Így hát a mínusz 20 Celsius-fokos hidegben meztelenre vetkőztünk abban a sátorban, amely szanaszét volt szakadva. Deszkákat hoztak nekünk, melyeket padlónak használtunk. Amint ezeken a deszkákon ültem, végignéztem a testemen. Milyen szörnyű látvány volt! Majd a mellettem ülőre néztem. Ugyanolyan volt, mint én. Semmi izomzatunk nem volt. Teljesen elaszottak voltunk, csupa csont és bőr. Még a teherautóra sem tudtam felmászni. Ki voltam merülve. Ennek ellenére az első kategóriába soroltak mint egészséges, fiatal munkást.

Azt hittem, hogy hamarosan meg fogok halni. Sok fiatalember meghalt. Akkor azért imádkoztam nagyon Jehovához, hogy segítsen rajtam, mivel úgy tűnt, hogy nincs kiút. Néhányan, akik nem voltak Tanúk, szándékosan hagyták, hogy az egyik kezük vagy lábuk megfagyjon, majd levágták, hogy így meg tudjanak szabadulni a munkától. Ez rettenetes, borzasztó volt.

Egy nap az egyik őrbódénál ácsorogtam, és láttam, hogy egy orvos áll kicsit arrébb. Együtt utaztam vele  a letartóztatásom után, és tanúskodtam neki Isten Királyságáról. Ő is fogoly volt, de amnesztiát kapott. Odamentem hozzá, ránéztem, és láttam, hogy tényleg szabad lábon van. A nevén szólítottam, azt hiszem, Sašának hívták. Rám nézett, és ezt mondta:

— Ivan, te vagy az? — Amikor ezt mondta nekem, sírva fakadtam, mint egy kisgyermek. — Azonnal menj az egészségügyi részlegbe — mondta.

Odamentem, és levettek az első kategóriába tartozó munkások közül. De még mindig a táborban voltam. Mivel most már a harmadik kategóriába soroltak, arra a területre küldtek, ahol a pihenésre szorultak voltak. A parancsnok ezt mondta: „Nem én hívtam ide önt. Maga jött ide. Viselkedjen rendesen, és végezze a munkáját.” Így lassacskán megszoktam az ottani életet. Most már nem kellett olyan kimerítő munkát végeznem.

1953. augusztus 16-án engedtek szabadon. Ezt mondták: „Maga szabad, elmehet.” Azt mondták, bárhova mehetek, ahova csak akarok. Először az erdőbe mentem, hogy hálát adjak Jehovának, hogy fenntartotta az életem. Elmentem abba a kis erdőbe, térdre estem, és megköszöntem Jehovának, hogy életben tartott a jövőre, hogy szent nevének dicsőítésén munkálkodhassak.

[Oldalidézet]

„Már csak egy kicsi van hátra, és tető lesz a fejem felett!”

[Oldalidézet]

Elmentem abba a kis erdőbe, térdre estem, és megköszöntem Jehovának, hogy életben tartott

 [Kiemelt rész/kép a 155—6. oldalon]

Interjú Volodymyr Levčukkal

Született: 1930

Megkeresztelkedett: 1954

Életrajzi részletek: 1946-tól 1954-ig politikai tevékenység miatt volt büntetőtáborban. Az egyik mordvinföldi munkatáborban találkozott Jehova Tanúival.

Ukrán nacionalista voltam. Ezért 1946-ban a kommunisták 15 évi, büntetőtáborban letöltendő szabadságvesztésre ítéltek. Jehova Tanúi is voltak a táborban. Prédikáltak nekem, és azonnal felismertem, hogy ez az igazság. Nem volt Bibliánk, mert az egyik legszigorúbban ellenőrzött táborban voltunk. Ezért kis papírcetliket kerestem, és megőriztem őket. Miután összegyűjtöttem néhányat, apró jegyzetfüzetet készítettem belőlük. Megkértem a testvéreket, hogy mondjanak el nekem annyi írásszöveget, amennyire csak emlékeznek, és azt is, hogy hol található meg a Bibliában. Majd leírtam ezeket a füzetembe. Azokat is megkérdeztem, akik később jöttek. Ha valaki csak nagyjából tudott egy bibliai próféciát, azt is leírtam. Sok bibliaverset összegyűjtöttem, és kezdtem használni őket a prédikálásomkor.

Amikor elkezdtem prédikálni, meglehetősen sokan voltak ott olyan fiatalemberek, mint én. Tizenhat évemmel én voltam a legfiatalabb. A következőt mondtam nekik: „Teljesen szükségtelenül szenvedünk. Más emberekkel együtt a semmiért kockáztattuk az életünket. Egyetlen politikai ideológia sem vezet minket semmi jóhoz. Isten Királysága oldalán kell állást foglalnotok.” Idéztem azokat a verseket, amelyeket kívülről megtanultam a füzetemből. Nagyon jó emlékezőtehetségem volt. Gyorsan meggyőztem a társaimat, és kezdtek hozzánk, Jehova Tanúihoz jönni. Testvérek lettek.

 [Kiemelt rész/kép a 157. oldalon]

Jehova Tanúira kiszabott büntetések

Országon belüli száműzetés: A száműzötteket egy távoli területre küldték, általában Szibériába. Ott kellett élniük és dolgozniuk. Nem hagyhatták el az új lakóhelyüket. Egy héten vagy egy hónapban egyszer jelentkezniük kellett a helyi rendőrségen.

Börtön: Három-tíz rab volt egy cellába zárva. Naponta két-három alkalommal kaptak enni. Napi vagy heti egy alkalommal kimehettek a börtönudvarra sétálni. Nem végeztek munkát.

Büntetőtáborok: Ezek közül a legtöbb Szibériában volt. Több száz rab élt együtt barakkokban (egy épületben általában 20-100 fogoly volt). Naponta legalább nyolc órát dolgoztak a táborban vagy valahol máshol. A munka nehéz volt — többek között gyárakat építettek, vasúti síneket raktak le, vagy fát vágtak. A rabokat börtönőrök kísérték a munkába és vissza. A táborban a rabok szabadon mozoghattak a munkaidőn kívül.

[Kép]

Szibéria (Oroszország): Ukrajnából száműzött Tanú-gyermekek tüzelőnek való fát aprítanak (1953)

 [Kiemelt rész/kép a 161—2. oldalon]

Interjú Fedir Kalinnal

Született: 1931

Megkeresztelkedett: 1950

Életrajzi részletek: 1951-től 1965-ig száműzetésben élt, 1962-től 1965-ig pedig börtönben volt.

