Belize

A YUCATÁN-FÉLSZIGETEN fekvő trópusi gyöngyszem, Belize, Mexikóval, Guatemalával és a Karib-tengerrel határos. E kis ország, melynek korábbi neve Brit Honduras, a kultúrák, nyelvek, szokások, ételek és vallások olvasztótégelye.

Közép-Amerika többi országával ellentétben Belize nem sűrűn lakott, népessége megközelítőleg 300 000 fő. Buja trópusi dzsungelei színpompás madaraknak, és más lenyűgöző állatoknak adnak otthont, köztük a megfoghatatlan jaguárnak. Sok ősi maja rom található itt, a fenséges hegyeket hatalmas pálmafák és alázúduló vízesések díszítik. Az ország lebilincselő látványosságát hatalmas barlangrendszere nyújtja. A barlangok némelyikét tiszta vizű, kanyargós folyók kötik össze. A Belize-korallzátony a tengerpart teljes hosszában húzódik. Pompás korallok sora és homokzátonyok, azaz alacsony szigetek alkotják, melyeket fehér homokos tengerpartok és kókuszpálmák díszítenek.

KORAI TÖRTÉNELME

Belize első telepesei a Dél-Amerikából bevándorolt arawakok és karibok voltak. Évszázadokkal azelőtt, hogy az európaiak az Újvilágnak nevezett területre jöttek, Belize állítólag a maja civilizáció szíve volt, virágzó szertartási központokkal és pazar templomokkal.

Nem maradt sok írásos nyoma annak, hogy az európaiak kezdetben igyekeztek gyarmatosítani Belize-t. Az azonban ismert, hogy Spanyolország kudarcot vallott a maják leigázásában. 1638-ban brit kalózok telepedtek le Belize partjain. A XVII. század közepére  kékfakitermelő telepek jöttek létre. A kékfából értékes festéket nyertek.

A britek Jamaica, az Egyesült Államok, valamint egyenesen Afrika rabszolgapiacairól hoztak az országba rabszolgákat, hogy a kékfa és a mahagónifa kitermelésében dolgoztassák őket. Noha a fakitermelés területein a korbáccsal ütlegelő rabszolgahajcsárok látványa kevésbé volt megszokott, mint az amerikai kontinens többi részén, az életkörülmények itt is nyomorúságosak voltak, és mindennapos volt a durva bánásmód. Sok rabszolga fellázadt, öngyilkosságot követett el, vagy megszökött, és független közösségeket hoztak létre Belize-ben. 1862-ben Belize brit gyarmat lett, 1981-ben pedig elnyerte a függetlenségét. *

AZ IGAZSÁG MAGVAI GYÖKERET ERESZTENEK

A Belize-be érkező első Tanúk – akkoriban Nemzetközi Bibliakutatóknak hívták őket – közé tartozott James Gordon, aki 1918-ban keresztelkedett meg Jamaicában. Ez a törékeny alkatú, halk szavú fiatalember 1923-ban elköltözött Jamaicából Belize-be. Egy Bomba nevezetű, távol eső maja faluban telepedett le, ahol megnősült, és családot alapított. Bár távol élt keresztény testvéreitől, megosztotta a jó hírt a barátaival és a szomszédaival.

Hogyan terjedt el a Királyság jó híre e brit gyarmat többi részére? 1931-ben Freida Johnson – egy alacsony, 50-es évei végén járó, egyesült államokbeli asszony – Közép-Amerika egyes részein kezdett prédikálni. Egyedül utazott, olykor lóháton, és városokban, falvakban, szétszórtan elhelyezkedő banánültetvényeken, valamint a Karib-tenger partvidékén prédikált.

 Freida 1933-ban Belize városába érkezvén kivett Beeks asszonytól egy kis szobát. Az asszony hallotta, hogy Freida minden reggel, mielőtt elmegy otthonról, felolvas a Bibliából, és vallásos éneket énekel. Sokan egyszerűen nem tudták figyelmen kívül hagyni Freida lankadatlan buzgalmát, miként azt sem, hogy ő nem tartott délután sziesztát, amint azt a legtöbben teszik a trópusokon. Hat hónapig tartózkodott az országban, és sikerült felkeltenie egy jamaicai pék, Thaddius Hodgeson érdeklődését az igazság iránt. Freida a legtöbbet Belize városában tevékenykedett, de elment vidéki területekre is. Bombában például kapcsolatba lépett James Gordonnal. Freida nagyszerű munkájának eredményeként azok, akik ugyanabban hittek, megismerkedhettek egymással, és összejövetelekre kezdtek járni.

MÉG TÖBB SZEMÉLYT AZ IGAZSÁGHOZ SEGÍTENEK

Akkoriban nagyon nehéz dolog volt felvenni vagy tartani a kapcsolatot valakivel. Jamesnek és Thaddiusnak ennek ellenére sikerült, miközben mindketten a saját területükön végezték a prédikálómunkát. Thaddius már 1934-ben írt a brooklyni főhivatalnak. Hangfelvételt lejátszó készüléket, és lemezre felvett bibliai előadásokat kért.

Szombat esténként Thaddius előadásokat játszott le a legfelsőbb bíróság épülete előtt egy kis parkban, ott, ahol régebben a katonai helyőrség gyakorlatozott. A park neve Csatamező volt, és valóban azzá is vált. Az egyik oldalon Thaddius Rutherford testvér előadásait játszotta le, a másik oldalon az üdvhadsereg zenekara játszott, őket Beaumont Boman hatalmas dobjának csinnadrattája kísérte. Ám Beaumont nem sokkal ezután pozitívan reagált a Királyság üzenetére, és átállt Thaddius oldalára a csatamezőn. Ezt mondta: „Hálát  adok Istenemnek, Jehovának, hogy letetette velem azt a dobot!”

Nyilvános prédikálásra egy másik igen kedvező helyszín a Mule Park nevű kis terület volt, a szabadtéri piac előtt. Volt itt egy kikötőoszlop az öszvérfogatoknak, melyek árut szállítottak a városba és a városból. A magas, barna bőrű Thaddius jóképű férfi volt, dinamikus szónok hírében állt, és sokszor hallatta itt a hangját. Annak ellenére, hogy a kereszténység egyházai erős befolyást gyakoroltak Belize bibliaszerető népére, sok tiszta szívű ember kedvezően reagált a jó hírre; közéjük tartozott a jamaicai James Hyatt és Arthur Randall is.

Thaddius péksége Belize városának az északi részén volt, ott kezdett összejöveteleket tartani. Ehhez félre kellett tolnia a kiszolgálópultot, deszkákat kellett tennie a székekre, hogy padokat rögtönözzön. A város déli részén Cora Brown testvérnő lakásán tartották az összejöveteleket. Nora Fayad emlékszik, hogy amikor még kislány volt, a kevés környékbeli Tanú a szomszédjuk, Arthur Randall udvarán jött össze.

A DINAMIKUS PRÉDIKÁLÁS GYÜMÖLCSÖT TEREM

Sok akkori Tanúnak a fáradhatatlan prédikálás volt az ismertetőjele. Például James (Jimsie) Jenkins annak ellenére, hogy vak volt bejárta Belize egész városát, botjával tapogatva ki az utat. Molly Tillet azt mondja, hogy még kétsaroknyira is hallotta a hangját, amikor James a piacon prédikált! És az is emlékezetre méltó, hogy James milyen feszülten figyelt az összejöveteleken: ülés közben a botjára támaszkodva enyhén előredőlt, hogy elkapjon minden egyes szót. Sok bibliaverset kívülről megtanult, és felhasználta a prédikálómunkában.

Ami James Gordont illeti, nos, őt jól ismerték a Bomba környéki falvakban, hisz mindenkinek prédikált,  akivel csak találkozott. Egyik kezében egy hordozható, mahagóni ládában irodalmat vitt, a másikban pedig egy hangfelvételt lejátszó készüléket. Minden vasárnap, még hajnal előtt a sötétségben evezett felfelé a folyón a fából vájt kenujával. Majd sok kilométeren át gyalogolt, egész nap járva a területet. A nap végén azt lehetett látni, hogy fáradtan baktat a folyótól felvezető úton az esti szürkületben. Vacsora után egészen addig tanulmányozta a Bibliát hat gyermekével, míg ki nem esett a kezéből a könyv a fáradtságtól.

Akkoriban Gordon testvér felesége még nem volt Tanú. Sőt, egyszer, amikor a férje nem volt otthon, sok bibliai irodalmát elégette. Amikor James hazament, és észrevette, mit tett a felesége, megőrizte a nyugalmát. Határozott hangon, egyszerűen csak ennyit mondott: „Soha többé ne próbálj ilyet tenni!” Gyermekeire mély hatást gyakorolt az önuralma, hiszen tudták, hogy ez milyen óriási veszteséget okozott neki.

JEHOVA SZELLEME VONZ

Egyik vasárnap reggel James egy hithű anglikán asszonynak, Derrine Lightburnnek prédikált, aki elfogadta tőle az Isten hárfája könyvet. Az asszony nem hallott mindent, amit ez a halk szavú férfi mondott, pedig kíváncsi lett volna, hogy miről beszél. Később, amikor Belize városában a nagynénjénél, Alphonsena Robateau-nál volt látogatóban, egy férfi állt a kapuban és engedélyt kért, hogy bemehessen az udvarba.

„Ő pont úgy néz ki, mint az a férfi, aki azt a szép könyvet adta nekem, amiről meséltem neked” – mondta Derrine a nagynénjének.

Mint kiderült, a férfi nem James Gordon volt, hanem James Hyatt. Lejátszotta a két asszonynak a hangfelvételt, és otthagyott Alphonsenánál egy Isten hárfája  könyvet. Alphonsena és a húga, Octabelle Flowers, annak ellenére, hogy tevékenyen részt vettek a politikai életben, kutattak az igazság után. Amit Alphonsena aznap megtudott, arra indította, hogy a következőket mondja Octabelle-nek: „Képzeld, idejött ma egy férfi, és Isten Királyságáról beszélt. Úgy érzem, hogy éppen ez az, ami után kutatunk!” Octabelle úgy intézte, hogy otthon tudott lenni, amikor a testvér visszament hozzájuk. Mindhárom asszony – Alphonsena, Octabelle és Derrine – elfogadta az igazságot, és 1941-ben megkeresztelkedett.

Alphonsena és Octabelle édesanyja nem sokkal azelőtt halt meg. Amybelle Allen, a húguk imádkozott Istenhez, hogy ő is meghalhasson, és a mennybe mehessen az édesanyjához. Octabelle elhívta Amybelle-t, hogy hallgassa meg a „Hol vannak a halottak?” című előadást. Amybelle elfogadta a meghívást, és utána egyetlen összejövetelről sem hiányzott.

Derrine lánya, Olga Knight ezt mondja: „Azokat az embereket Jehova szelleme vonzotta csupán azzal, hogy a kiadványokat olvasták, és eljártak az összejövetelekre. De annyira lázba hozta őket az igazság, hogy hamarosan kezdtek másoknak is beszélni arról, amit tanultak.”

 Olga édesapja, Herman Lightburn például rögtön elfogadta az igazságot, miután elolvasta a Gyermekek című könyvet egy kórházi tartózkodása alatt. Annyira fellelkesítette őt az, amit tanult, hogy minden pénteken kibérelt egy teherautót, és elvitte a maroknyi hírnököt, hogy tanúskodjanak a környező falvakban. Prédikálva bejárta Black Creek területét is, ahol a tanyája volt.

„Szüleim a Belize folyó mentén prédikáltak – emlékszik vissza Olga –, és esténként az emberek lámpásokkal jöttek, hogy meghallgassák őket. Amikor a tanyán vakációztunk, ahol édesapámnak lovai voltak, a szüleimmel, Amybelle nagynénémmel és a lányával, Molly Tillettel minden reggel lóra pattantunk, és egy csapás mentén szép sorban ellovagoltunk egészen Crooked Tree-ig. Ott a lovakat elengedtük, hadd legeljenek, mi pedig a Bibliát tanulmányoztuk az érdeklődőkkel. Ennek eredménye az lett, hogy közülük néhány család az igazsághoz jött.”