Míg a vizsgálat alatt a börtönben voltam, Jehova egyszer olyat tett, ami egy csodával ért fel a számomra. A KGB (Állambiztonsági Bizottság) vezetője egy papírral jött. A nyomozó leült, az államügyész pedig mellé ült. A KGB vezetője ezt mondta a nyomozónak: „Adja ezt oda neki! Hadd olvassa el, hogy az amerikai testvérei valami rosszat forralnak.”

Ideadták nekem a papírt. Egy kongresszusi határozat volt rajta. Elolvastam egyszer, majd figyelmesen újra elolvastam. Az államügyész kezdett türelmetlenné válni, és ezt mondta:

— Kalin úr! Kívülről meg akarja tanulni?

— Először csak gyorsan átfutottam az írást. De szeretném teljesen megérteni — feleltem neki.

Magamban szinte sírtam örömömben. Amikor elolvastam a határozatot, visszaadtam, és ezt mondtam: „Igazán hálás vagyok önöknek, de Jehova Istennek köszönöm meg, hogy erre indította magukat. Ma, a határozatot elolvasva, a hitem nagyon megerősödött! Csatlakozom ezekhez a Tanúkhoz, és semmi sem állíthat meg abban, hogy dicsérjem Isten nevét. Beszélni fogok róla az embereknek a táborban, a börtönben és mindenhol, ahova csak kerülök. Ez a megbízatásom!

Nem számít, mennyire kínoznak meg, nem tudnak elhallgattatni. Ebben a határozatban a Tanúk nem azt állítják, hogy készek valamilyen zendülést szervezni, hanem elhatározták, hogy bármi történjék is velük, még a legkeményebb üldözés idején is Jehovát fogják szolgálni, tudva azt, hogy ő segíteni fog nekik hűségesnek maradni. Imádkozom Jehova Istenhez, hogy erősítsen meg engem ebben a nehéz időszakban, hogy szilárd maradhassak a hitben.

Nem fogok meginogni! Ez a határozat nagyon megerősített engem. Ha odaállítanak a falhoz, hogy lelőjenek, akkor sem fogok visszariadni. Jehova még a feltámadás által is meg tud menteni.”

Láttam, hogy a nyomozók csalódottá válnak. Felismerték, hogy nagy hibát követtek el. Azt hitték, hogy a határozat meggyengíti a hitemet, de ehelyett inkább megerősítette azt.

 [Kiemelt rész/kép a 167—9. oldalon]

Interjú Marija Popovyčcsal

Született: 1932

Megkeresztelkedett: 1948

Életrajzi részletek: Hat évet töltött börtönökben és munkatáborokban. Több mint tíz személynek segített megismerni az igazságot.

Öt hónapos terhes voltam, amikor 1950. április 27-én letartóztattak. Július 18-án tíz évre ítéltek. Ezt a prédikálásért szabták ki rám, mert elmondtam az embereknek az igazságot. Hetünket ítéltek el: négy testvért és három testvérnőt. Mindannyian tíz évet kaptunk. A kisfiam augusztus 13-án született meg.

Nem csüggedtem el a börtönben. Megtanultam Isten Szavából, a Bibliából, hogy az ember boldog lesz, ha azért szenved, mert keresztény, nem pedig azért, mert gyilkos vagy tolvaj. És én boldog is voltam. Szívemben örültem. Magánzárkába raktak, ahol fel-alá járkáltam és énekeltem.

Egy katona kinyitotta a kis ablakot, és ezt mondta:

— Te még ebben a helyzetben is énekelsz?

— Boldog vagyok, mert senkinek semmi rosszat sem tettem — feleltem. Erre ő bezárta az ablakot. Nem vertek meg.

Ezt mondták: „Tagadd meg a hited! Nézd csak meg, milyen helyzetben vagy.” Ezzel arra gondoltak,  hogy a börtönben kell megszülnöm a gyermekemet. Ám én boldog voltam, hiszen azért ítéltek el, mert hiszek Isten Szavában. Ez jó érzéssel töltött el. Tudtam, hogy nem vagyok bűnöző. Tudtam, hogy azért tudok kitartani, mert hiszek Jehovában. Egész idő alatt ez boldogított. Ilyen helyzetben voltam.

Később, mialatt a táborban dolgoztam, a kezem lefagyott. Kórházba küldtek. Az ottani doktornő megszeretett engem, és ezt mondta:

— Maga nincs jól. Miért nem jön ide, hogy nekem dolgozzon?

Természetesen a tábor igazgatójának nem tetszett ez az ötlet. Ezt mondta:

— Miért akarja, hogy ez az asszony dolgozzon magának? Válasszon valaki mást egy másik csoportból.

— Nekem nem kell más; jó és becsületes emberekre van szükségem a kórházamban. Ez az asszony pedig ebben a kórházban fog dolgozni. Tudom, hogy semmit sem fog ellopni, és nem fog kábítószerezni — mondta.

Az emberek megbíztak bennünk. Különös tisztelettel bántak a hívőkkel. Látták, milyen emberek vagyunk. Ez a hasznunkra volt.

Végül a doktornő meggyőzte az igazgatót. Azért akart engem megtartani az igazgató, mert jól tudtam fát vágni. Bárhol dolgozott is Jehova népe, mindig becsületesen és lelkiismeretesen elvégezte a munkáját.

Megjegyzés: Marija kisfia az Ukrajnában lévő vinnicjai börtönben született meg. Az elkövetkezendő két évben a börtön árvaházában tartották. Ezután a rokonok elküldték a kisgyermeket az édesapjához, aki Szibériában volt száműzetésben. Amikor Popovyč testvérnőt kiengedték a táborból, a fia már hatéves volt.

[Oldalidézet]

„Boldog vagyok, mert senkinek semmi rosszat sem tettem”

 [Kiemelt rész/kép a 175. oldalon]

Interjú Marija Fedun’nyal

Született: 1939

Megkeresztelkedett: 1958

Életrajzi részletek: 1951-től 1965-ig száműzetésben élt.

Azután, hogy felraktak minket a vonatra, és azután, hogy mindannyian megnyugodtunk és elindultunk, mit tehettünk volna? Ismertünk kívülről énekeket, így hát énekelni kezdtünk. Minden éneket elénekeltünk, amit csak tudtunk az énekeskönyvből.

Először nem hallottuk, hogy más marhavagonokban is énekelnek, később azonban, amikor a vonatunk megállt, hogy elengedjünk más vonatokat, felismertük, hogy más vonatokon is a testvéreink vannak. Meghallottuk az ezekből a vonatokból szóló éneklést. Moldavaiak, majd bukovinai románok haladtak el mellettünk. Sok vonat volt. Ezek a vonatok különböző pontokon haladtak el egymás mellett. Felismertük, hogy ezeken mind testvéreink vannak.

Sok énekre emlékeztünk. Sok éneket azokban a vagonokban írtunk. Ezek buzdítottak minket, és helyes irányba terelték a gondolatainkat. Az ilyen énekek valóban Jehovára irányították a figyelmünket.

 [Kiemelt rész/kép a 177. oldalon]

Interjú Lidija Staščyšynnel

Született: 1960

Megkeresztelkedett: 1979

Megjegyzés: Ő Marija Pylypyv lánya. Az édesanyjával készített interjú a 208—9. oldalon olvasható.

Gyermekkoromban nagyapa vénként szolgált, ő irányította a gyülekezet tevékenységét. Emlékszem, az volt a szokása, hogy miután reggel felkelt és megmosakodott, imádkozott, majd kinyitotta a Bibliát. Mindannyian leültünk, hogy elolvassuk a napiszöveget, majd az egész fejezetet a Bibliából, ahonnan a vers származott. Nagyapa rendszeresen engem kért meg, hogy vigyek el fontos iratokat egy másik vénhez, aki a város szélén lakott. Az iratok vagy be voltak csomagolva, vagy egy táskában voltak. Ahhoz, hogy eljussak ehhez a testvérhez, meg kellett másznom egy dombot. Nem szerettem azt a dombot. Meredek volt, és nehezen tudtam megmászni. Mindig ezt mondtam:

— Nagyapa, én nem megyek! Kérlek, hadd ne menjek!

— Menned kell. El kell vinned az iratokat — válaszolta nagyapa.

Ezt mondogattam magamban: „Nem fogok elmenni. Nem fogok elmenni.” Majd erre gondoltam: „Mégis csak el kellene mennem, hátha valami fontos múlik ezen.” Mindig ez járt a fejemben. Először nagyon nem akartam elmenni, de végül mégis rászántam magam. Tudtam, hogy nincs más, aki elvégezné ezt a feladatot. Nagyon gyakran meg kellett ezt tennem. Ez az én dolgom, az én felelősségem volt.

 [Kiemelt rész/kép a 178—9. oldalon]

Interjú Pavlo Rurakkal

Született: 1928

Megkeresztelkedett: 1945

Életrajzi részletek: Tizenöt évet töltött börtönökben és büntetőtáborokban. Jelenleg a kelet-ukrajnai Artemivszk városában szolgál elnöklőfelvigyázóként.

1952-ben egy szigorú felügyelet alatt álló táborban voltam Karagandában (Szovjetunió). Tízen voltunk a táborban. Az idő oly lassan telt, hogy nehezen viseltük az ottlétet. Jóllehet volt örömünk és reménységünk, nem volt szellemi táplálékunk. Munka után találkoztunk, és beszélgettünk egymással, felidézve mindazt, amit korábban „a hű és értelmes rabszolga” által megtanultunk (Máté 24:45–47).

Elhatároztam, hogy írok a nővéremnek, és leírom, milyenek a tábori körülményeink, és hogy nincs szellemi táplálékunk. Mivel a rabok nem adhattak fel ilyen leveleket, ezért nehéz volt elküldeni. Végül azonban a nővérem megkapta a levelet. Készített egy csomagot, beletett egy kis ropogós kenyeret és egy Újszövetséget, majd elküldte nekem.

Az ellenőrzés nagyon szigorú volt. A hatóságok nem mindig adták oda a raboknak a csomagjaikat. Gyakran összetörték a csomag tartalmát. Mindent gondosan átvizsgáltak. Például ellenőrizték a dobozokat,  hogy nem rejtettek-e el a kettős aljába vagy az oldalába valamit. Még a szárított kalácsokat is megvizsgálták.

Elérkezett az a nap, amikor a saját nevemet is megláttam a csomagot kapók listáján. Rendkívül örültem, bár még csak álmomban sem gondoltam volna, hogy a nővérem egy Újszövetséget küld a csomagban. A legszigorúbb felügyelő volt szolgálatban, akit a rabok Forrófejnek neveztek. Amikor elmentem a csomagomért, ezt kérdezte tőlem:

— Kitől vársz csomagot? — Megmondtam neki a nővérem címét. Kezébe vett egy rövid feszítővasat, és kinyitotta a dobozt.

Amikor levette a fedelet, láttam, hogy az Újszövetség a doboz oldala és az élelem között van! Csak annyi időm volt, hogy ezt mondjam magamban: „Jehova, add, hogy megkaphassam.”

Meglepetésemre a felügyelő ezt mondta:

— Gyerünk, vidd már el ezt a dobozt! — Alig tudtam elhinni, ami történt. Bezártam a dobozt, és elvittem a barakkba. Elővettem az Újszövetséget, és a matracomra tettem.

Amikor elmondtam a testvéreknek, hogy kaptam egy Újszövetséget, senki sem hitt nekem. Jehova csodát tett! Ellátott minket szellemileg, mivel a helyzetünkben lehetetlen volt bármit is kapni. Megköszöntük égi Atyánknak, Jehovának az irgalmát és a törődését. Elkezdtünk olvasni, és kezdtük megerősíteni magunkat szellemileg. Nagyon hálásak voltunk Jehovának!

 [Kiemelt rész/kép a 180—1. oldalon]

Interjú Lidija Bzovival

Született: 1937

Megkeresztelkedett: 1955

Életrajzi részletek: 1949-től 1965-ig száműzetésben élt.

Tizenévesként nagy fájdalmat okozott nekem, hogy nincs velünk édesapánk. A legtöbb gyermekhez hasonlóan nagyon szerettük az édesapánkat. Még csak el sem tudtam búcsúzni tőle. Ivan és én nem láttuk, amikor elment. A földeken voltunk kölest aratni.