1941-ben az új hírnökök első csoportja a Karib-tenger vizében, Belize városában keresztelkedett meg. Ebben a csoportban volt George Longsworth, aki ettől kezdve a 87 éves korában, 1967-ben bekövetkezett haláláig végezte az úttörőszolgálatot. Prédikálásának fő területe az  ország belső része volt, ahol új területeket nyitott meg. Lóháton tette meg a sok kilométeres utat a városok és a falvak közt. George szüntelen lelkesedése a szolgálat iránt, valamint rendszeres jelenléte az összejöveteleken, különösen az újakra hatott buzdításként. Jehova ezeket a lelkes és hűséges szolgáit használta fel erőteljes módon arra, hogy a tiszta szívű embereket a szervezetéhez vonzza.

MEGÉRKEZNEK AZ ELSŐ MISSZIONÁRIUSOK

1945. október 5-én megérkezett Elmer Ihrig és Charles Heyen, a Gileád Iskola első osztályának végzősei. Ám éppen az érkezésüket megelőző napon sújtott le Belize városának déli részére 160 kilométeres sebességgel egy hurrikán. A repülőtérről a városba vezető 16 kilométeres utat elárasztotta a víz, így a két misszionáriust egy nagy katonai teherautóval szállították. Thaddius Hodgeson betontömböket és faládákat tett a háza előtti vízbe, hogy amikor a két testvér megérkezik, ne kelljen vízbe lépniük.

 A belize-i testvérek már alig várták az első misszionáriusok érkezését. Az ország északi részéből James Gordon, León Requeña és Rafael Medina kész volt megtenni az utat Belize városáig, hogy találkozhasson az új misszionáriusokkal, pedig akkoriban ez veszélyes vállalkozás volt! „Nem volt autóút az ország északi része és Belize városa között – magyarázza Ismael Medina, Rafael unokája. – Csak picadók, azaz öszvérfogatok vájta keréknyomok voltak. Nem voltak házak útközben, így ott aludtak, ahol az éjszaka érte őket, jóllehet kígyókkal is számolniuk kellett. Miután a három testvér találkozott a misszionáriusokkal, akiktől útmutatásokat és irodalmat kaptak, elindultak gyalog vissza az úton hazafelé. Több napjukba telt, míg hazaértek!”

A misszionáriusokat merőben szokatlan módon mutatták be a nagyközönségnek a Mule Parkban. James Hyatt azzal kezdte a programot, hogy csípős megjegyzésekkel támadta a papságot a hamis tanításaik miatt, ennek hatására néhány szemlélődő káromkodásban tört ki. Az előadása végén hirtelen rámutatott a két új misszionáriusra, és ezt mondta: „Ezennel átadom maguknak ezt a két embert!” És ez volt nagyjából minden, amit ez alkalommal a közönség megtudott a két új testvérről!

Szikrányi kétség sem fért hozzá, hogy ezeknek a régi testvéreknek kimagasló volt a szeretetük Jehova és a Biblia igazsága iránt, és hogy soha meg nem szűnő gyűlöletet éreztek a hamis vallásos tanítások iránt. Világossá vált az is, hogy a misszionáriusoknak értékes tapasztalatokat kell átadniuk a lelkes hírnököknek, hogy hatékonyabban prédikálhassanak.

A két misszionárius Belize városában kezdte a munkálkodást, ahol a lakók száma akkoriban mintegy 26 700 fő volt. A város törmelékekre épült, s így  mindössze 30 centiméterrel került a tengerszint fölé, és a csatornarendszer is kezdetleges volt. Ráadásul az éghajlat forró volt és párás. A lakásokban nem volt vízvezeték, ellenben csaknem minden udvarban volt egy nagy, fából készült vízgyűjtő dézsa az esős évszak idejére. Néha viszont olyan pusztító erővel érkezett az eső, mint például 1931-ben, amikor egy hurrikán lerombolta a várost, és több mint 2000 ember meghalt.

FEJLŐDÉS A KORLÁTOZÁSOK ELLENÉRE

Belize-ben sosem tiltották be Jehova Tanúi tevékenységét, a kiadványainkat azonban egy ideig a kormány betiltotta a II. világháború idején. Ám nem sokkal a misszionáriusok érkezése előtt ezt feloldották.

Az Őrtorony 1946. július 15-i száma mégis ezt a tájékoztatást közölte a két misszionárius belize-i tevékenységéről: „Az ország belső részén egy római katolikus pap még mindig azon igyekszik, hogy betiltassa a postán érkező irodalmat. A római katolikus papság zokon veszi Jehova Tanúi e két misszionáriusának a jelenlétét; egy ír-amerikai pap . . . amiatt méltatlankodott, hogy a brit gyarmati kormány beengedi őket az országba . . . A két [misszionárius] arra emlékeztette a papot, hogy ő is amerikainak vallja magát, majd amikor megmutatták neki az amerikai börtönök statisztikai adatait arról, hogy a római katolikus egyház nem bizonyult igazi erkölcsi védelemnek az emberek számára az Egyesült Államokban, a pap sietve távozott.”

A belize-i hírnökökről pontos jelentés először 1944-ben érkezett, amikor hét hírnök adott le jelentést. A hatékonyabb tanúskodás kedvéért a hírnökök bizonyságtevő kártyákat kezdtek használni az ajtóról ajtóra végzett munkában. A misszionáriusok érkezésétől  még nem telt el egy év, mire a hírnökök száma már 16-ra nőtt.

1946-ban Nathan H. Knorr és Frederick W. Franz a főhivatalból az országba látogatott, és fiókhivatalt létesített. Knorr testvér előadást tartott a szervezetről. Kifejtette, mennyire fontos a rendelkezésre álló nyomtatványon jelenteni a szántóföldi szolgálatot. Franz testvér ösztönözte a gyülekezet tagjait, hogy azzal mutassák ki az irgalmasságukat mások iránt, hogy tovább folytatják a Királyság üzenetének a prédikálását. Később, a hét folyamán, Knorr testvér kifejtette egy 102 fős hallgatóság előtt – akik között sok érdeklődő is volt –, hogy az érdeklődők miért örüljenek, hogy Jehova népével lehetnek. Kérte őket, hogy rendszeresen tanulmányozzák a Bibliát a Tanúkkal.

Ugyanabban az évben megérkezett Charles és Annie Ruth Parrish, valamint Cordis és Mildred Sorrell. Truman Brubaker, valamint Charles és Florence Homolka 1948-ban követte őket. Igen nagy szeretettel fogadták őket, hiszen sok munka várt rájuk.

RENGETEG MUNKA

Elmer Ihrig ezt írta: „Akkoriban csak az az egy kis gyülekezet létezett. A külső körzetekben nem voltak gyülekezetek. Elmentem ezekre a helyekre. Néhány hetet töltöttem egy-egy helyen, és könyvek terjesztésével, előfizetések szerzésével, valamint előadások  tartásával vetettem a magot.” Ez alatt az első év alatt Charles Heyen teherautóval Orange Walk városába utazott, ott munkálta a területet, és buzdította a testvéreket, hogy tartsák meg rendszeresen az összejöveteleket.

A délen fekvő városokat kizárólag hajóval lehetett megközelíteni. Így Elmer és Charles a Heron H hajóval utazott, hogy eljusson Stann Creek (ma Dangriga) és Punta Gorda partmenti városokba, két garifuna településre. Az volt a céljuk, hogy bevezetik ott a prédikálómunkát. Annak idején Belize városából csak egy 30 órás hajóúttal lehetett Punta Gordába eljutni. Elmer megtette ezt az utat, és annak a szállodának a halljában, ahol megszállt, tartott egy nyilvános előadást egy körülbelül 20 fős hallgatóságnak.

Olga Knight emlékszik, hogy Elmer a családjukkal tartott a távoli Crooked Tree faluba. Ott, a fasorral szegélyezett folyó partján, Olga édesapja összejöveteleket tartott. A helyi testvérek nagyra értékelték a misszionáriusok kemény munkáját és alázatos magatartását.

1948-ban már átlagosan 38 hírnök volt, és négy új gyülekezet alakult Belize városán kívül. Ezeket a kis gyülekezeteket a vidéki közösségekben élő, maroknyi  hírnökcsapatok alkották. Például a Lightburn család Black Creekben, a Gordon család Bombában, a Humes és az Aldana család Santanában, valamint Requeña és Medina testvér Orange Walkban. A misszionáriusok és a különleges úttörők Belize városára összpontosítottak, mivel erre kaptak buzdítást. Jehova megáldotta szorgos erőfeszítéseiket, hiszen folyamatosan nőtt azoknak az őszinte szívű embereknek a száma, akik Jehova szolgáivá váltak.

Knorr testvér következő látogatása 1949 decemberében időszerű és buzdító is volt egyben. Egy estét a misszionáriusotthonban töltött, és a misszionáriusi munka nehézségeiről beszélt. Sok új hírnök akarta szolgálni Jehovát, de nem értették meg, hogy ehhez át kell adni neki az életüket, és ezt vízben való megkeresztelkedéssel kell szimbolizálni. Knorr testvér arra emlékeztette a misszionáriusokat, hogy türelemre, kitartásra és az emberek iránti szeretetre van szükség. Arra is felhívta a figyelmüket, hogy már addig is szép eredményeket értek el.

NEM JÖHET TÖBB MISSZIONÁRIUS

1957-ben a belize-i testvérek érzékelték, hogy a kormány szigorú megfigyelés alatt tartja Jehova Tanúi tevékenységét. Például Orange Walkban a Társulat egyik filmjének bemutatásakor egy rendőr afelől kérdezgette a fiókhivatalban szolgáló testvéreket, hogy mikor érkeztek a faluba, és mikor mennek el. Elmondta, hogy a rendőrfőnöknek kell jelentést adnia róla, és arról is beszélt, hogy egy nemrégiben tartott kongresszuson egy titkosrendőr volt jelen, hogy hasonló jelentést készítsen.

1951 és 1957 között még tíz misszionárius kapott engedélyt, hogy belépjen az országba. 1957 júniusában  a testvérek váratlanul levelet kaptak a rendőrségtől és a bevándorlási hivataltól. Így szólt a levél: „Brit Honduras [ma Belize] kormánya úgy határozott, hogy ezentúl az Önök Társulatától, a tengerentúlról több egyházi szolgát nem enged belépni Brit Honduras területére.” A kérést, hogy találkozhassanak a kormányzóval a döntés okának tisztázása végett, megtagadták.

Jóllehet más vallási csoportoknak sem engedték meg, hogy új misszionáriusokat hozzanak az országba, azt viszont megengedték, hogy újak érkezzenek azok helyébe, akik elhagyják az országot. Ez a lehetőség nem terjedt ki Jehova Tanúira, noha két misszionáriust pótolni kellett volna. 1960-ban a testvérek írtak a belize-i és londoni hatóságoknak, hogy nem új misszionáriusokat kérnek, hanem pótolni szeretnék őket.

A kurta válaszban ez állt: „A kormánytanács arra a szilárd elhatározásra jutott, hogy nem enged belépni Brit Honduras területére több misszionáriust a Watch Tower Bible and Tract Societytól.”

Amikor a testvérek meghallgatást kértek, ezt a választ kapták: „A kormánytanács 1957-ben arra a szilárd elhatározásra jutott, hogy nem enged belépni Brit Honduras területére több misszionáriust az Önök Társulatától. E körülmények között Őméltósága nem véli úgy, hogy bármilyen hasznos célt szolgálna az, ha felkeresnék őt ebben az ügyben.” Úgy tűnt, hogy a testvérek falba ütköztek.