Amikor megjöttünk a munkából, édesanya elmondta, hogy édesapát letartóztatták. Ürességet és fájdalmat éreztem. De nem estünk pánikba, és nem is éreztünk gyűlöletet. Várható volt, hogy ez bekövetkezik. Állandóan Jézus szavaira emlékeztettük magunkat: „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Ján 15:20). Ezt a verset már gyermekként megtanultuk. Úgy  tudtuk, mint a mintaimát. Azt is tudtuk, hogy mivel nem vagyunk része a világnak, a világ nem szeret minket. Amit a hatóságok tettek, azt tudatlanságból tették.

Míg román uralom alatt voltunk Moldavában, édesapa tudta, hogy az ügyét meg lehet védeni a bíróságon. Megengedték nekünk, hogy elmenjünk a bíróságra. Nagyon boldog napunk volt ez.

Édesapa csodálatosan tanúskodott. Senkit sem érdekeltek az államügyész vádjai, édesapa tanúbizonyságát viszont mindenki tátott szájjal hallgatta. Egy óra negyven percig beszélt az igazság védelmében. Nagyon világos és érthető tanúbizonyságot tett. A bíróságon dolgozóknak könnybe lábadt a szemük.

Büszkék voltunk rá, hogy édesapa tanúbizonyságot tudott tenni a bíróságon, hogy nyilvánosan megvédje az igazságot. Egyáltalán nem voltunk kétségbeesve.

Megjegyzés: 1943-ban a német hatóságok letartóztatták Bzovi testvérnő szüleit, és 25 évi börtönbüntetésre ítélték őket azért, mert állítólag együttműködtek a szovjetekkel. Még egy év sem telt bele, a szovjet csapatok megérkeztek, és szabadon engedték őket. Ezt követően maguk a szovjet hatóságok tartóztatták le az édesapját. Összesen 20 évet töltött börtönben.

[Oldalidézet]

A legtöbb gyermekhez hasonlóan nagyon szerettük az édesapánkat. Még csak el sem tudtam búcsúzni tőle

 [Kiemelt rész/képek a 186—9. oldalon]

Interjú Tamara Ravljukkal

Született: 1940

Megkeresztelkedett: 1958

Életrajzi részletek: 1951-ben száműzték. Körülbelül 100 személynek segített megismerni az igazságot.

Így szól Halyna története: 1958-ban, amikor még csak 17 napos volt, a szüleit letartóztatták. Az édesanyjával együtt egy szibériai börtöntáborba küldték. Amíg az édesanyjának volt teje — körülbelül öt hónapig —, megengedték, hogy Halyna vele maradjon. Ezután az édesanyának dolgoznia kellett, és a babát elvitték egy csecsemőotthonba. Családunk a közeli Tomszkban élt. A testvérek levelet írtak a gyülekezetünkbe, és azt kérdezték, hogy el tudná-e vinni valaki a kislányt a csecsemőotthonból, hogy nevelje, míg a szüleit szabadon engedik. Persze, amikor a levelet felolvasták, mindenki felsóhajtott. Szomorú és tragikus volt, hogy egy csecsemő ilyen helyzetben van.

Kaptunk egy kis gondolkodási időt. Eltelt egy hét. Senki sem ajánlotta fel, hogy elhozza a gyermeket. Mindannyian nehéz körülmények között éltünk. A második héten a fivérem ezt mondta a mamának:

— Hozzuk el a kislányt.

Mama erre ezt mondta:

— Hová gondolsz, Vasja? Én már öreg és beteges vagyok. Tudod, hogy nagy felelősség valaki másnak a gyermekére vigyázni. Nem egy állatról, tehénről vagy üszőről  van szó, hanem egy kisgyermekről, aki ráadásul nem is a mienk.

A fiú erre ezt mondta:

— Éppen azért kell elhoznunk, mama, mert nem egy állatról van szó. Képzeld csak el, hogy egy kisgyermek ilyen körülmények között, tábori körülmények között él! Még oly kicsi, és oly tehetetlen. — Majd hozzáfűzte:

— Vajon nem kellene arra gondolnunk, hogy még eljöhet az az idő, amikor ezt halljuk: „Beteg voltam, börtönben voltam, éhes voltam, és ti nem segítettetek nekem.”

Mama erre így szólt:

— Igen, ez megeshet, de nagy felelősséget vállalunk magunkra, ha valaki másnak a gyermekét neveljük. Mi lesz, ha történik vele valami, amíg velünk van?

A fivérem erre ezt mondta:

 — És ha ott történik vele valami? — Ezután rám mutatott, és ezt mondta:

— Ott van Tamara. Minden további nélkül el tud menni a gyermekért. Mindannyian részt fogunk venni a gyermek gondozásában.

Ezután gondolkodtunk, beszélgettünk, és végül úgy döntöttünk, hogy el kell mennem érte. Így hát elmentem a mariinski táborba a kislányért. A testvérek irodalmat adtak nekem, hogy vigyem be a táborba. Egy fényképezőgépet is adtak, hogy fényképezzem le az édesanyát, hogy a család is megismerje. A fényképezőgépet nem engedték bevinni a táborba, az irodalmat azonban sikerült bejuttatnom. Vittem egy fazekat, melybe beletettem az irodalmat, a tetejére pedig olajat öntöttem. Amikor áthaladtam a bejáraton, az őr nem nézte, hogy van-e valami az olaj alatt. Így az irodalmat be tudtam vinni a táborba.

Találkoztam az édesanyával, Lidija Kurdasszal. Sőt az éjszakát a táborban töltöttem, mivel a papírokat el kellett készíteni, hogy elengedjék a gyermeket. Így történt, hogy hazavittem magammal Halynát. Amikor megérkeztünk, öt hónapos és néhány napos volt. Mindannyian nagyon vigyáztunk rá, mégis nagyon megbetegedett. Eljöttek az orvosok, ám semmi rendellenességet sem találtak nála.

Azt gondolták, hogy a kislány az én gyermekem, és nyomást gyakoroltak rám:

 — Hát milyen anya maga? — kérdezték. — Miért nem eteti a kislányát?

Féltünk megmondani, hogy a baba a táborból való, és nem tudtuk, mitévők legyünk. Én csak sírtam, és egy szót sem szóltam. Az orvosok leszidtak, mamára ordibáltak, és azt mondták, hogy túl fiatalon adtak férjhez, és hogy még nekem volna szükségem tejre. Akkor 18 éves voltam.

Halyna nagyon beteg volt, és nehezen lélegzett. A lépcső alá mentem, és imádkoztam: „Jehova Isten, Jehova Isten, ha ennek a kislánynak meg kell halnia, akkor kérlek, inkább az én életemet vedd el!”

A gyermek elkezdett zihálni az orvosok előtt. Ezt mondták:

— Nincs remény, nem fog életben maradni, meg fog halni.

Ezt előttem és az édesanyám előtt mondták. Mama sírt. Én imádkoztam. A gyermek azonban életben maradt. Velünk maradt, míg az édesanyját szabadon engedték. Hét évig volt nálunk, és ez után az eset után egyetlenegyszer sem betegedett meg.

Halyna most az ukrajnai Harkovban él. Testvérnő lett belőle, és általános úttörőként tevékenykedik.

[Oldalidézet]

„Jehova Isten, Jehova Isten, ha ennek a kislánynak meg kell halnia, akkor kérlek, inkább az én életemet vedd el!”

[Kép]

Balról jobbra: Tamara Ravljuk (korábban Burjaknak hívták), Serhij Ravljuk, Halyna Kurdas, Mychajlo Burjak és Marija Burjak

[Kép]

Balról jobbra: Serhij és Tamara Ravljuk, Mykola és Halyna Kujbida (korábban Kurdas), Oleksij és Lidija Kurdas

[Kiemelt rész a 192. oldalon]

Jelentés egy körzetfelvigyázótól (1958)

„Egy kicsit jobban megérthetjük, milyen nehéz a testvérek helyzete, amikor megtudjuk, hogy egy kommunista ifjúsági szervezetnek körülbelül tíz tagja gyakorlatilag minden egyes testvér után kémkedik. Ezenkívül, akik szóltak néhány szót Isten Királyságáról, azoknak nyomában áruló szomszédok, hamis testvérek és számos rendőr volt, a bíróság pedig 25 évig tartó táborban vagy börtönben letöltendő büntetésre, szibériai száműzetésre, életfogytig tartó kényszermunka végzésére, illetve fogva tartásra ítélte őket, melyet időnként hosszú ideig, sötét cellákban kellett letölteniük.

A hírnökök azonban nem félnek. Jehova Isten iránti szeretetük határtalan, viselkedésük hasonló az angyalokéhoz, és még csak nem is gondolnak arra, hogy feladják a harcot. Tudják, hogy a munka Jehováé, és hogy végezni kell addig, amíg el nem jön a diadalmas vég. A testvérek tudják, hogy ki iránt legyenek osztatlan szívvel. Örömnek tartják, ha Jehováért szenvedhetnek.”

 [Kiemelt rész/kép a 199—201. oldalon]

Interjú Serhij Ravljukkal

Született: 1936

Megkeresztelkedett: 1952

Életrajzi részletek: Tizenhat évet volt különböző börtönökben és büntetőtáborokban. Hétszer is arra kényszerítették, hogy költözzön el máshova. Mintegy 150 személynek segített megismerni az igazságot. A feleségével, Tamarával készített interjút a 186—9. oldalon közöltük. Serhij most vénként szolgál a Harkov városához közeli Rohan’i Gyülekezetben.

Hét évig Mordvinföldön éltem. Bár ez egy nagyon szigorúan ellenőrzött tábor volt, sok kiadványt osztottunk szét, míg ott voltam. Néhány őr hazavitte magával a kiadványainkat, elolvasta, majd odaadta a családjának és más rokonainak.

Volt, amikor egy őr odajött hozzám a második műszakban, és ezt mondta:

— Van valamid, Serhij?

— Mit szeretne? — kérdeztem.

— Hát valami olvasnivalót.

— Lesz holnap kutatás?

— Igen lesz, az ötödik szakaszban.

— Rendben van, egy bizonyos ágyon, egy törülköző alatt ott lesz Az Őrtorony egyik példánya, azt elviheti.

 A kutatás megtörtént, és az őr elvitte Az Őrtorony folyóiratot. Az őrök azonban nem találtak semmilyen más irodalmat, mivel előre tudtunk a kutatásról. Ilyen módon néhány őr segített nekünk. Vonzotta őket az igazság, ám féltek, hogy nem lesz munkájuk. Az alatt a sok év alatt, amíg a testvérek ott voltak, az őrök látták, hogyan élünk. A gondolkodó emberek láthatták, hogy semmiféle bűncselekményben sem voltunk vétkesek. Az őrök erről semmit sem beszélhettek, máskülönben Jehova Tanúi támogatóinak tekintették volna őket, és elvesztették volna az állásukat. Ezért bizonyos mértékben segítették a munkánkat. Elfogadták az irodalmat, és elolvasták. Ez segített lehűteni az üldözés hevét.

1966-ra körülbelül 300-an voltunk Mordvinföldön. A hatósági személyek tudták, mikor kell megtartani az Emlékünnepet. Elhatározták, hogy abban az évben megakadályoznak bennünket ennek az ünnepnek a megtartásában. Ezt mondták:

— Tudjuk, hogy az Őrtoronyt úgyis tanulmányozzátok. Az Emlékünnepet már nem hagyjuk, hogy megtartsátok. Semmit sem fogtok tudni csinálni.

A különböző őregységek tagjainak addig kellett a posztjukon maradniuk, amíg meg nem hallották a légiriadó végét jelző hangot. Mindannyian a helyükön voltak: a felügyelőszemélyzet, a hivatali személyzet és a tábor parancsnoka.

Így hát mindnyájan kimentünk az útra, arra a gyülekezőhelyre, ahol mindennap reggel és este a  névsorolvasást tartották. Majd gyülekezetekbe, illetve csoportokba rendeződtünk, és körbe-körbe járkáltunk. Járkálás közben mindegyik csoportban egy testvér megtartotta az előadást, a többiek pedig hallgatták.

Nem voltak emlékjegyeink, így csak az előadást tartottuk meg. Akkor nem volt felkent a táborban. Este fél tízre minden lezajlott, minden csoport befejezte az ünneplést, miközben az úton sétáltunk.

Az éneket mindnyájan együtt akartuk elénekelni. Ezért összegyűltünk a fürdő épülete mellett, mely a bejárati ellenőrzőponttól a legmesszebb fekvő sarokban volt. Képzeljetek el 300 férfit, mely közül mintegy 80 vagy 100 a tajgán énekel éjszaka. Képzeljétek csak, mennyire visszhangzott az ének! Emlékszem, hogy a 25-ös számú éneket énekeltük a régi énekeskönyvből, melynek az volt a címe, hogy „Átadás”. Mindenki ismerte ezt az éneket. Néha még a toronyban lévő katonák is odakiáltották nekünk:

— A 25-öst énekeljétek el!