Közel öt éven át folyamatosan nyújtottak be kérelmeket, majd végül a fiókhivatal 1961 októberében levelet kapott a belize-i Titkárságtól, melyben ez állt: „Tájékoztatom Önöket, hogy legutóbbi ellenvetésüket megvizsgálta Brit Honduras kormánya, és úgy határozott, hogy ez idő szerint engedélyt ad külföldi misszionáriusoknak az országba való belépésre, pótlásul  azon misszionáriusok helyébe, akik már itt vannak az országban.” Ennek eredményeként 1962-ben Martin és Alice Thompson Jamaicából engedélyt kapott, hogy misszionáriusként belépjen az ország területére.

HÁBORÍTATLANUL HALAD A MUNKA

Nyilvánvaló volt, hogy a vallási ellenségeskedők megpróbálták lelassítani a munkánkat. De vajon sikerrel jártak? Az 1957-es szolgálati év jelentése hét gyülekezet 176 fős hírnökcsúcsát mutatta. Az idő tájt Belize lakosainak száma 75 000 fő volt, ami azt jelentette, hogy körülbelül 400 ember jutott 1 hírnökre. Az 1961-es szolgálati év jelentésében már 236 hírnök szerepelt. Ez 34 százalékos növekedést jelentett, és így egy hírnökre már csak 383 személy jutott! Igaznak bizonyult Jehova ígérete, melyet a népének tett: „Egyetlen ellened készült fegyver sem lesz sikeres, és minden nyelvet, amely perbe száll veled, elítélsz” (Ézs 54:17). A prédikálómunka háborítatlanul haladt tovább.

Sok bibliatanulmányozó személy úgy élt együtt a párjával, hogy nem volt törvényesen megesküdve, sőt egyesek váltogatták a partnereiket. De amint megismerték Jehova magas irányadó mértékeit, sokan közülük nagy erőfeszítéseket és anyagi áldozatot hoztak, hogy illő módon házasságot kössenek. Volt, aki ekkor már 80 éves is elmúlt!

ÚJ KIRÁLYSÁG-TEREMRE VAN SZÜKSÉG

1949 decemberében a testvérek előre kifizették a Belize városában lévő Liberty Hall bérleti díját, hogy 1950 januárjában négy különleges előadásból álló programot tartsanak ott. Az utolsó előadás napját megelőző napon a rádióban közlemény hangzott el, miszerint másnap egy előkelő személy temetési szertartását abban a teremben fogják megtartani. A testvérek többször  is keresték emiatt a terem tulajdonosát, ennek ellenére másnap a különleges előadás közben bejött a terembe egy csoport, és hangoskodva kezdték előkészíteni a temetési szertartást. A testvéreknek végül a rendőrséget kellett kihívniuk. Mindebből nyilvánvalóvá vált, hogy a testvéreknek saját Királyság-teremre van szükségük. A rendelkezésre álló termek klubokként és tánctermekként működtek, és drága volt a bérleti díjuk.

Donald Snider akkoriban fiókfelvigyázóként szolgált, és így emlékszik vissza erre az időre: „Múlt vasárnap este, az Őrtorony-tanulmányozáson 174-en voltak jelen. A teremben közel sem fér el ennyi ember, így jó néhányuknak állni kellett. És mivel ilyen sokan voltunk a teremben, a hőség tikkasztóbb volt, mint valaha.” A fiókhivatal és a misszionáriusotthon többször is különféle bérleményekbe költözött.

1958 szeptemberében megkezdődtek egy kétszintes épület építési munkálatai. A földszinten egy kis fiókhivatal és egy misszionáriusotthon volt, az emelet teljes területén pedig egy előadóterem. 1959-ben fejeződött be az építkezés, és a Belize City Gyülekezetnek végre saját Királyság-terme volt!

NÖVEKEDÉS A SPANYOL TERÜLETEN

Belize-ben az egyik szembeszökő szellemi növekedést Jehova népe a spanyolul beszélő emberek körében tapasztalta. 1949-ben már voltak olyan területek, ahol spanyolul beszélő emberek éltek, de egyik misszionárius sem beszélte a nyelvüket. Később már küldtek spanyolul beszélő misszionáriusokat is. Egyikük Leslie Pitcher volt, ő 1955-ben érkezett. Megbízatását Benque Viejo városába kapta, ahol spanyol nyelvűek laktak. A város Belize nyugati részén, a guatemalai határ mentén fekszik. Érkezésekor a helyi emberek közül néhányan  már vártak rá. Vajon miért?

Körülbelül egy évvel azelőtt, Belize-től nyugatra, a guatemalai San Benito városában Natalia Contreras megismerte az igazságot és megkeresztelkedett. Átjött a határon Belize-be, hogy tanúskodjon a Benque Viejóban élő rokonainak. Egyikük, Serviliano Contreras különösen odafigyelt Natalia Szentíráson alapuló gondolataira a bálványimádattal kapcsolatban, és elfogadta az igazságot. Hűséges Tanú maradt egészen az 1998-ban bekövetkezett haláláig, amikor is 101 éves volt. Sok gyermeke és unokája Tanú lett. Azokban a kezdeti időkben a Benque Viejo-i kicsiny hírnökcsapat területéhez tartozott a guatemalai határon túl eső város, Melchor de Mencos is, ahol összejöveteleket tartottak, és ahol végül gyülekezet alakult. A Benque Viejo Gyülekezet pedig még ma is híres a buzgó szelleméről.

1956-ban a kerület- és körzetkongresszusok egy részét már megtartották spanyolul is. Teljes körzetkongresszusi programot először 1968 februárjában tartottak spanyolul az Orange Walk-i Királyság-teremben. 85-en voltak jelen, és 4 keresztelkedő volt.

 Marcelo Dominguez és Rafael Medina, két spanyolul beszélő testvér, valamint más spanyolul beszélő Tanúk, például Dionisio és Catalina Tek, hűségesen részt vettek az angol nyelvű összejöveteleken és kongresszusokon, noha nem értették jól a nyelvet. 1964 októberében megalakult Orange Walkban egy 20 hírnökből álló spanyol nyelvű gyülekezet, melynek tagjai addig az angol nyelvű gyülekezettel tartották a kapcsolatot.

Az 1980-as években polgárháború dúlt a közeli Salvadorban és Guatemalában, emiatt sokan Belize-be menekültek. Számos spanyolul beszélő Tanú család is volt köztük, véneket, kisegítőszolgákat és úttörőket is beleértve. Nagy lendületet adtak a spanyol terület kiterjesztéséhez, csakúgy, mint ahogy azt a más spanyol nyelvű országokból érkező, kétnyelvű misszionáriusok tették.

„AZ IGAZ KERESZTÉNYEK AJTÓRÓL AJTÓRA PRÉDIKÁLNAK”

Egyik nap Orange Walkban két idegen kopogtatott be Margarita Salazar ajtaján, és ezt kérdezte tőle: „Ismer Ön egy Jehova Tanúját, akit Margarita Salazarnak hívnak?” A két látogató a 23 éves Teófila Mai és az édesanyja volt August Pine Ridge-ből, mely falu 34 kilométerre, délnyugatra van Orange Walktól. Miért keresték Margaritát?

Teófila ezt mondja: „Úgy egy évvel ezelőtt nagyon beteg lett a kilenc hónapos kisfiam. Elvittem őt egy Botes nevű faluba, hogy egy szent szűz, Santa Clara elé vigyem, hogy meggyógyítsa. Egy teherautó első ülésén utaztam. A sofőr a mi környékünkön lakott, és tanúskodni kezdett nekem. Megkérdezte, hogy miért viszem a kisbabámat Botesba, majd elmondta, hogy a Biblia nem helyesli a bálványimádatot. Ez nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Később ez a férfi még sok szentírási igazságot  osztott meg velem, melyeket Jehova Tanúitól tanult.

Egy másik utazás során – folytatja Teófila – a sofőr azt mondta, hogy az igaz keresztények ajtóról ajtóra prédikálnak. Elmondta, hogy Jehova Tanúi ezt teszik, és például a Sofóniás 1:14-et és a 2:2, 3-at olvassák fel az embereknek. Ezek után kézen fogva a kisfiamat, a karomban pedig a kisbabámat tartva, ajtóról ajtóra  mentem August Pine Ridge-ben, hogy felolvassam ezeket a verseket a szomszédaimnak. Később a férfi azt tanácsolta, hogy ha igazán meg akarom ismerni az igazságot, akkor Jehova Tanúival kell tanulmányoznom a Bibliát. Salazarékról beszélt nekem, és említette, hogy hol találhatom meg őket Orange Walkban. Azelőtt még sosem jártam Orange Walkban, ezért az édesanyámmal indultam a keresésükre.”

Margarita így emlékszik arra a délelőttre, amikor Teófila és az édesanyja először kereste fel őt: „Rengeteg bibliai kérdésük volt, és hosszasan elbeszélgettünk. Tudni szerették volna, igaz-e, hogy Jehova Tanúi segítenek az embereknek megérteni a Bibliát, függetlenül attól, hogy milyen távolra kell utazniuk, hogy tanítsák őket. Biztosítottam őket afelől, hogy ez igaz, és megígértem, hogy kéthetente elmegyünk a falujukba, hogy tanulmányozzuk velük a Bibliát.”

Amikor Margarita és a férje, Ramón, megérkeztek August Pine Ridge-be, látták, hogy Teófila a családjának hat felnőtt tagját meghívta a bibliatanulmányozásra. Ezt követően Orange Walk-i úttörők rendszeresen Salazarékkal tartottak a 34 kilométeres kikövezetlen, keskeny, hepehupás úton, hogy mialatt Teófila és a családja a Bibliát tanulmányozza, ők prédikáljanak a faluban. Amybelle Allen többször ott is maradt éjszakára, hogy bibliatanulmányozásokat vezethessen. Teófila 1972-ben, öt hónappal azután keresztelkedett meg, hogy elkezdte tanulmányozni a Bibliát. 1980-ban gyülekezet alakult August Pine Ridge-ben, és az évek során Teófila családjából 37-en fogadták el az igazságot.

 GYÜMÖLCSÖZŐ BOZÓTTÚRÁK

Bár Belize városa és a nagyobb városok Belize-ben alaposan be voltak munkálva, a távoli területeken nem prédikáltak rendszeresen. A korai misszionáriusok hajóval utaztak a délen fekvő városokba, ám a későbbiekben már út kötötte össze Stann Creek és Toledo déli körzetét az ország többi részével. 1971 elején a fiókhivatal évenkénti prédikálóutakat szervezett, melyeket bozóttúráknak hívtak. Így a Belize esőerdejének távoli területein élő mopán és kekcsi maják is hallhattak a Királyság-üzenetről.

A testvérek bérelt autókkal és fatörzsből vájt kenukkal jutottak el falvakba és városokba Dangrigától Punta Gordáig, sőt még az egész délen, Guatemala határánál fekvő Barrancóig is. Egyes utakra csoportosan mentek teherautóval, 2-4 motorkerékpárossal együtt. Mindig más-más falvakban töltötték az éjszakát, nappal pedig, míg a nagyobb csoport a faluban munkálkodott, a motorosok párosával kaptattak fel az ösvényeken, hogy elérjék az elszigetelt tanyákat.

Punta Gorda területén a hátizsákos testvérek faluról falura jártak. Gyakran elsőként az alcaldéval (községi elöljáróval) kellett beszélniük a cabildóban – a falu idősebb férfiainak a találkozóhelyén –, még azelőtt, hogy a többi falubelinek prédikáltak volna.

Reiner Thompson misszionárius így mesél erről: „Az egyik faluban a testvérek akkor érkeztek meg, amikor a férfiak egy gyűlésen voltak a cabildóban, hogy megbeszéljék a kukoricaszedéssel kapcsolatos tennivalókat. A gyűlés után a férfiak megkérték a testvéreket, hogy énekeljenek nekik egy Királyság-éneket. A testvérek fáradtak és éhesek voltak, meg nem is volt énekeskönyvük. Mégis a férfiak nagy örömére teljes szívből énekeltek.” Idővel gyülekezet jött létre Mango Creekben és később San Antonióban is, az egyik legnagyobb maja faluban.