Amikor azon az éjszakán elkezdtünk énekelni, az egész személyzet futva jött a fürdő épületéhez az irodákból, hogy elhallgattasson minket. Ám amikor megérkeztek, nem tudták megszakítani az éneklést, mivel azok a testvérek, akik nem énekeltek, egy erős gyűrűt alkottak az énekesek körül. Az őrök ezért csak őrjöngve rohangáltak körülöttünk, míg be nem fejeztük az éneklést. Amikor az ének véget ért, szétszóródtunk. Az őrök nem tudták, ki énekelt, és ki nem. Nem tudtak mindenkit magánzárkába tenni.

 [Kiemelt rész/kép a 203—4. oldalon]

Interjú Viktor Popovyčcsal

Született: 1950

Megkeresztelkedett: 1967

Életrajzi részletek: Börtönben született, Marija Popovyč fiaként. (A Marijával készített interjú a 167—9. oldalon olvasható.) 1970-ben letartóztatták, a prédikálótevékenység miatt négy évet ült börtönben. A három napig tartó bírósági tárgyaláson 35-en tanúsították, hogy Popovyč testvér prédikált nekik.

Annak a helyzetnek az értékelésénél, amelybe Jehova Tanúi kerültek, nem volt szabad csupán az emberi szempontokat figyelembe venni. Isten népének az üldözéséért nem lehet teljes mértékben a kormányzatot felelőssé tenni. A hivatalnokok többsége csupán a munkáját végezte. Amikor a kormány megváltozott, a hivatalnokok más kormányhoz lettek lojálisak, mi azonban ugyanolyanok maradtunk. Felismertük, hogy a nehézségeink igazi forrásáról a Biblia beszél.

Nem tekintettük magunkat egyszerűen az elnyomó emberek ártatlan áldozatainak. Az segített nekünk kitartani, hogy világosan értettük az Éden-kertben felvetődött vitakérdést, nevezetesen azt, hogy van-e joga Istennek az uralkodásra. Ez a kérdés még nem rendeződött. Tudtuk, hogy lehetőségünk van állást foglalni Jehova uralkodása mellett. Olyan kérdésben foglaltunk állást, amely nemcsak az emberek érdekeit érinti, hanem a világegyetem Szuverénjének az érdekeit is. Sokkal jobban megértettük a valódi kérdéseket. Ez megerősített bennünket, és képessé tett arra, hogy még a legkétségbeejtőbb helyzetekben is megőrizzük feddhetetlenségünket. Túlláttunk az emberi szempontokon.

[Oldalidézet]

Isten népének az üldözéséért nem lehet teljes mértékben a kormányzatot felelőssé tenni

 [Kiemelt rész/kép a 208—9. oldalon]

Interjú Marija Pylypivvel

Született: 1934

Megkeresztelkedett: 1952

Életrajzi részletek: 1951-ben Szibériába ment látogatóba a nővéréhez, akit oda deportáltak. Marija Szibériában ismerte meg az igazságot, és később feleségül ment egy száműzött testvérhez.

Amikor édesapa meghalt, a rendőrség eljött hozzánk. Sok rendőr jött. A falutanácstól és a kerületi képviselőtanácstól jöttek. Figyelmeztettek minket, hogy nem akarnak hallani semmi éneklést és semmi imádkozást. Erre azt feleltük, hogy az imádkozást nem tiltja a törvény. Megkérdezték, mikor lesz a temetés. Megmondtuk nekik, és elmentek.

A testvérek korán jöttek. Tilos volt gyülekezni, de az emberek elmehettek a temetésekre. Korán kezdtük, mivel tudtuk, hogy jönni fog a rendőrség. Éppen akkor, amikor az egyik testvér imádkozni kezdett, egy teherautónyi rendőr érkezett. A testvér befejezte az imát, utána pedig a temetőbe mentünk.

Követtek minket, és hagyták, hogy bemenjünk a temetőbe. Amikor a testvér egy másik imát mondott, a rendőrök megpróbálták letartóztatni. Mi, testvérnők azonban elhatároztuk, hogy nem fogjuk hagyni, hogy elvigyék. Sok rendőr volt, ezért körbevettük a testvért. Az ezt követő zűrzavarban az egyik testvérnő elvitte a testvért a temetőből a házak között a faluba. Hirtelen egy ismerős jött az autójával — a testvér be tudott szállni, és el tudott menni. A rendőrök mindenhol keresték, de nem találták. Ezután elmentek.

A testvérnők gyakran megvédték a testvéreket. Általában ez fordítva szokott lenni, de abban az időben ennek így kellett lennie. A testvérnőknek kellett megvédeniük a testvéreket. Sok ilyen eset történt.

[Oldalidézet]

Abban az időben ennek így kellett lennie. A testvérnőknek kellett megvédeniük a testvéreket

 [Kiemelt rész/kép a 220—1. oldalon]

Interjú Petro Vlasjukkal

Született: 1924

Megkeresztelkedett: 1945

Életrajzi részletek: 1951-től 1965-ig száműzetésben volt. Nem sokkal azután, hogy Vlasjuk testvért száműzték, a fia megbetegedett, és meghalt. A következő évben, miután egy másik gyermeket szült a felesége, komplikációk merültek fel nála, és meghalt. Vlasjuk testvérre egy kisgyermek maradt. 1953-ban újra megnősült, és ez a második felesége segített a gyermeknevelésben.

Azok között voltam, akiket 1951-ben Ukrajnából Szibériába száműztek. Tudjátok, nem féltünk. Jehova olyan szellemet adott a testvéreknek, amely hitet öntött beléjük, ez a hit pedig a beszédükből nyilvánvaló volt. Soha senki nem döntött volna úgy, hogy ilyen területre utazzon prédikálni. Jehova Isten nyilván megengedte a kormánynak, hogy oda vigyen minket. Később a hatóságok ezt mondták:

— Nagy hibát követtünk el.

— Mivel? — kérdezték a testvérek.

— Azzal, hogy ide hoztuk magukat, és most itt is térítik az embereket.

— Még egy hibát el fognak követni — mondták a testvérek.

A második nagy baklövésük az volt, hogy miután szabadon bocsátottak bennünket és amnesztiát adtak nekünk, nem engedtek minket haza.

— Bárhova mehetnek, csak haza nem — mondták.

Utána rájöttek, hogy hibáztak. Mivel ezt tették velünk, a jó hír egész Oroszországban elterjedt.

 [Kiemelt rész/kép a 227. oldalon]

Interjú Anna Vovčukkal

Született: 1940

Megkeresztelkedett: 1959

Életrajzi részletek: 1951-től 1965-ig száműzetésben élt. Tízéves volt, amikor Szibériába küldték. 1957-től 1980-ig földalatti munkát végzett, bibliai irodalmat nyomtatott.

A KGB gyakran megpróbált rávenni minket arra, hogy fedjük fel a testvérek kilétét. Fényképeket mutattak nekünk. Én mindig ezt mondtam:

— Maguknak semmit sem tudok, és senkit sem ismerek.

Mindig így válaszoltunk nekik. Később, nem sokkal azután, hogy férjhez mentem, a város felé sétáltam, és találkoztam az angarszki KGB-hivatal vezetőjével. Ez a férfi gyakran beidézett kihallgatásra, és ezért jól ismert.

Ezt mondta nekem:

— Ami Stepan Vovčukot illeti, azt mondta nekem, hogy nem ismeri őt. Akkor hogy lehet, hogy férjhez ment hozzá? — Erre én ezt feleltem:

— Vajon nem éppen maga mutatta be nekem, amikor fényképeket mutatott róla? — Erre összecsapta a kezét, és így kiáltott:

— Hát ez nem lehet igaz, már megint mi vagyunk a hibásak!

Mindketten elnevettük magunkat. Ez egy vidám pillanat volt az életemben.

 [Kiemelt rész/kép a 229—30. oldalon]

Interjú Sofija Vovčukkal

Született: 1944

Megkeresztelkedett: 1964

Életrajzi részletek: 1951-től 1965-ig száműzetésben élt. Hétéves volt, amikor az édesanyjával, nővérével és bátyjával Szibériába küldték.

Amikor Szibériába vittek minket, azt mondták, hogy örökre ott fogunk maradni. Sohasem gondoltuk, hogy egyszer szabadság lesz. Amikor más országokban megrendezett kongresszusokról olvastunk Az Őrtorony folyóiratban, Jehovához imádkoztunk, hogy csak egyszer az életünkben lehetőségünk nyíljon elmenni egy olyan kongresszusra, mint amilyen más országokban van. Jehova megáldott bennünket. 1989-ben el tudtunk menni Jehova Tanúi Lengyelországban megtartott nemzetközi kongresszusára. Nem lehet leírni azt a rendkívüli boldogságot és örömet, amelyet ott éreztünk.

A lengyel testvérek nagyon szívélyesen fogadtak bennünket. Négy napot töltöttünk ott. Részt vettünk egy kongresszuson! Igazi öröm volt még többet tanulni Jehováról, és oktatást kapni Isten Szavából. Nagyon boldogok voltunk. Mindenkinek elmeséltük az élményeinket. Bár nagyon sok nemzetből voltak ott emberek, ők mind a testvéreink voltak! Amikor körbesétáltuk a stadiont, a béke gyönyörűséges érzése hatott át bennünket. Miután annyi mindenen keresztülmentünk, vagyis túléltük az oly hosszan tartó betiltást, úgy éreztük, mintha már az új világban lennénk. Senki sem káromkodott, minden tiszta és csodaszép volt. A program után is együtt maradtunk. Nem mentünk el azonnal, hanem más testvérekkel beszélgettünk. Ha nem értettük egymás nyelvét, akkor tolmácsok is akadtak. De még amikor nem értettük is, mit mondanak, még akkor is megcsókoltuk egymást. Boldogok voltunk.

 [Kiemelt rész/kép a 243—4. oldalon]

Interjú Roman Jurkevyčcsel

Született: 1956

Megkeresztelkedett: 1973

Életrajzi részletek: Hat évet volt büntetőtáborokban a semlegessége miatt. 1993 óta az Ukrán Fiókbizottságban szolgál.

Az igazság arra ösztönöz, hogy segítsünk és támogassunk másokat. Ezt különösen éreztük 1998-ban, amikor nagy árvíz sújtotta Kárpátalját, és egyetlen éjszaka alatt több százan, igen, több száz ember vesztette el az otthonát és minden vagyonát.

Két napon belül testvérek egy csoportja érkezett, és segélybizottságok alakultak. Ezek a bizottságok meghatározták, milyen segélyezésben kell részesíteni a családokat és a falvakat. Két faluban, Várin és Visken különösen nagy károkat okozott az árvíz. Csupán két vagy három napon belül terveket készítettek arra, hogy melyik család milyen segítséget kapjon, és ki nyújtsa a segítséget. Majd testvérek érkeztek teherautókkal, és elkezdődött a sártenger ellapátolása.

A testvérek száraz fát hoztak, melyen az ott élők közül mindenki megdöbbent. A nem Tanú személyek csodálkoztak. Egy viski testvérnő azon a területen volt, ahol a testvérek egy csoportja a sarat lapátolta. Egy újságíró odament hozzá, és ezt kérdezte:

— Tudja, hogy kik ezek az emberek?

— Nem nagyon ismerem őket — válaszolta a testvérnő —, mert különböző nyelveken beszélünk: románul, magyarul, ukránul és oroszul. Azonban egy dolgot tudok: ők a hittestvéreim, akik a segítségemre siettek.

A testvérek két-három napon belül segítséget küldtek, gondoskodtak azokról a családokról, akiket más helyekre kellett telepíteni. Ám fél éven belül gyakorlatilag az összes Tanú házát újraépítették, és a Tanúk voltak az elsők, akik visszatérhettek, hogy beköltözzenek az új otthonukba.

 [Grafikon a 254. oldalon]

(Lásd a kiadványt.)

Általános úttörők Ukrajnában (1990—2001)

10 000

8 000

6 000

4 000

2 000

0

1990 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2001

[Grafikon a 254. oldalon]

(Lásd a kiadványt.)