 „Volt, hogy éjszaka gyalogoltunk egyik faluból a másikba, hogy tartani tudjuk az időtervünket – mondja Santiago Sosa. – Megtanultuk, hogy libasorban haladjunk az út közepén, nem pedig a szélén, mivel azt biztosan tudtuk, hogy az út menti bozótban kígyók tanyáznak. Azt is megtanultuk, hogyan nyerjünk növényekből vizet, amikor szükségünk van rá.

Néha a csoport egy-két párt alkotó kisebb csoportokra lett felosztva, hogy a falu különböző pontjain prédikálhassanak. Majd este mindnyájan újra találkoztak. Ketten a szálláshelyen maradtak, hogy főzzenek. „Ez gyakran igazi csapás volt, mivel néhányan nem is tudtak főzni – mondja Santiago kuncogva. – Emlékszem, egyszer az ételre nézve megkérdeztem: »Hát, ez meg micsoda?« A szakács erre így felelt: »Nem tudom, de étel.« Ha még a szakács sem tudta azonosítani a főztjét, jobbnak láttuk, hogy először leteszteljük egy sovány kóbor kutyán. De még az éhes kutya sem ette meg!”

KEKCSIK FOGADJÁK EL AZ IGAZSÁGOT

Rodolfo Cocom és a felesége, Ofelia, Corozalból délre, egy távoli kekcsi faluba, Crique Sarcóba költözött. Ofelia ebben a faluban nőtt fel, ahová a Tanúk csak az évenkénti bozóttúrájukon mentek el. Amikor úgy 14 éves volt, egy narancsfa alatt megtalálta Az igazság, mely örök élethez vezet könyvet, és elkezdte olvasni. Szeretett volna többet megtudni. De erre csak akkor került sor, amikor már házas volt és Corozalban élt. Két különleges úttörő, Marcial és Manuela Kay kezdett bibliatanulmányozást vele és a férjével, Rodolfóval.

Amikor a Cocom házaspár 1981-ben Crique Sarcóba költözött, szerette volna újra felvenni a kapcsolatot a Tanúkkal, ezért Rodolfo Punta Gordába ment, hogy megkeresse őket. Ez legalább hatórás út volt, amit gyalog, illetve folyón és tengeren csónakkal tett meg. Punta Gordában  találkozott egy úttörővel, Donald Niebruggeval, aki megszervezte, hogy levelezés útján fog tanulmányozni a házaspárral. De volt egy probléma. Nem volt posta Crique Sarcón.

„Megkérdeztem a Punta Gorda-i postán, hogy hogyan küldhetnék levelet Crique Sarcóba – meséli Donald. – Megtudtam, hogy a pap hetente egyszer odamegy.” Így hát mintegy hat hónapon keresztül a pap szállította oda-vissza a bibliatanulmányozás leveleit anélkül, hogy rájött volna, hogy Jehova Tanúi futára.

Donald így folytatja: „Amikor a pap megtudta, hogy mit is kézbesít, nagyon dühös lett, és többé egyetlen levelünket sem vitte el.”

Azokban a hónapokban Donald többször is megtette az utat Crique Sarcóba, hogy tanulmányozzon a Cocom házaspárral. A következő bozóttúrán Rodolfo elkezdte a szántóföldi szolgálatot. Donald ezt mondja erről: „Négy napra magunkkal vittük Rodolfót. A prédikálás a különböző falvakban és a testvéri társaság igazán segített neki az előrehaladásban.”

„Ofeliával kettesben mentünk el a saját falunkba prédikálni, hogy megosszuk másokkal, amit tanultunk – mondja Rodolfo. – Azok, akikkel tanulmányoztam, nagyobb ellenállással néztek szembe, mint mi. Néhányuktól  megtagadták, hogy kapjanak a falunak adományozott orvosságból, élelmiszerből és ruhából. Az anyósom szintén nagyon ellenezte a munkánkat. Ofeliával felismertük, hogy Crique Sarcón nem tudunk fejlődni szellemileg. Szükségünk volt az összejövetelekre. Ezért Punta Gordába költöztünk, hogy folytatni tudjuk a tanulmányozást. Ott szellemileg előrehaladtunk, és 1985-ben megkeresztelkedtünk.” Ma a Cocom házaspár a Ladyville Gyülekezetbe jár, ahol Rodolfo kisegítőszolga.

TENGERI TÚRÁK SZELLEMI HALFOGÁSAI

A testvérek tengeri túrákat szerveztek minden évben, hogy prédikáljanak a zátonyokon és a part menti falvakban élő embereknek. Az olyan falvak, mint Hopkins, Seine Bight, Placencia, Punta Negra, valamint Monkey River szárazföldről megközelíthetetlenek voltak abban az időben. Polito Bevens kapitány a homárcsónakján elvitt négy úttörőt és misszionáriust a szezon végén egy kéthetes útra. Északról dél felé haladva megálltak minden helyen az útjuk mentén.

Donald Niebrugge, aki gyakran részt vett az éves bozót- és tengeri túrákon, szívesen gondol vissza arra az  időre, amikor Ambroncio Hernandez vitorlás hajóján indultak el egy tengeri túrára. Ennek az lett az eredménye, hogy Ambroncio – akit szeretetből csak Bochónak hívtak – elkezdte tanulmányozni a Bibliát.

„Az ezt követő évben, négyen azt terveztük, hogy végig a part mentén egy kéthetes tengeri túrát teszünk – mondja Donald. – De mire az idő elérkezett, Bocho eladta a hajóját. Ajánlott viszont egy másik halászt, aki kész volt elvinni minket a társával és Bochóval együtt. A csapatunk tehát két különleges úttörőpárból és ebből a három halászból állt. Ez út során Bocho elkezdte a szántóföldi szolgálatot. Amikor megérkeztünk Placenciába, sok hajó állt a kikötőben, így aztán hajóról hajóra prédikáltunk. A két nem hívő halász nagyon segítőkész volt az alatt a két hét alatt. Az egyik nap, mire megjöttünk egy faluban végzett egész napos prédikálásból, a két halász csirkét vásárolt, és ételt készített nekünk egy kis petróleumfőzőn.” Mire elérkezett a következő évi tengeri túra ideje, Bocho megkeresztelkedett. Már 18 éve szolgál vénként Belize városában.

TERMÉKENY KI NEM UTALT TERÜLETEK

Belize déli részén Toledo körzete dimbes-dombos vidék, sűrű esőerdőkkel. Mopán és kekcsi maja falvakkal van telehintve, melyek szalmatetős és döngölt padlós házakból állnak. A falubelieknek általában nehéz az életük, és egyszerű kapákkal művelik meg a földeket. A száraz időszakok alatt kézzel kell vizet vinniük a földekre, ha azt akarják, hogy megteremjen a kukorica, a bab és a kakaó. Az asszonyok közül sokan hagyományos kekcsi hímzéseket és kosarakat készítenek ajándékboltoknak szerte az országban. A fiatalok egyre nagyobb számban költöznek el a falvakból, hogy az ország népesebb központjaiban tanuljanak és dolgozzanak.

 1995-ben Frank és Alice Cardozát megkérték, hogy április és május hónapban szolgáljanak ideiglenes különleges úttörőként Toledo körzetben, és segítsenek a „Miért oly gondtelt az élet?” című 34. számú Királyság-hírek terjesztésében. „Az egyik évente megtartott bozóttúrán már jártam ezen a vidéken – emlékszik vissza Frank –, és láttam, hogy sokkal jobban lehetne segíteni az itt élő majáknak megismerni a jó hírt, ha valaki ideköltözne. A fiókhivatal azt javasolta, hogy béreljek egy szálláshelyet, hozzak létre egy bibliatanulmányozó csoportot, és tartsam meg a különleges előadást San Antonióban. Itt Királyság-híreket is terjesztettünk, csakúgy, mint nyolc másik faluban.”

A Cardoza házaspár bérelt egy egyszobás pincehelyiséget. Minden héten itt tanulmányoztak egy csoporttal, és néhány héten belül három-négy család is kezdett eljárni ezekre tanulmányozásokra. Ezek az érdeklődők elkísérték Cardozáékat Punta Gordába is, hogy részt vehessenek a teokratikus szolgálati iskolán és a szolgálati összejövetelen. Ez egyórás utat jelentett Cardozáék ütött-kopott kisteherautóján, hepehupás, poros utakon. Az első hónapban Frank megtartotta a különleges előadást San Antonióban. Jesús Ich egyike volt azoknak, akik első ízben jöttek el, és feszülten figyelt az előadásra. A Názáreti Egyház tagjaként még inkább elcsodálkozott, amikor megtudta, hogy a tüzes pokol tanítása pogány eredetű, és hogy a bibliai pokol közös sírt jelent. Az összejövetel után félrehívta Franket, és kérdésekkel bombázta ezzel a témával kapcsolatban. Így aztán bibliatanulmányozás kezdődött vele, és egy évvel később megkeresztelkedett.

Miután a Cardoza házaspárnak lejárt a két hónapig tartó ideiglenes különleges úttörőként végzett szolgálata, fontos döntést kellett hoznia. „Sok tanulmányozást vezettünk be – emlékszik Frank –, többet, mint amennyit  el tudtunk látni. A szívünk és a lelkiismeretünk egyszerűen nem engedte, hogy visszamenjünk a kényelmes ladyville-i házunkba. Ha úgy döntünk, hogy San Antonióban maradunk, javíthatunk az életkörülményeinken, ha a pince helyett a felső szintjét béreljük ki annak a háznak, ahol laktunk. Be tudnék szerelni egy kis mosogatót, és kiépíthetnék egy esőcsatornát, amivel összegyűjthetjük az esővizet. Idővel talán lehetne vízöblítéses vécénk, és villanyunk is. Imába foglaltuk a dolgot, és biztosak voltunk abban, hogy Jehova áldásával létrejöhet egy gyülekezet ezen a területen. Majd írtunk a fiókhivatalnak, hogy készek vagyunk San Antonióban maradni általános úttörőként.”

Jehova áldása hamar nyilvánvalóvá vált a Cardoza házaspár döntésén. Mindössze hat hónapon belül, novemberben, a bérelt házukban megtartották az első nyilvános összejövetelt. És a következő év áprilisától kezdték megtartani San Antónióban a teokratikus szolgálati iskolát és a szolgálati összejövetelt. Mekkora segítség volt a kis csoportnak, hogy nem kellett minden héten, oda-vissza 65 kilométert utazniuk, hogy eljussanak Punta Gordába az összejövetelekre!

„A FENYEGETÉSEI NEM ÁLLÍTANAK MEG”

San Antonióban az őszinte bibliatanulmányozók csoportja hamarosan szép előrehaladást ért el, és az igazság iránti szeretetük rendkívül megindító volt. Frank így számol be erről: „Ezekben a falvakban, különösen a nők nagyon félénkek, és hagyományszerűen alárendelik magukat az apjuknak és a férjüknek. Nem szokás náluk, hogy idegenekkel beszéljenek. Ezért nagy nehézséget jelentett, hogy részt vegyenek az ajtóról ajtóra végzett szolgálatban.”

Az akkoriban húszéves Priscilian Sho kereszteletlen hírnök volt, és nagyon szeretett volna prédikálni  a környéken a szomszédainak. Egy alkalommal Priscilian az egyik sógornőjével, Amalia Shóval végzett néhány újralátogatást. De ekkor váratlanul szorult helyzetbe kerültek.

Priscilian így emlékszik vissza a történtekre: „Nem mondtam meg apának, hogy eljárok nyilvánosan prédikálni, mert megtiltotta, és én féltem apától. Az egyik vasárnap reggel, amikor éppen prédikáltunk, egyszer csak megláttuk apát a baptista templom előtt, ahová járt. Azonnal leguggoltunk a fűbe, mert nem akartuk, hogy észrevegyen bennünket. De aztán ezt mondtam: »Tudod, Amália, Jehova most figyel minket. Nem helyes, hogy félünk az apámtól. Jehova az, akit félnünk kell.«”

Priscilian apját elöntötte a méreg, de most jött még a neheze, mivel rendkívül hevesen ellenezte, hogy a lánya Jehova Tanújává váljon. Priscilian szeretett volna megkeresztelkedni a kongresszuson, és egészen a kongresszus előtti napig imádkozott ezért. Majd összegyűjtötte minden bátorságát, és ezt mondta az apjának:

– Holnap elmegyek Belize városába.

– És mégis mit csinálsz ott? – kérdezte az apja.

– Meg fogok keresztelkedni – válaszolt Priscilian. – Azt fogom tenni, amit Jehova szeretne, hogy tegyek. Szeretlek téged, de Jehovát is szeretnem kell.

– Tényleg meg fogod ezt tenni? – vágott vissza az apja dühösen.

– Igen – mondta Priscilian –, a Cselekedetek 5:29 szerint Istennek kell inkább engedelmeskednem, semmint embereknek.

Priscilian apja dühtől forrva elviharzott. „Egészen addig nem éreztem magam biztonságban, míg a teherautón  nem voltam, útra készen a kongresszusra – mondja Priscilian. – Nem tudtam, mit fog velem tenni, amikor hazajövök a kongresszusról. De azt tudtam, hogy addigra meg leszek keresztelkedve, ezért még ha megölne is, én azt tettem, ami helyes.”

Az apja nem bántotta Prisciliánt, amikor hazatért, de később megfenyegette, hogy megöli. „Viszont mivel látta, hogy a fenyegetései nem állítanak meg – mondja Priscilian –, azóta megenyhült velem szemben.”

EGY ELLENFÉL JEHOVA OLDALÁRA ÁLL

A buzgó hírnökök újonnan megalakult csoportja San Antonióban szellemileg virágzott, amikor a Cardoza házaspárt váratlanul levélben értesítette a helyi falutanács, hogy távozniuk kell a faluból. Korábban, amikor Frank kifizette az illetéket, a tanács engedélyt adott neki a tartózkodásra. Most azonban a falu egyik kiemelkedő tagja mindent megtett azért, hogy elüldözze Cardozáékat. A tanács egyik megbeszélésén Frank három bibliatanulmányozója felszólalt az érdekében. Majd a szállásadója emelt szót, figyelmeztetve a tanácsot, hogy ha kilakoltatják Cardozáékat, akkor a tanácsnak kell fizetnie a bérleti díjat, melyet addig a házaspártól kapott. Ezután maga Frank mutatott egy levelet a földhivataltól, mely szerint nem lehet kilakoltatni egy olyan személyt, aki magántulajdonban lévő ingatlant bérel. Végül a tanács megengedte Cardozáéknak, hogy ott maradjanak.

A férfi, aki el akarta űzni őket a faluból, Basilio Ah volt, egy korábbi alcalde (községi elöljáró), ő még mindig fontos szerepet játszott a politikában. Basilio minden lehetséges módon felhasználta a befolyását arra, hogy akadályozza Jehova Tanúit San Antonióban. Amikor a kis csoport telket akart vásárolni, hogy Királyság-termet építsenek rajta, így csattant fel: „Ebben a faluban ugyan soha nem építenek Királyság-termet!” A testvérek mégis  telekhez jutottak, és felépítettek egy szerény, vonzó külsejű Királyság-termet. És bár talán hihetetlen, Basilio is eljött a Királyság-terem átadására 1998 decemberében. Hogyan történhetett ez?

Basilio két nős fiának családi problémái voltak. Kétszer is megkérte az egyházát, hogy segítsen a fiainak, de egyik kérésére sem érkezett válasz. Majd a fiai elkezdték tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival. Basilio felesége, María, kezdett felfigyelni rá, hogy a fiai jó irányba változnak, és egyre jobb a családi életük. Így María maga is kérte, hogy hadd tanulmányozza a Bibliát a Tanúkkal.

„Égtem a vágytól, hogy megismerjem Jehova Istent – mondja María –, és mondtam a férjemnek, hogy el kellene mennünk a Királyság-terembe, hogy jobban megismerjük Istent.” Ám Basiliónak egyáltalán nem volt könnyű megszabadulnia az erős ellenérzésétől, melyet Jehova Tanúi és Frank Cardoza iránt táplált, akit csak úgy hívott, hogy „az a külföldi”. Viszont lenyűgözte, hogy kedvező változásokat látott a fiainál, amint alkalmazzák a Biblia igazságait az életükben. Basilio elhatározta, hogy saját maga győződik meg arról, hogy kik Jehova Tanúi. Vajon kit fogadott el néhány beszélgetés után, hogy tanulmányozza vele a Bibliát? Nem mást, mint „azt a külföldit”, Frank Cardozát!

„Amit a Bibliában olvastam, az megváltoztatta a gondolkodásomat – meséli Basilio. – 60 éven keresztül katolikus voltam, és a templomban tömjént égettem a bálványok előtt.  Most viszont Jehováról a saját könyvéből, a Bibliából, tanulok. Már bánom, hogy olyan csúnyán viselkedtem Frank Cardozával, aki most már a testvérem. Nem félek bevallani, tévedtem. Buzgó voltam azokért a falummal és a vallásommal kapcsolatos dolgokért, melyeket helyesnek hittem. De már nem gyakorlom többé a maja hagyományokat, melyek a falunkban megszokott spiritiszta gyógyítással vannak kapcsolatban. Többé már nem veszek részt a maják politikai mozgalmaiban sem.” Ma Basilio és María Ah boldogan szolgálják Jehovát megkeresztelt hírnökökként.

Jehova szolgái szeretetteljes, örömteli és buzgó szellemükről ismertek. Belize távoli területein sok hírnök három órát, vagy még többet gyalogol fel-le, meredek dombokon, hogy felkeressék a házigazdákat. És nem szívesen hiányoznak az összejövetelekről. Itt van például Andrea Ich, akinek az egyik este a teokratikus szolgálati iskolán a házigazda szerepe volt kijelölve. Aznap 3-5 kilométert gyalogolt a dzsungelben a fiaival, hogy avokádót szedjenek. Ez alatt az idő alatt 23 darázs fullánkja ágyazódott bele a bőrébe. Ám Andrea hazament, ételt készített a családjának, elment az összejövetelre, és megtartotta a programrészét. Az arca fel volt dagadva a rovarcsípésektől, az arckifejezése mégis boldog volt. Mindig buzdító látni, hogy bár drága maja testvéreink talán egész nap utaznak egy teherautón vagy buszon, hogy jelen legyenek a kongresszusokon, csak úgy ragyognak a boldogságtól, hogy egységesek lehetnek az igaz Isten, Jehova imádatában.

VESZEDELMES IDŐJÁRÁS SÚJTJA BELIZE-T

Az elmúlt 115 évben Belize-en 51 hurrikán és trópusi vihar söpört végig. 1930-tól tizenkét hurrikán sújtott le vagy közvetlenül Belize-re, vagy az ország közelében, s így komoly károkat okozott, és életeket oltott ki.  Az egyik legpusztítóbb hurrikán a Hattie hurrikán volt, mely 1961. október 31-én, kora reggel sújtott le. A széllökések sebessége elérte az óránkénti 300 kilométert, az árapályhullámok pedig több száz ember halálát okozták. Belize városa – mely a tenger szintjétől mindössze 30 centiméterrel fekszik magasabban – 30 centiméter mély sárban állt. A fiókhivatal ezt jelentette: „A legtöbb testvér otthona [Belize városában] súlyosan megrongálódott, vagy teljesen megsemmisült, ők viszont semmilyen komoly sérülést nem szenvedtek el. Ám a ruháik elvesztek, illetve tönkrementek a vízben.

Buldózerek tették járhatóvá az utat az utcákon, és az emberek nagy tüzet raknak, hogy elégessék, ami megmaradt az összedőlt házakból. Itt a misszionáriusotthonban mintegy 60 centiméter magasan állt a víz, és rengeteg kárt okozott. Kint körülbelül 3 méteres volt a víz . . . , de szerencsére a misszionáriusotthon az utca szintjénél magasabban épült . . . Nagyon kevés élelemhez lehet hozzájutni . . . , és még mindig ásnak ki holttesteket.”

Tíz nappal később a fiókhivatal erről számolt be: „[Dangrigában] az állapotok még súlyosabbak, mint itt [Belize városában]. Az embereket napi nyolcórai segélymunkára kötelezik, csak így juthatnak kuponokhoz, melyek nélkül semmit sem vásárolhatnak. A hadsereg mindent az ellenőrzése alatt tart, és pénzen semmit sem lehet venni.” Két fiú meghalt, az édesapjuk lába pedig eltört, amikor összedőlt a házuk. Mindkét fiú aktív hírnök volt; a 12 éves jó hírnevet szerzett a tanárainak tett tanúskodása révén.

A hurrikán magja Belize városa és Dangriga között söpört végig, ahol a legtöbb testvér részben, vagy teljes egészében elveszítette az otthonát és a javait. A hurrikánt követő napokban a kormányzó rendkívüli korlátozásokat vezetett be, kijárási tilalmat rendelt el, és segítségül hívta  a brit hadsereget, hogy betartassa ezeket az intézkedéseket, valamint hogy lője le a fosztogatókat. Azokat a férfiakat, nőket és gyerekeket, akiket azon kaptak, hogy megszegik a kijárási tilalmat, éjszakára cellákba zárták.

A kaotikus állapotok ellenére a testvérek, amint lehetett, rendszeresen megtartották az összejöveteleket, és folytatták a szántóföldi szolgálatot. Ez nem volt könnyű, hisz rengetegen menedékhelyen éltek, és az udvarokat elárasztotta a víz és a sár. De az embereknek szükségük volt a Királyság jó hírének vigasztaló üzenetére, Jehova Tanúi pedig áldozatkészen megosztották velük.

Nagyon nehezek voltak az életkörülmények, de az a szeretet és bőkezűség, melyet a más országokban élő Jehova Tanúi tanúsítottak, lelket öntött a belize-i testvérekbe. Különböző fiókhivatalokból huszonöt doboz ruhanemű és más szállítmány érkezett, melyet szétosztottak a Tanúk, valamint sok nem Tanú szomszéd között is. A fiókhivatal és a Királyság-terem a között a néhány épület között volt, mely kiállta a hurrikán pusztítását. Ennélfogva, a kormány kéréssel fordult a Tanúkhoz, hogy a Királyság-terem nyilvános hurrikán menedékhely lehessen a közösség számára. Ebbe a testvérek azonnal bele is egyeztek. *

„IMÁDKOZNA ÉRTÜNK, PRATT ASSZONY?”

2000 októberében az Ambergris-szigeten lévő San Pedro lakóit három napon keresztül sújtotta a Keith hurrikán. 205 kilométer per órás sebességű volt a szél, és szakadt az eső. A Belize városától 16 kilométerre, északra fekvő Ladyville-re mintegy 80 centiméter csapadék hullott három nap alatt. Negyvenkét testvér keresett menedéket a kongresszusi teremben, Ladyville-ben. Cay Caulkeren  szinte minden ház elpusztult. Az Ambergris-szigeten és Cay Caulkeren élő 57 hírnök a legtöbb vagy minden tulajdonát elvesztette, és hetekig egyik szigeten sem volt áram, sem víz, és telefonálni sem lehetett. A miniszterelnök Belize, Orange Walk és Corozal körzetét, valamint az Ambergris-szigetet és Cay Caulkert katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánította. A viharvert területeken kötelező érvényű kijárási tilalmat vezettek be, hogy elejét vegyék a fosztogatásoknak.