Jehova Tanúi Ukrajnában * (1939—2001)

120 000

100 000

80 000

60 000

40 000

20 000

0

1939 1946 1974 1986 1990 1992 1994 1996 1998 2001

[Lábjegyzet]

 [Térképek a 123. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

UKRAJNA

VOLHÍNIA

GALÍCIA

Lviv

KÁRPÁTALJA

BUKOVINA

KIJEV

Harkov

Dnyipropetrovszk

Luhanszk

Zaporizzsja

Donyeck

Odessza

KRÍM FÉLSZIGET

FEKETE-TENGER

TÖRÖKORSZÁG

BULGÁRIA

ROMÁNIA

MOLDOVA

LENGYELORSZÁG

FEHÉROROSZORSZÁG

OROSZORSZÁG

 [Egész oldalas kép a 118. oldalon]

[Kép a 127. oldalon]

Vojtech Čechi

[Kép a 129. oldalon]

Az első kongresszus a galíciai Boriszlav városában (1932 augusztusa)

[Kép a 130. oldalon]

Kongresszus a kárpátaljai Szolotvinában (1932)

[Kép a 132. oldalon]

Marija és Emil’ Zaryc’kyj 40 éven keresztül hűségesen ellátták fordítói megbízatásukat

[Kép a 133. oldalon]

Az első ukrán irodalomraktár 1927 és 1931 között ebben az ungvári házban volt

[Kép a 134. oldalon]

Egy csoport készen áll arra, hogy busszal elmenjen a szolgálatba a Kárpátokban található rahói területre (1935); Vojtech Čechi (1)

[Kép a 135. oldalon]

Korai gramofonfelvétel ukrán nyelven, melynek címe: „Vallás és keresztényiség”

[Kép a 136. oldalon]

A Kosmači Gyülekezet 1938-ban; Mykola Voločij (1) két lova közül eladta az egyiket, hogy gramofont tudjon vásárolni

[Kép a 137. oldalon]

Ludwik Kinickire sokan szeretettel úgy emlékeznek, mint aki buzgó szolga volt. Náci koncentrációs táborban halt meg, Jehovához hűségesen

[Képek a 142. oldalon]

Illja Hovučak, aki a fenti képen balra látható, Onufrij Ryl’čukkal utazik, hogy a hegyekben prédikáljon, a jobb oldali képen pedig feleségével, Paraskával van. Hovučak testvért, miután egy katolikus pap átadta a Gestapónak, kivégezték

[Kép a 146. oldalon]

Anastasija Kazak (1) olyan Tanúkkal, akik a stutthofi koncentrációs táborban voltak vele

[Képek a 153. oldalon]

Ivan Maksymjuk (balra látható a feleségével, Jevdokijával) és fia, Mychajlo (jobbra) nem alkudott meg feddhetetlenségében

[Kép a 158. oldalon]

Régi ukrán bibliai kiadványok

[Kép a 170. oldalon]

Hryhorij Mel’nykre 20 évesen a két öccséről és a húgáról való gondoskodás felelőssége nehezedett

[Kép a 176. oldalon]

Marija Tomilko 15 évig börtönben volt, de hűséges maradt

[Kép a 182. oldalon]

Nucu Bokoč, miközben rövid időre találkozott a börtönben a lányával 1960-ban

[Képek a 185. oldalon]

Lidija és Oleksij Kurdast (fent) letartóztatták és különböző táborokba zárták, amikor a lányuk, Halyna 17 napos volt; Halyna Kurdas hároméves korában (jobbra): ez a fénykép 1961-ben készült, amikor a szülei még a táborban voltak

[Kép a 191. oldalon]

A házasságkötésük előtti éjszakán Hanna Šyškót és Jurij Kopost letartóztatták, és tíz év, büntetőtáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Tíz évvel később házasodtak össze

[Kép a 191. oldalon]

Jurij Kopos kis híján egy évszázad harmadát töltötte szovjet börtönökben és munkatáborokban

[Kép a 194. oldalon]

Pavlo Zjatek az egész életét Jehova szolgálatának szentelte

[Kép a 196. oldalon]

Nathan H. Knorr 1962. május 18-ai keltezésű levele a Szovjetunióban élő testvéreknek

[Kép a 214. oldalon]

Az Ukrajnába és a Szovjetunió más részeibe szánt irodalmat olyan bunkerekben nyomtatták, mint amilyen ez a kelet-ukrajnai is

 [Kép a 216. oldalon]

Legfelül: a Kárpátok mélyén lévő erdő borította domb, ahol Ivan Dzjabko egy titkos bunkert működtetett

[Kép a 216. oldalon]

Fent: Mychajlo D’oloh ül a bunker bejárata mellett, ahol Ivan Dzjabkót papírral látta el

[Kép a 216. oldalon]

Jobbra: Ivan Dzjabko

[Kép a 223. oldalon]

Mészár Béla 21 évet raboskodott. Ez idő alatt hűséges felesége, Regina összesen több mint 140 000 kilométert utazott, hogy gyakran meglátogathassa őt

[Kép a 224. oldalon]

1971-ben Mychajlo Dasevyčet nevezték ki országszolgának

[Kép a 233. oldalon]

Ukrajnában 1991. február 28-án jegyezték be Jehova Tanúit. Ez volt az első bejegyzés a Szovjetunió területén

 [Képek a 237. oldalon]

Az 1993-as kijevi nemzetközi kongresszuson 7402-en keresztelkedtek meg. Ezen a kongresszuson keresztelkedtek meg a legtöbben Isten népének modern kori történelmében

[Kép a 246. oldalon]

A szolgálati kiképzőiskola első osztályának diplomaosztása Lvivben 1999 elején

 [Kép a 251. oldalon]

Fent: a Királyság-terem épületegyüttes, ahol a Bétel-család 1995-től 2001-ig szolgált

[Kép a 251. oldalon]

Középen: az a ház, amelyet a Bétel-család használt 1994 és 1995 között

[Kép a 251. oldalon]

Lent: Királyság-terem Nadvirna városában — ez volt az első, amelyet az új Királyság-terem építési program keretében építettek Ukrajnában

 [Képek a 252—3. oldalon]

 1—3. az újonnan átadott ukrán fiókhivatal

[Kép a 252. oldalon]

4. a fiókbizottság (balról jobbra): akik ülnek: Stepan Hlins’kyj, Stepan Mykevyč; akik állnak: Andrij Semkovyč, Roman Jurkevyč, John Didur és Jürgen Keck

[Kép a 253. oldalon]

5. Theodore Jaracz előadást tart az ukrán fiókhivatal átadásán 2001. május 19-én