Cecilia Pratt, egy különleges úttörő Cay Caulkeren, hallotta a figyelmeztetést a közelgő hurrikánról, és előkészített egy táskát, amit menedékkereséskor magával vihet, ha lesújt a hurrikán. Épp aznap gyűjtötte össze a szántóföldi jelentéseket 12 testvérnőtől, és azt tervezte, hogy a szigetről a délutáni hajóval elviszi a szárazföldre, hogy benyújtsa a fiókhivatalnak. Cecilia a csoport szántóföldi jelentését alaposan begöngyölte egy nejlonba, és beletette a túlélőcsomagjába. Majd ahogy arra számítani is lehetett, az éjszaka folyamán menedékhelyet kellett keresni. Cecilia és néhány testvérnő egy iskola betonépületében húzódott meg, a csoport többi tagja pedig az orvosi rendelőben lelt menedékre.

„A szél leszakította az első osztályterem bádogtetejét, ahol mi is voltunk – meséli Cecilia. – Mindannyiunknak fel kellett kapnunk a holminkat, és át kellett rohannunk egy másik terembe. Úgy éreztük, hogy az egész épület rázkódik  a szélben, pedig betonból volt. Amikor kipillantottunk, olyan volt, mintha körös-körül csak tenger lenne, szárazföld pedig sehol. A kis csoportunk együtt maradt, és buzgón imádkoztunk. Negyvenen voltunk az osztályteremben – különböző vallásokból –, és mind meg voltunk rémülve. Néhányan ezt mondták: »Ez Isten keze!«

Egy nem hivatásos katolikus prédikátor jött oda hozzám, és ezt kérdezte:

– Imádkozna értünk, Pratt asszony?

– Nem tehetem – válaszoltam. – Én nő vagyok, és nincs nálam fejfedő.

– Akkor hát itt a sapkám – felelt a férfi.

Nem voltam biztos benne, hogy imádkozhatok mindenkiért, de azt akartam, hogy ezek az emberek tudják meg, hogy nem Jehovától jön ez a hurrikán. Így hát a kis csoportunkkal imádkoztam, és próbáltam elég hangos lenni, hogy mindenki hallhasson. Épp amikor az ima után az osztályteremben mindenki áment mondott, a szél lecsendesült! A hurrikán magja akkor távozott el felőlünk. A katolikus prédikátor ezt mondta: »Ez egy jó ima volt. A maga Istene az igaz Isten.« Ez után az eset után nem akarták, hogy mi öten, Tanúk elhagyjuk a menedékhelyet, és az elkövetkező három napban elláttak minket étellel és kávéval.

Azonban aggódtam a többi hírnökért. A következő reggel, amikor szélcsend volt, elhagytam a menedékhelyet, hogy megkeressem őket. Kidőlt fák, és pusztítás nyomai voltak mindenütt. Néhány házat 10-15 méterrel sodort odébb a szél. Először a közösségi házhoz mentem; ott találtam két testvérnőt és a gyermekeiket. Egy másik testvérnő háza megsemmisült, de ő életben maradt.”

A hurrikán után a fiókhivatalnak nehézséget jelentett összegyűjtenie a szántóföldi jelentéseket a vihar sújtotta gyülekezetektől. De Cay Caulker jelentései elsőként  érkeztek a hivatalba. Cecilia gondoskodott róla, hogy a jelentések biztonságban legyenek a túlélőcsomagjában, és személyesen nyújtotta át a fiókhivatalból érkező testvéreknek, akik a hogylétük felől érdeklődtek.

A vihar sújtotta szigeteken az elkövetkező hetekben a testvérek segélyszállítmányokat és gyakorlatias támogatást kaptak önkéntesektől, akik segítettek megtisztítani és kijavítani az otthonaikat, valamint a Királyság-termet az Ambergis-szigeten.

Merle Richert, aki együtt dolgozott a csoporttal Cay Caulkeren, erről számol be: „Először szálláshelyeket építettünk, és megszerveztük a segélyszállítmány szétosztását. A következő nap elkezdtük kijavítani a hírnökök házait. Vasárnap délelőtt mindnyájan elmentünk a szántóföldi szolgálatba. Majd előkészítettünk egy helyet egy testvérnő udvarában az összejövetelek számára; padokat készítettünk a hallgatóság részére, és egy emelvényt egy vén kókuszdiófa tönkjéből. Úgy igazítottuk az összejövetel időpontját, hogy ne ütközzön az este nyolc órától életbe lépő kijárási tilalommal. 43-an voltunk jelen a nyilvános előadáson és az Őrtorony-tanulmányozáson.”

A KONGRESSZUSOKON MINDNYÁJAN JEHOVÁTÓL TANÍTOTTAK

Az 1960-as évek végén sátor használata tette lehetővé a kongresszusok megtartását az ország különböző részein. Ám több napi kemény munkát jelent felállítani egy óriási sátrat. Santiago Sosa így számol be erről: „A hét elején kezdtük a munkát; felállítottuk a sátrat, padokat hoztunk a Királyság-teremből, és székeket kértünk kölcsön. Akkoriban a kongresszusokon még voltak étkezőhelyiségek, ezért fazekakat és serpenyőket is kértünk kölcsön. Gyakran egész éjjel fent voltunk, hogy főzzünk, és befejezzük a munkát. Volt, hogy amikor már  mindennel elkészültünk, egy éjszaka feltámadt erős szélvihar összedöntötte a munkánkat. Másnap egyszerűen mindent újra fel kellett építenünk. De senki sem panaszkodott.”

Jeanne Thompson visszaemlékszik egy kongresszusra, mely egy vidéki közösségben volt megtartva Belize városa és Orange Walk között. A testvéreknek ki kellett vágniuk a bozótost a Királyság-terem mellett, hogy fel tudják állítani a sátrat, és el tudják helyezni a padokat. „Úgy alakult, hogy az egész kerületkongresszus alatt esett az eső – mondja Jeanne –, és a víz beömlött a sátor alá. Ezért úgy ültünk, hogy a lábunkat felraktuk az előttünk lévő padra. Nem is sejtettük, hogy a területet elárasztották a korallkígyók. Az esőnek köszönhetően a sátorban kellett maradnunk, a Királyság-teremhez közel. Veszélyes lett volna kimerészkedni a bozótosba.”

 Az 1970-es években Bird’s Isle kicsiny trópusi szigetén, mely körülbelül 120 méterre van Belize városának délkeleti csücskétől, lehetőség nyílt kongresszusok megtartására. A tulajdonos szórakozni vágyó vendégek fogadására épített egy zsúpfedelű előadótermet, melyben volt áram, víz és vécé. A testvérek építettek egy fahidat, mely összekötötte a szigetet a szárazfölddel. Így a csendes és békés szigeten megrendezett kongresszusok könnyen megközelíthetők voltak.

Ladyville-ben 1983 márciusában a kormány bérbe adott egy földterületet egy kongresszusi terem számára. Először a testvérek egy ideiglenes épületet építettek a körzetkongresszusok, különleges összejövetelek és kerületkongresszusok megtartására. Majd 1988-ban vásároltak Guatemalában egy vasszerkezetű építményt, melyet fel lehetett használni állandó kongresszusi teremként a ladyville-i földterületen.

VIRÁGZIK A KÍNAI SZÁNTÓFÖLD

Az 1920-as évek óta kínai bevándorlók telepedtek le Belize-ben, és sokan közülük szívesen olvasták a kiadványainkat a saját nyelvükön. Roberta Gonzalez így számol be erről: „Tanúskodni akartam egy barátságos tajvani asszonynak, akinek volt egy péküzlete. De tudtam, hogy nem nagyon érdekli a vallás, és mindig nagyon elfoglalt. Azt is tudtam, hogy van két tizenéves gyermeke, ezért egy nap, amikor a péküzletében voltam, adtam neki  egy kínai példányt a Fiatalok kérdései könyvből, és megkértem, hogy majd mondja el róla a véleményét. Néhány nap múlva, amikor autóval a péküzlete előtt haladtam el, megláttam őt, amint hevesen integet felém. Amikor megálltam, izgatottan elmondta, hogy amióta nála hagytam a könyvet, arra várt, hogy visszamenjek. Elmondta, hogy a tajvani családokban a legtöbb tinédzser problémákkal küzd, amióta letelepedtek Belize-ben. Úgy érezte, hogy mindnyájuknak el kell olvasniuk a Fiatalok kérdései könyvet. Ezért megkérte a fiát, hogy számolja meg, hány tajvani családnak vannak tizenéves gyermekei a városban. Végül 16 könyvet kért, mert szeretett volna minden családot megajándékozni egy példánnyal.”

2000 októberében a fiókhivatal megszervezett egy három hónapos kínai (mandarin) nyelvtanfolyamot úttörők és hírnökök számára, akik szerettek volna segíteni a területükön élő kínai közösségeknek. Milyen eredménnyel?  Megalakult egy kínai csoport jó néhány úttörővel, mely aztán gyülekezetté nőtte ki magát. Néhányan még az erős ellenállás dacára is reagáltak a jó hírre, és a gyülekezetben irántuk mutatott szeretetre.

Például Moncse Csen 2006-ban elfogadott egy bibliatanulmányozást. Kezdetben a családja együttműködött vele, de hamarosan kezdte csúfolni és akadályozni őt. Egyszer csak eladták az összes családi tulajdont; azt az üzletet is, melyet Moncse vezetett, és egyetlen órát adtak neki arra, hogy szakítson az új vallásával, és elköltözzön velük egy másik országba. Moncse nem tagadta meg az új hitét, így a családja kisemmizve otthagyta őt. Moncse egy testvérhez költözött, folytatta a bibliatanulmányozást, és rendszeresen eljárt az összejövetelekre. Ezt mondja: „Szoros kapcsolatot építettem ki Jehovával, és ő gondoskodott rólam. Nagyon sokat segített, hogy tanulmányoztam a Bibliát, elmélkedtem az Írásokon, és hogy buzdítást kaptam a testvérektől.”

Moncse 2008 novemberében megkeresztelkedett, és a családja hozzáállása is kedvezőbb lett, miután látták a változást a viselkedésében és a beszédében. „A Jehovának való  engedelmesség nem tett szegénnyé – mondja Moncse –, sőt igazán boldoggá tett. Jehova nem hagyott magamra, hanem engedte, hogy egy egységes és szerető testvériség között éljek.”

A MEXIKÓI FIÓKHIVATAL FELVIGYÁZZA A MUNKÁT BELIZE-BEN

A Vezető Testület, miután alaposan megvizsgálta a belize-i és mexikói fiókbizottságokkal a Királyság-munkát érintő szükségleteket, úgy határozott, hogy a Belize-ben folyó munkát a mexikói fiókhivatal fogja felvigyázni. Ez 2001. január 1-jével lépett életbe, és a javára, valamint az örömére szolgál azoknak a testvéreinknek, akik a világnak ezen a részén élnek.

Azóta a mexikói fiókhivatal segít számos belize-i Királyság-terem-építés felvigyázásában. 2002. március 16-án adtak át egy szerény, két teremből álló Királyság-termet, Belize városában. Másnap Ladyville-ben egy csodálatos, új misszionáriusotthon és egy felújított kongresszusi terem átadási programját tartották meg. Sokan, akik öt vagy hat évtizede szolgálták hűségesen Jehovát, azok között voltak, akik meghallgatták a Vezető Testületből Gerrit Lösch átadási beszédét. Szép előrehaladás figyelhető meg, amióta megalakult a Királyság-terem-építési  csoport, mely eddig 20 Királyság-termet segített felépíteni országszerte.

2007-ben 325 úttörő jött Mexikóból Belize-be, hogy segítsen a prédikálásban a ritkán bemunkált területeken. Látogatásuk ösztönző erőként hatott a belize-i testvérek evangelizáló szellemére. Ennek köszönhetően az úttörők létszáma bámulatosan megnőtt.

Az egyházi vezetőkkel ellentétben, akik minden évben azért imádkoznak, hogy Belize védve legyen a hurrikánoktól, Jehova Tanúi még a 2007-es hurrikán időszaka előtt gyakorlatias útmutatásokat kaptak a vészhelyzetekre vonatkozóan. Mennyire hálásak voltak ezekért az utasításokért, amikor augusztusban lesújtott az 5-ös erősségű Dean hurrikán. A veszélyeztetett területekről minden testvért kilakoltattak, és a biztonságosabb helyeken élő testvéreknél szállásolták el őket. A hurrikán után Tanúk jöttek segíteni az ország minden részéről, hogy kijavítsák a házakat és a Királyság-termeket, melynek hatására az egyik helyi rádióműsorban megdicsérték Jehova Tanúit a követésre méltó példájukért.

MINDEN NEMZETBŐL VALÓ EMBEREKET EGYESÍT

Jehova áldásának köszönhetően ma már több mint 1800 hírnök van Belize-ben, vagyis minden 149. lakos hírnök. 2009-ben minden 39. belize-i lakos jelen volt az Emlékünnepen, ami azt mutatja, hogy még szép növekedés várható!

A tanítványképző munka az elmúlt 80 évben egy csodálatos, szellemi emberekből álló színes csoportot hozott létre, akiket egyesít a ’tiszta nyelv’ és az Istenről és szándékáról szóló igazság. Jehova Tanúi Belize-ben, „vállvetve” az egész világon élő szellemi testvéreikkel, hatékonyan használják a tiszta nyelvet a nyilvános tanúskodás végzéséhez, mely dicsőséget szerez szerető Istenünknek, Jehovának (Sof 3:9).

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 224. oldalon]

„A sofőr azt mondta, hogy az igaz keresztények ajtóról ajtóra prédikálnak”

[Oldalidézet a 234. oldalon]

„Nem helyes, hogy félünk az apámtól. Jehova az, akit félnünk kell”

 [Kiemelt rész a 208. oldalon]

Belize-ről röviden

Terület:

Alacsonyan fekvő parti síkság, délen a Maya-hegység magasságáig emelkedik. Erdői jaguároknak, pumáknak, fekete bőgőmajmoknak, pekariknak, zöld leguánoknak, krokodiloknak, valamint mintegy 60 kígyófajnak adnak otthont, köztük a rendkívül veszedelmes igazi lándzsakígyónak. Majdnem 600 madárfaj él itt, például a veszélyeztetett arakanga papagáj, és az elbűvölő Fischer tukánja. A tenger tarka, változatos élővilágában a korallok, szivacsok, papagájhalak, manatuszok, barrakudák és rablócápák mind megtalálhatók.

Emberek:

Lakosai maják (kekcsi, mopán és jukaték), kreolok (afrikai és európai ősöktől származó emberek), meszticek (spanyol és maja ősöktől), garinagu (afrikai és karibi ősöktől), kelet-indiaiak, libanoniak, kínaiak és európaiak, például német és holland mennoniták.

Nyelv:

A hivatalos nyelv az angol, de a belize-i kreolt, a spanyolt, a garifunát, a kekcsit, a maját, a németet és a mandarint is beszélik.

Megélhetés:

A lakosság nagy részét cukornád és trópusi gyümölcsök termesztésében és exportálásában alkalmazzák. A halászat és a turizmus is jövedelmet hoz sokaknak.

Élelem:

A sokféle pompás ízvilág az ország változatos kultúrájának köszönhető. A kókusztejben főtt babos rizs hagyományosan kedvelt étel, melyet gyakran szolgálnak fel sült vagy pörköltként elkészített csirkével, marhahússal vagy hallal, és érett sült banánnal. Az ízletes tenger gyümölcsei nagyon népszerűek és bőségesen rendelkezésre állnak.

Éghajlat:

Belize Közép-Amerikában, a Karib-tenger partján helyezkedik el, forró, párás, szubtrópusi éghajlata van, és hurrikánoknak is ki van szolgáltatva.

 [Kiemelt rész/​kép a 215. oldalon]

A garinagu népcsoportból is kedvezően reagálnak az igazságra

BEVERLY ANN FLORES

SZÜLETETT: 1961

MEGKERESZTELKEDETT: 1993

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Garifuna származású testvérnő, aki elfogadta az igazságot, és most a népcsoportjának segít, hogy megismerje Jehovát.

▪ A GARINAGU (a garifuna szó többes száma) népcsoport a XVII. század elejéig vezeti vissza ősei vonalát, amikor a rabszolgák az őslakos karibokkal házasodtak. A garifuna egy aravak nyelv, francia és szuahéli elemekkel ötvözve.

A garinagu vallás afrikai és amerikai hagyományok keveréke, erős katolikus befolyással elegyítve. A dugu például egy bonyolult szertartás, mely során étel- és italfelajánlással békítik meg a halott ősöket. Beverly ezt mondja: „Édesanyám nem hitt a dugu szertartásban. Nem értette, hogyan helyeselhetné Isten mindazt a sok eltemetett ételt. Azt szokta mondani, hogy az étel az embereknek való, hogy megegyék. És ha a halottak a mi szeretteink, akkor miért jönnének vissza, hogy ártsanak nekünk?”

Beverly így folytatja, mi történt, amikor megismerte az igazságot: „Garifuna lévén, arra éreztem ösztönzést, hogy Dangrigába menjek, és prédikáljak a népemnek. Tudom, hogy a legtöbb garifuna jobban hallgat a saját népéből valóra. Sokan megállnak és meghallgatnak, amikor garifunául beszélek, és sokan elkezdtek járni a gyülekezetbe. Tapasztalhatták, hogy nyugodtan szakíthatnak az Írás-ellenes hagyományokkal, nem gyilkolják meg őket a gonosz szellemek.”

 [Kiemelt rész/​kép a 218. oldalon]

„Jehova mindig gondot viselt ránk”

LILLY MILLER

SZÜLETETT: 1928

MEGKERESZTELKEDETT: 1960

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Hat gyermeket nevelt fel egyedül, és 47 éve teljes időben szolgál.

▪ „AMYBELLE Allen 1959-ben beszélt nekem a Bibliáról – emlékszik vissza a halk szavú Lilly. – A templomban óva intettek minket ezektől a »hamis prófétáktól«, akik ajtóról ajtóra járnak. Beleegyeztem a bibliatanulmányozásba, de csak úgy, ha kizárólag a Bibliát használjuk. Elfogadtam az igazságot, és a következő évben megkeresztelkedtem.

Először nehéz volt prédikálnom. Annyira remegett a kezem, hogy alig tudtam tartani a Bibliámat. Ám a vágyam, hogy megosszam másokkal, amit tanultam, olyan volt, »mint a csontjaimba rekesztett, perzselő tűz«, ahogyan Jeremiás mondta, és beszélnem kellett, akár meghallgatták az emberek, akár nem” (Jer 20:9).

Hogyan tudta Lilly felnevelni a hat gyermekét úgy, hogy mellette úttörő volt? Ezt mondja: „Imádkoztam Jehovához, és ő lehetővé tette. Hetente háromszor hajnali fél négykor keltem, hogy süteményt süssek. A lányaimmal megsütöttük a süteményt egy fatüzelésű kályhában, és az emberek sorban álltak, hogy még melegen, ahogy kivettük a sütőből, megvegyék. Miután minden sütemény elkelt, a gyermekeim iskolába, én pedig a szántóföldi szolgálatba mentem. Jehova mindig gondot viselt ránk.”

Lilly 1969 óta Corozalban végzi az úttörőszolgálatot. Legidősebb fia és két lánya is belépett a teljes idejű szolgálatba. Lilly 69 személynek segített, hogy eljusson a megkeresztelkedésig.

 [Kiemelt rész/​kép a 227–228. oldalon]

Bozóttúrák – prédikálás az esőerdőben

„1991 márciusában testvérek és testvérnők 23 fős csoportja érkezett az ország minden részéről Punta Gordába. Ott gyülekeztek, hogy egy tíznapos prédikáló kalandra induljanak az esőerdő mélyére – meséli Martha Simons. – A ruhákon, takarókon és függőágyakon kívül fel voltunk pakolva angol, spanyol és kekcsi nyelvű irodalommal. Ezenkívül vittünk magunkkal élelmet, melyhez hozzátartozott 200 darab útravaló keksz is.

Másnap reggel útnak indultunk a hullámzó tengeren. Egy nagy kapokfából (pamutfából) kivájt kenuban utaztunk. Egy faluban, Crique Sarcóban kötöttünk ki, és tábort ütöttünk. A testvérek felkötötték a függőágyakat, a testvérnők pedig egyik kedvenc ételünket, a malacfarok-pörköltet készítették el. Ez az étel maniókából, jamszgyökérből, zöld főzőbanánból, kókuszból, főtt tojásból és természetesen malacfarokból készül. Híre kelt, hogy megérkeztünk, és csakhamar kekcsi falusiak egymás után jöttek oda hozzánk, hogy üdvözöljenek minket. Ez remek alkalmat teremtett arra, hogy két órán belül az egész falunak tanúskodni tudjunk. Éjjel a testvérek függőágyakban aludtak a cölöpökre épített rendőrségi építmény alatt, a testvérnők pedig egy zsúpfedeles cabildóban, mely a falu idősebb férfiainak a találkozóhelye.

Másnap újra bepakoltunk a csónakba, és feljebb haladtunk a vízen, melyet helyenként benőttek a mangrovefák gyökerei, s ettől sötét és félelmetes volt a látvány. Körülbelül félóra múltán kikötöttünk, és újabb másfél órán át gyalogoltunk a bozótosban Sundaywood falujáig. Az ottani emberek alacsonyak, a bőrük sötét olajbarna, a hajuk pedig egyenes fekete. Többnyire mezítláb járnak, a nők jellegzetes helyi szoknyát hordanak, és gyöngyből készült ékszert viselnek. A zsúpfedeles házakban döngölt padló van, egyetlen légtér az egész ház, nincs  bútor, csak függőágyak. A házak közelében van egy közös tűzhely.

Az emberek nagyon kedvesek voltak, és sok érdeklődőt találtunk. Mély benyomást tett rájuk, hogy kekcsi nyelvű irodalom is volt nálunk, és az is, hogy írásszövegeket tudtunk mutatni nekik a kekcsi nyelvű Bibliánkból.

Másnap reggel kakasok, erdei madarak és bőgőmajmok hangjára ébredtünk. Egy kiadós reggeli után újralátogattuk azokat az embereket, akik az előző nap érdeklődést mutattak. Sok bibliatanulmányozást bevezettünk, és arra buzdítottunk minden érdeklődőt, hogy folytassa egyedül a tanulmányozást, míg a következő évben vissza nem jövünk, hogy tanulmányozzunk velük. Az ezt követő napok hasonlóképpen teltek el, amint egyre beljebb hatoltunk az esőerdő mélyére, hogy elérjük a távoli falvakat.

Az erdőben töltött tíz boldog nap után gondolatban újra végigmentünk a hosszú úton, melyet megtettünk, a számos falun, ahová elértünk, valamint arra a sok emberre gondoltunk, akikkel találkoztunk. Azért imádkoztunk, hogy Jehova védje meg az általunk elültetett igazság-magvakat a következő évig, amikor majd visszajövünk. Fájt a lábunk, elfáradt a testünk, de a szívünk túlcsordult a Jehova iránti hálától, mert abban az örömben lehetett részünk, hogy elmehettünk az idei bozóttúrára.”

 [Kiemelt rész/​képek a 235–236. oldalon]

Maják, akik szeretik Jehovát

JORGE ÉS NICOLAS SHO (HÚGUKKAL, PRISCILIANNAL)

SZÜLETTEK: 1969 és 1971

MEGKERESZTELKEDTEK: 1997

KULTURÁLIS HÁTTÉR: A maja hagyomány nagy hangsúlyt helyez a szülők iránti tiszteletre és a teljes engedelmességre, még a házasságban élő felnőttek részéről is.

▪ AMIKOR Nicolas és Jorge megismerte és megszerette Jehovát, édesapjuk hevesen ellenezte keresztényi tevékenységüket.

„Elmagyaráztam az édesapámnak, hogy hasznos dolgokat tanulok – mondja Nicolas –, de mivel ő a baptista egyház tagja volt, nem vette jó néven a lelkesedésemet. Többször is abbahagytam a Biblia tanulmányozását, mert tiszteletben akartam tartani az érzéseit. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy ha lerészegedek az édesapámmal, azzal nem mutatok jó példát a gyerekeimnek. A feleségem és a gyerekeim annyira boldogtalanok voltak, hogy sosem mosolyogtak.

  Amikor elkezdtem rendszeresen tanulmányozni a Bibliát, és összejövetelekre járni, az igazság segített, hogy megszabaduljak a rossz viselkedésemtől. Keményen dolgoztam a családomért, és végre rájuk fordítottam a teljes keresetemet. Ma már egységes családként, szorgalmasan végezzük Jehova szolgálatát, és boldogság, nevetés tölti be a házunkat.”

Jorge helyzete nagyon hasonló volt. Iszákossága és csúnya beszéde problémákat okozott a családjában, és sohasem töltötte otthon a hétvégéket. Ám a bibliatanulmányozása eredményeként látványosan javult a viselkedése.

„Ahogy haladtam előre – meséli Jorge –, az édesapám még inkább ellenséges lett. Hamis prófétáknak hívott minket. Nemegyszer megfenyegetett minket a bozótvágó késével. Cardoza testvérrel tanulmányoztam, és ő már jó előre próbált felkészíteni bennünket. Ezt mondta:

– Tegyük fel, hogy édesapátok azt mondja, hogy hagyjátok el a szülői házat.

– Az édesapám szeret engem, nem tenne ilyet – válaszoltam.

Ám sajnos éppen ezt tette.

Ennek ellenére – folytatja Jorge – nagyon szerettem azt, amit tanultam, és jobb lett az életem. A családom javára vált az új keresztényi egyéniségem. Tiszteltük egymást, és boldogok voltunk együtt. Ma sok örömet szerez a prédikálómunka, és hála Jehovának, általános úttörő vagyok.”

[Kép]

Frank Cardoza tanúskodik Jorgenak

 [Kiemelt rész/​képek a 238–239. oldalon]

Boldogan szolgálnak ott, ahol nagyobb a szükség

Nagy lépés megtételét jelenti az, ha valaki olyan országba költözik, ahol több Királyság-hirdetőre van szükség. De évről évre ottmaradni egy idegen nyelvű területen, nos, ez sokszor óriási erőfeszítést és még nagyobb önfeláldozást követel. Sok testvérünk és testvérnőnk rendkívüli kitartással és örömmel néz szembe az ilyen nehéz helyzetekkel.

Például Arthur és Roberta Gonzalez az Egyesült Államokból jöttek 1989-ben a hároméves kisfiukkal, Daltonnal együtt, hogy Belize-ben szolgáljanak. „Az volt a legnehezebb – ismeri el Roberta –, hogy otthagyjunk egy biztos, jól fizető állást, és egy olyan országban éljünk, ahol annyira sokan munkanélküliek.”

„Igen, muszáj bíznod Jehovában – erősíti meg Arthur. Amikor Ábrahámról olvasok a Bibliában, csodálattal tölt el, hogy elhagyta az otthonát, a családját, és mindent, amit ismert. Jehova azonban teljes mértékben gondot viselt rá. Az egyik kihívást nekünk az jelentette, hogy ráhangolódjunk a belize-i kreol nyelvre. De Jehovára támaszkodtunk, és ő gondot viselt ránk.”

Frank és Alice Cardoza 1991-ben jöttek Kaliforniából, hogy Belize-ben végezzék az úttörőszolgálatot. Frank ezt mondja: „A Cselekedetek könyvének olvasása azt a vágyat keltette bennem, hogy misszionárius legyek. Csak hát mivel négy gyermekünk van, tudtam, hogy sohasem mehetünk a Gileád Iskolára. Amikor a legkisebb lányunk befejezte az iskolát, úgy éreztük, eljött a mi időnk, hogy külföldre költözzünk. Amikor Az Őrtoronyban  Belize-ről olvastunk, már döntöttünk is.”

Alice ezt mondja: „Beleegyeztem, hogy próbáljuk ki három évig. Most már 18 év telt el, és annyira szeretek itt lenni!”

„Szeretjük az embereket, és szeretünk dolgozni – fűzi hozzá Frank –, így könnyű szorosra fűzni a kapcsolatunkat azokkal, akik szeretik Jehovát. Életünk legszebb éveit jelentik ezek az évek, hiszen több tanulmányozást tudunk bevezetni, mint amennyit el tudunk látni, és láthatjuk, hogyan reagálnak az emberek az igazságra. A világ minden kincséért sem mondanánk le erről a kiváltságról.”

Carl és Martha Simons 1988-ban költözött Texasból Belize-be. „Az egyik gyermekünk tízéves, a másik nyolcéves volt, amikor elköltöztünk – mondja Martha. – Belize-ben egész napokat töltöttünk azzal, hogy a vadonban lévő falvakban prédikáltunk a gyülekezettel együtt. A kongresszusi terem építésében is részt vettünk, és a házunk mindig tele volt testvérekkel a kongresszusok ideje alatt. Hálásak vagyunk, hogy itt nevelhettük fel a gyermekeinket, mert különleges úttörők és misszionáriusok társaságát élvezhették. Igaz, előfordult, hogy úgy éreztük, repülőre szállunk, és elmegyünk innen, mert nem volt villany, vezetékes víz, akkumulátor és telefon sem. De ha újra kellene kezdenünk, a derűs és borús napokkal együtt, újrakezdenénk. Sokkal gazdagabb az életünk, mert ott szolgálunk, ahol nagyobb a szükség.”

[Képek]

Balról jobbra: Dalton, Roberta, Arthur és az édesanyja, Martha Gonzalez

Alice és Frank Cardoza

Carl és Martha Simons

 [Kiemelt rész a 250. oldalon]

„Velünk van, aki törődik!”

ALEJANDRO ÉS REBECCA (BECKY) LACAYO

SZÜLETTEK: 1950 és 1949

MEGKERESZTELKEDTEK: 1966 és 1959

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: 1972-ben végezték el a Gileád Iskolát, majd misszionáriusként szolgáltak Salvadorban, Belize-ben, Nicaraguában, Mexikóban és Hondurasban. Jelenleg körzetmunkát végeznek az Egyesült Államokban, ám soha nem felejtik el azt az időt, amikor Belize-ben segélyakcióban vettek részt.

▪ „MOST éppen a Keith hurrikán pusztít! Két és fél napja megállás nélkül esik”– írta Becky 2000. október 2-án, hétfőn.

Másnap, amikor a szél és az eső alábbhagyott, Alejandro és egy különleges úttörő, Donald Niebrugge, el tudtak vinni némi segélyt az Ambergris-szigetre. Két helyi vénnel együtt elmentek a két gyülekezet minden hírnökéhez, hogy megtudják, hogy vannak.

Becky így emlékszik vissza: „Szerdán az ország minden részéről jöttek testvérek; élelmet, vizet és ruhát hoztak a fiókhivatalba a szigeteken élő testvérek számára. Kisvártatva a hall és a könyvtár is megtelt csomagokkal.”

Ezalatt Alejandro és három másik testvér segélyszállítmányt vitt Cay Caulkerre, időszerű buzdítással látta el a csoportot, és imádkozott velük. A testvérek szeretete és gondoskodása Tanúkat és nem Tanúkat egyaránt mélyen megindított. Egy asszony így zsörtölődött: „Évek óta adok adományt az egyházamnak, mégsem jött el senki közülük, hogy megkérdezze, hogy vagyok.”

Egy testvérnő könnyek között mondta: „Nézz a többi emberre, és nézz ránk! Velünk van, aki törődik!”

 [Táblázat/​grafikon a 244–245. oldalon]

FŐBB ESEMÉNYEK – Belize

1923 James Gordon Bombában prédikál.

1930

1933 Freida Johnson Belize városában prédikál.

1934 Thaddius Hodgeson összejöveteleket tart a pékségében.

1940

1941 Az első hírnökök megkeresztelkednek Belize városában.

1945 Megérkeznek az első misszionáriusok.

1946 Fiókhivatal létesül.

1950

1957 Nem engednek az országba több misszionáriust.

1959 Fiókhivatal, misszionáriusotthon és Királyság-terem épül.

1960

1961 Újra jöhetnek misszionáriusok.

 1961 A Hattie hurrikán pusztít Belize-ben.

1971 Bird’s Isle szigetén először tartanak kongresszusokat.

1980

1988 Kongresszusi terem épül Ladyville-ben.

1990

2000

2000 Lecsap a Keith hurrikán Belize-re.

2001 A mexikói fiókhivatal felvigyázza Belize-t.

2002 Egy két teremből álló Királyság-terem (balra), egy misszionáriusotthon és az újjáépített kongresszusi terem átadása.

2010

[Grafikon]

(Lásd a kiadványt.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

1800

1200

400

1930 1940 1950 1960 1980 1990 2000 2010

[Kép]

Hajó tele testvérekkel útban egy kongresszusra

 [Térképek a 209. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

MEXIKÓ

GUATEMALA

Melchor de Mencos

KARIB-TENGER

BELIZE

Ambergris-sziget

San Pedro

Cay Caulker

COROZAL KÖRZET

Corozal

ORANGE WALK KÖRZET

Orange Walk

August Pine Ridge

BELIZE KÖRZET

Bomba

Santana

Crooked Tree

Black Creek

Ladyville

Belize

CAYO KÖRZET

BELMOPAN

Benque Viejo

STANN CREEK KÖRZET

Stann Creek völgy

Dangriga

Hopkins

Seine Bight

TOLEDO KÖRZET

Mango Creek

Placencia

Monkey River

Punta Negra

San Antonio

Punta Gorda

Sundaywood

Barranco

Crique Sarco

Belize

MAYA-HEGYSÉG

 [Egész oldalas kép a 200. oldalon]

[Kép a 206. oldalon]

Alphonsena Robateau és Amybelle Allen három különleges úttörő testvérrel

[Kép a 207. oldalon]

Herman és Derrine Lightburn a kisfiukkal, Stephennel

[Kép a 210. oldalon]

Tanúk csoportja hangszórós kocsival, Belize városa, 1940-es évek; 1. Thaddius Hodgeson, 2. George Longsworth

[Kép a 213. oldalon]

Elmer Ihrig a külső körzetekre is kiterjesztette a szolgálatát

[Kép a 214. oldalon]

Charles Heyen buzdította a testvéreket, hogy tartsák meg rendszeresen az összejöveteleket

[Kép a 221. oldalon]

Fiókhivatal, misszionáriusotthon és Királyság-terem Belize városában

[Kép a 223. oldalon]

Az első teljes körzetkongresszusi program spanyolul, Orange Walk-i Királyság-terem, 1968

[Kép a 229. oldalon]

Marcial és Manuela Kay különleges úttörők

[Kép a 230. oldalon]

Jellegzetes maja falu Toledo körzetben

[Kép a 240. oldalon]

María és Basilio Ah

[Kép a 246. oldalon]

Cecilia Pratt

[Kép a 249. oldalon]

Punta Gordában egy körzetkongresszuson, sátor alatt ülve az 1960-as években

[Kép a 251. oldalon]

Becky és Alejandro Lacayo

[Képek a 252–253. oldalon]

A vasszerkezetű építmény (lent), ma már kongresszusi teremként szolgál (jobbra)

Felújított kongresszusi terem

[Kép a 254. oldalon]

Testvérek a két teremből álló Királyság-terem építkezésén Belize városában